It Ends with Us-Velünk véget ér

Mi lett volna, ha őszinte velem?
Ha elmondja, mit érez? Mi lenne akkor most velünk?
Meg akarom kérdezni, miért tette. Miért nem harcolt értem.
De kérdeznem sem kell, mert máris tudom a választ. Úgy hitte,
ezzel megadja nekem, amit szeretnék, mert soha nem vágyott
másra, csak hogy én boldog legyek. És valami hülye oknál fogva
úgy érezte, mellette erre nem lenne esélyem.
A figyelmes Atlas.
Minél többet gondolkodom, annál nehezebben kapok levegőt.
Atlasra gondolok. Ryle-ra. A ma estére. A tegnapelőtt estére. Ez
már túl sok.
Felállok, és besietek a vendégszobába. Ott fogom a
telefonomat meg a táskámat, és visszamegyek velük a
nappaliba. Atlas tapodtat sem mozdult időközben.
– Ryle ma elutazott Angliába – mondom. – Azt hiszem, jobb
lesz, ha most hazamegyek. El tudsz vinni?
Amikor meglátom a szemében a mérhetetlen szomorúságot,
biztosan tudom, hogy akkor teszem jól, ha elmegyek. Egyikünk
sem zárta még le magában ezt a dolgot. Nem tudom, sikerülni
fog-e valaha is. Kezdem azt hinni, hogy igazából nem is lehet
csak úgy lezárni a dolgokat, és attól, hogy itt vagyok, miközben
még igyekszem feldolgozni mindazt, ami velem történik, csak
rosszabbra fordul a helyzetem. Ki kell szűrnöm minél többet a
zavaró tényezőkből, márpedig jelenleg leginkább az Atlas iránti
érzelmeim állnak a zavaró tényezők toplistájának élén.
Atlas egy pillanatra összeszorítja a száját, aztán bólint, és a
kezébe veszi a kocsikulcsot.

---

Egyikünk sem szól egy szót sem, miközben a lakásom felé
tartunk, Atlas nem csak úgy kitesz. Beáll a parkolóba, aztán
kiszáll a kocsiból.
– Jobban érezném magam, ha megengednéd, hogy
felkísérjelek – mondja.
Bólintok, és újabb sűrű csenden gázolunk át a liftig.
Felmegyünk a hetedikre, Atlas a lakásajtóig követ. Kihalászom a
kulcsomat a táskából, és fel sem tűnik, mennyire remeg a
kezem, amíg harmadszor sem találok bele a zárba. Atlas ekkor
higgadtan elveszi tőlem a kulcsot, és félrehúzódom, ahogy
kinyitja nekem az ajtót.
– Szeretnéd, ha megnézném neked, tényleg nincs-e itthon
senki? – kérdezi.
Bólintok. Tudom, hogy Ryle nincs itt, mert éppen Anglia felé
repül, de őszintén szólva így is félek egy kicsit egyedül belépni a
lakásba.
Atlas előremegy hát, felkapcsolja a lámpát. Bejárja a lakást, az
összes többi villanyt is felkattintja, minden egyes szobába benéz.
Amikor végül visszajön a nappaliba, a kabátja zsebébe dugja a
kezét, és mély lélegzetet vesz.
– Nem tudom, mi fog most történni, Lily.
De igen. Tudja. Csak nem akarja, hogy megtörténjen, mert
mind a ketten tisztában vagyunk vele, mennyire fáj elbúcsúzni
egymástól.
Elfordítom a tekintetem, mert az arckifejezését látva elszorul
a szívem. Karba font kézzel a padlót stírölöm,
– Sok mindent fel kell dolgoznom, Atlas. Rengeteg mindent.
És félek, hogy nem leszek rá képes, ha közben te is része vagy az
életemnek. – Megint a szemébe nézek. – Remélem, ezen nem
sértődsz meg, mert azt hiszem, ezt alapvetően dicséretnek
szánom.
Egy darabig némán méreget, egyáltalán nem lepődik meg a
szavaimon. Közben látom rajta, hogy annyi mindent szeretne
mondani. Belőlem is sok egyéb is kikívánkozik, de mind a ketten
tudjuk, hogy egyelőre nem lenne helyénvaló a közös dolgainkról
beszélgetni. Férjnél vagyok. Egy másik ember gyerekét várom.

