le sem tagadhatnád,
baszki
stádiumban lévő terhes nőnek.
– Tudod már, hogy fiú vagy lány?
Megrázom a fejem.
– Igazából egyelőre nem is vagyok rá kíváncsi.
– Remélem, lány – mondja Allysa. – Akkor öribarinők
lehetnének Ryleeval.
– Lily?
Mind a ketten sarkon fordulunk, és Marshallt pillantjuk meg a
küszöbön. A pocakomra szegezi a tekintetét. Meg Allysa kezére,
amint a pocakomat simogatja.
Félrebillenti a fejét. Rám mutat.
– Figyu... – szólal meg zavartan. – Lily, az ott... Tudsz róla,
hogy terhes vagy?
Allysa angyali nyugalommal sétál az ajtóhoz, és a kilincsre
teszi a kezét.
– Bizonyos dolgokról soha, de egyáltalán soha nem
beszélhetsz, ha azt szeretnéd, hogy a feleséged maradjak. Ez is
egy olyan dolog. Világos?
Marshall felhúzza a szemöldökét, és tesz egy lépést hátra.
– Igen. Oké. Vágom. Lily nem is terhes. – Homlokon csókolja
Allysát, és megint rám néz. – Akkor nem gratulálok, Lily.
Ugyanis nincs miért.
Allysa kilöki a férjét a folyosóra, aztán becsukja az ajtót, és
visszafordul felém.
– Rendeznünk kell egy babaváró bulit! – jelenti ki.
– Nem. Előbb muszáj elmondanom Ryle-nak.
Egy legyintéssel söpri félre a kifogásomat.
– Semmi szükségünk rá a tervezéshez. Legfeljebb egy darabig
köztünk marad a dolog.
Előveszi a laptopját, és amióta megtudtam, hogy babát várok,
most először tudok felhőtlenül örülni neki.
Harmincadik fejezet
NAGYON KÉNYELMES, hogy csak lifteznem kell egyet, ha
haza akarok menni Allysától, pedig néha átkozottul szeretnék
kiköltözni a lakásomból. Elég furcsa itt lakni. Csak egy hetet
éltünk itt, mielőtt elváltunk egymástól, és Ryle elutazott
Angliába. Esélyem sem volt rá, hogy az otthonomként tekintsek
erre a helyre, és most már úgy érzem, be is mocskolta az, ami
történt. Az óta a nap óta nem is tudtam rávenni magam, hogy a
hálószobánkban aludjak, szóval esténként a vendégszobában
fekszem le, ahová a régi ágyamat állítottuk be.
Továbbra is csak Allysa és Marshall tudnak a terhességemről.
Két hét telt el azóta, hogy beszéltem róla nekik, ami azt jelenti,
hogy most a huszadik hétben járok. Tudom, hogy szólnom kéne
anyámnak is, de Ryle pár héten belül hazajön, és úgy érzem,
először neki kell elmondanom, csak utána tudhatják meg mások.
Remélem, sikerül elrejtenem előle a pocakomat, amíg Ryle meg
nem érkezik Angliából.
Valószínűleg egyszerűen bele kéne törődnöm, hogy kénytelen
leszek felhívni, és telefonon elmondani neki. Anyámmal két hete
nem találkoztam személyesen. Ez a leghosszabb ilyen időszak,
amióta Bostonba költözött, úgyhogy ha hamarosan nem történik
valami, egyszer csak hívatlanul beállít, amikor nem leszek rá
felkészülve.
Esküszöm, az elmúlt két hétben a duplájára nőtt a pocakom.
Ha meglát valaki, aki jól ismer, lehetetlen eltitkolni előle. A
virágboltban eddig senki nem kérdezett rá. Azt hiszem, még
mindig azon a határon vagyok, amikor az emberek azt
fontolgatják, hogy terhes vagyok-e, vagy csak egy kicsit duci.