---

Ő pedig egy olyan lakás nappalijában áll, amit ez a másik ember
vett nekem. Attól tartok, ez nem az a helyzet, amikor fel kellene
hozni, mi mindent mondhattunk volna egymásnak régestelen-
régen.
Vet egy gyors pillantást az ajtóra, mintha azt próbálná
eldönteni, hogy elvágtasson vagy mondjon még valamit. Látom,
ahogy megrándul a szája széle, közvetlenül azelőtt, hogy az
enyémbe fúrja a tekintetét.
– Ha valaha szükséged lesz rám, szeretném, ha felhívnál –
szól aztán. – De csak vészhelyzetben. Nem tudom csak úgy
lazára venni veled a dolgokat, Lily.
Meghökkentenek a szavai, de gyorsan összeszedem magam.
Nem számítottam rá, hogy ezt ilyen nyíltan be fogja vallani, de
teljesen igaza van. A találkozásunk pillanata óta semmi lazaság
nem volt a kapcsolatunkban. Vagy testestül-lelkestül benne
voltunk, vagy sehogy sem. Ezért vágta el köztünk a köteléket,
amikor bevonult a seregbe. Tudta, hogy kettőnk között nem
létezhet felületes barátság. Túlságosan fájdalmas lett volna.
A jelek szerint ez azóta sem változott.
– Isten veled, Atlas!
Most, hogy megint ki kell mondanom ezeket a szavakat,
éppen úgy megtelik a szemem könnyel, mint annak idején. Atlas
vág egy grimaszt, aztán megpördül, és úgy siet az ajtóhoz,
mintha nem tudna elég gyorsan elrohanni. Amikor kattan
mögötte a zár, odalépek, ráfordítom a kulcsot, aztán a
homlokommal az ajtónak dőlök.
Tegnapelőtt azt kérdeztem magamtól, lehetne-e egyáltalán
jobb az életem. Most azt kérdezem, lehetne-e egyáltalán
rosszabb.
Hátrahőkölök, ahogy hirtelen kopogtatnak az ajtón. Atlas alig
tíz másodperccel ezelőtt lépett ki a folyosóra, szóval tudom, hogy
ő az. Elfordítom a kulcsot, kinyitom az ajtót, és hirtelen valami
puha préselődik nekem. Atlas szorosan, elkeseredetten ölel át, az
ajka a halántékomra tapad.
Lehunyom a szememet, és végre szabadon engedem folyni a
könnyeimet. Az elmúlt két napban annyit hullattam Ryle miatt,

---

fogalmam sincs, hogyan maradhatott még egyáltalán Atlasnak is
belőlük. De maradt, mert most patakokban folynak az arcomon.
– Lily – suttogja, miközben továbbra is szorosan tart a
karjában –, tudom, hogy ezt most nagyon nem szeretnéd hallani,
de muszáj kimondanom, mert máris jóval többször hagytalak ott
úgy, hogy magamban tartottam, hiába kívánkozott ki belőlem
annyira.
Hátrébb hajol, hogy megnézhessen magának, és amikor
észreveszi a könnyeimet, az arcomhoz emeli a kezét.
– A jövőben... ha valami csoda folytán megint abban a
helyzetben találod magad, hogy képes leszel beleszeretni
valakibe... akkor légy szíves, belém legyél szerelmes! – A
homlokomhoz nyomja a száját. – Még mindig te vagy a kedvenc
emberem, Lily. Mindig is te leszel.
Elenged, és végleg magamra hagy, nincs szüksége válaszra.
Miután megint becsukom az ajtót, lecsúszom a padlóra. Úgy
érzem, a szívem most már szeretné feladni. Nem hibáztatom
érte. Két nap alatt kétszer kellett megszakadnia.
Gyanítom, hogy hosszú idő fog még eltelni, mire bármelyik
seb elkezdhet begyógyulni.

---

Huszonkilencedik fejezet
ALLYSA LEHUPPAN A KANAPÉRA mellém meg Rylee
mellé.
– Annyira hiányzol, Lily – mondja. – Azon gondolkodom, hogy
heti egy-két napra visszamennék dolgozni.
Nevetek, egy kicsit csodálkozom a megjegyzésén.
– Itt élek pár emelettel lejjebb, és majd mindennap
meglátogatlak. Hogyan hiányozhatok?
Csücsörít a szájával, és maga alá húzza a lábát.
– Na jó, nem is te hiányzol, hanem a munka. És néha jó lenne
kiszabadulni ebből a házból.
Rylee hat hete született, szóval az orvosa biztosan
megengedné neki, hogy dolgozzon, de őszintén szólva el nem
tudom képzelni, miért akarna visszajönni így, hogy van egy
lánya. Előredőlök, és nyomok egy puszit Rylee orra hegyére.
– Magaddal hoznád őt is?
Allysa a fejét rázza.
– Nem, ahhoz túlságosan sok dolgom van a boltban. Marshall
vigyázhat rá, amíg én melózom.
– Úgy érted, erre nincsenek embereid?
Marshall éppen átszeli a nappalit, és hallja a megjegyzésemet.
– Csitt, Lily! Ne beszélj úgy a lányom előtt, mintha gazdagok
lennénk! Blaszfémia!
Felnevetek. Ezért jövök át hetente párszor, mert csak itt
tudok nevetni. Hat hét telt el, amióta Ryle elutazott Angliába, és
senki sem tudja, mi történt közöttünk. Anyámat is beleértve
mindenki azt hiszi, hogy a férjem egyszerűen elutazott tanulni,
és semmi sem változott közöttünk.
Aztán meg a terhességemről sem szóltam még senkinek.
Eddig kétszer jártam orvosnál. Mint kiderült, a tizenkettedik

---

héten tudtam meg, hogy babát várok, ami azt jelenti, hogy most
tizennyolc hetes terhes vagyok. A jelek szerint ez sült ki abból,
hogy néhányszor feledékeny voltam.
Már a pocakom is kezd látszani, de annyira hideg van odakint,
hogy egyelőre könnyen rejtegetem. Senki sem gyanítja, mi
rejtőzik a bő pulcsi meg a kabát alatt.
Tudom, hogy hamarosan el kell mondanom valakinek, de úgy
érzem, Ryle-lal kell először megosztanom a hírt, és erre egy
távolsági telefonbeszélgetés nem alkalmas. Ha addig valahogy
magamban tudom tartani a dolgot, majd eldöntöm, onnan
hogyan tovább.
Lenézek Ryleera, ő pedig rám mosolyog. Hülye arcokat vágok,
hogy még jobban megmosolyogtassam. Annyiszor szerettem
volna már elmondani Allysának, hogy én is gyereket várok, de
megnehezíti a dolgot, hogy éppen a bátyja előtt vagyok
kénytelen eltitkolni. Nem szeretném kellemetlen helyzetbe
hozni, bár majd belepusztulok, hogy nem beszélhetek róla.
– Hogy bírod Ryle nélkül? – kérdezi Allysa. – Várod már,
hogy hazajöjjön?
Bólintok, de nem felelek. Mindig igyekszem kerülni a témát,
ha felhozza.
Allysa hátradől a kanapén.
– Még mindig jól érzi magát Cambridge-ben?
– Igen – felelem, és kidugom a nyelvemet Ryleera.
A kislány mosolyog. Azon gondolkodom, vajon az én
gyerekem hasonlítani fog-e rá. Remélem. Rylee nagyon édes, de
persze egy kicsit elfogult vagyok.
– Dűlőre jutott már a metróhálózattal? – Allysa hangosan
nevet. – Esküszöm, ahányszor beszélek vele, éppen el van
tévedve. Képtelen rájönni, hogy az egyik vagy a másik vonalra
kell felszállnia.
– Igen – bólintok. – Dűlőre jutott vele.
Allysa felegyenesedik a kanapén.
– Marshall!
Marshall megjelenik a nappaliban, Allysa pedig kiveszi Ryleet
a kezemből, és odaadja a férjének.

---

– Kicserélnéd a pelusát?
Nem tudom, miért kéri meg. Az előbb tettem tisztába Ryleet.
Marshall elhúzza az orrát, és a karjába veszi a kislányt.
– Büdi vagy, drágaságom?
Egyforma kezeslábas pizsit viselnek.
Allysa fogja a kezemet, és olyan gyorsan ránt fel a kanapéról,
hogy sikkantok egyet.
– Hová megyünk?
Nem felel. Elindul a hálószoba felé, és amikor mind a ketten
odabent vagyunk, becsapja mögöttünk az ajtót. Egy darabig fel-
alá járkál, aztán megáll, és felém fordul.
– Áruld el, mi a fene folyik itt, Lily!
Döbbenten hőkölök hátra.