Éppen kinyitnám a vendégszoba ajtaját, amikor kívülről
befelé tolja valaki. Mielőtt felkaphatnék egy pulóvert, hogy
elrejtsem a hasamat attól, aki belépni készül, Ryle tekintete
megállapodik rajtam. Az Allysától kapott egyik pólót viselem, és
elég nehéz lenne eltitkolni, hogy kismamaruhát viselek, ha valaki
egyenesen rámered.
Ryle.
Itt van Ryle.
A szívem a bordáimon kalapál. A nyakam viszketni kezd,
úgyhogy odakapom a kezemet, a tenyeremmel érzem az
ütőerem lüktetését.
Dübörög a szívem, mert rettegek Ryle-tól.
Dübörög a szívem, mert gyűlölöm őt.
Dübörög a szívem, mert hiányzott.
A tekintete a hasamról lassan az arcomra kúszik. Fájdalmas
képet vág, mintha szíven szúrtam volna. Hátralép egyet a
folyosón, és a kezét a szája elé kapja.
Zavarodottan kezdi rázni a fejét. Látom a szemén, hogy
elárulva érzi magát, amikor nagy nehezen kipréseli a nevemet a
száján.
– Lily?
Mozdulatlanná dermedve állok egy helyben, az egyik
kezemmel a hasamat védem, a másikat a mellkasomra szorítom.
Félek megmoccanni, félek egy szót is szólni. Nem akarok
reagálni, amíg nem tudom pontosan, ő hogyan fog reagálni.
Meglátja a félelmet a tekintetemben, érzékeli, hogy csak riadt,
felszínes lélegzetet veszek, és megnyugtatásképpen felemeli a
kezét.
– Nem foglak bántani, Lily. Csak beszélgetni szeretnék. –
Szélesebbre tárja az ajtót, és a nappali felé mutat. – Nézd! –
Oldalt lép, hogy láthassam, nem jött egyedül.
Most én érzem magam elárulva.
– Marshall?
Marshall azonnal védekezőleg emeli maga elé a kezét.
– Fogalmam sem volt, hogy idő előtt hazajön, Lily. Üzent, és
segítséget kért. Külön meghagyta, hogy egy szót se szóljak neked
meg Issának. Légyszi, ne hagyd, hogy elváljon tőlem. Csak
ártatlan kívülálló vagyok.
A fejemet csóválom, igyekszem felfogni, amit látok.
– Megkértem, hogy jöjjön le, így nyugodtabban beszélhetsz
velem – mondja Ryle. – A te kedvedért van itt, nem miattam.
Marshallra nézek, ő pedig bólint. Így már nyugodtabban lépek
ki a szobából. Ryle láthatólag nem ocsúdott fel még teljesen a
sokkból, ami voltaképpen érthető is. A tekintete újra meg újra a
hasamra téved, aztán úgy ugrik el onnan, mintha fájna csak rám
néznie is. Két kézzel túr a hajába, aztán a folyosó vége felé
mutat, miközben Marshall felé fordul.
– A hálószobában leszünk. Ha hallod, hogy... ha kiabálni
kezdek.
Marshall tudja, mire kéri Ryle.
– Nem megyek sehová.
Ahogy követem Ryle-t a hálószobába, azon gondolkodom,
milyen érzés lehet, hogy fogalma sincs róla, mitől gerjed haragra,
vagy hogy mennyire durva lesz a reakciója. Hogy egyáltalán nem
tud uralkodni az érzelmein.
Egy kurta pillanatra még meg is sajnálom egy egészen picit,
de aztán az ágyra téved a tekintetem, eszembe jut az az este, és
a sajnálatból semmi sem marad.
Ryle belöki az ajtót, de azért résnyire nyitva hagyja. Olyan,
mintha egy egész évet öregedett volna abban a két hónapban,
ami az utolsó találkozásunk óta eltelt. Karikás a szeme, ráncos a
homloka, görnyedt a háta. Ha a megbánás emberi alakot öltene,
éppen úgy nézne ki, mint most Ryle.
Megint a hasamra néz, aztán lassan tesz egy lépést előre. És
még egyet. Óvatos, és ez jól is van így. Bátortalanul kinyújtja a
kezét, némán kér engedélyt, hogy megérinthessen. Bólintok.
Még egyet lép, aztán a pocakomra fekteti a tenyerét.
A pólón keresztül is érzem a keze melegét, és becsukom a
szememet. Hiába adott rá bőven okot, hogy haraggal gondoljak
rá, az érzelmek attól még nem múltak csak úgy el. Attól, hogy
valaki bánt bennünket, még nem szűnünk meg csak úgy
szeretni. Nem az illető cselekedetei fájnak a legjobban, hanem a
szeretet. Ha a tettek mögött nem lenne ott a szeretet, akkor
kicsit könnyebb lenne elviselni a fájdalmat.
Ahogy elkezd mozogni a keze a hasamon, megint kinyitom a
szememet. Ryle a fejét csóválja, mint aki képtelen felfogni, mi
történik vele. Figyelem, ahogy lassan térdre ereszkedik előttem.
A karja átfonja a derekamat, és a hasamhoz nyomja a száját.
Összefonja az ujjait a hátam mögött, a homlokát nekem
támasztja.
Nehéz megfogalmazni, mit érzek iránta ebben a pillanatban.
Minden anya ezt akarná: csodálatos látni, hogy Ryle máris
mennyire szereti a gyerekét. Nehéz nem osztozni ezen az
érzésen senkivel. Nehéz, hogy éppen vele nem osztozhatom
rajta, bármennyire is haragszom rá. A kezem a hajára téved,
ahogy magához szorít. Egyfelől ordítani szeretnék vele, és
felhívni a rendőrséget, ahogyan már aznap este is kellett volna.
Másfelől sajnálom a kisfiút, akinek a karjában halt meg a
testvére. Egyfelől azt kívánom, bár sosem találkoztam volna
vele. Másfelől azt kívánom, bár meg tudnék bocsátani neki.
Lefejti a karját a derekamról, és a tenyerét a matracra
támasztja mellettem. Feltápászkodik, aztán leül az ágy szélére. A
könyökével a térdére támaszkodik, a tenyerét a szájához emeli.
Én is letelepszem mellé. Tudom, hogy sort kell kerítenünk
erre a beszélgetésre, még akkor is, ha semmi kedvem hozzá.
– Kendőzetlen igazságok?
Bólint.
Nem tudom, melyikünknek illene kezdenie. Jelen állás szerint
nem sok mondanivalóm van neki, úgyhogy várok. Beszéljen ő
először.
– Azt sem tudom, hol kezdjem, Lily.
Az arcát kezdi dörzsölni.
– Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy „bocsánatot kérek, amiért
megvertelek”.
A tekintete az enyémbe fúródik, süt belőle a bizonyosság.
– Lily, fogalmad sincs! Annyira sajnálom. Elképzelni nem
tudod, min mentem át az elmúlt két hónapban, tudván, hogy mit
műveltem veled.
Összeszorítom a fogamat. Az ujjaim fájdalmas erővel
markolják a takarót magam mellett.
Hogy én nem tudom elképzelni,
ő
min ment át?
Lassan megrázom a fejem.
– Te nem tudod elképzelni, Ryle.
Felállok, tombol bennem a düh és a gyűlölet. Megpördülök, és
rábökök.
– Te nem tudod elképzelni! Elképzelni nem tudod, milyen
átmenni azon, amin én átmentem miattad! Hogy milyen az
életedet félteni annak az embernek a kezei között, akit szeretsz.
Hogy milyen fizikailag rosszul lenni, ha csak eszedbe jut, amit
tett veled. Elképzelni nem tudod, Ryle! De egyáltalán! Baszódj
meg! Baszódj meg, amiért ezt tetted velem!
Mélyen beszívom a levegőt, én is megdöbbenek magamon. A
düh hullámként söpört át rajtam. Letörlöm a könnyeimet, és
hátat fordítok neki. Ránézni is képtelen vagyok.
– Lily! – mondja. – Én nem...
– Ne! – szakítom félbe ordítva, és visszapördülök felé. – Még
nem végeztem! Nem mondhatod el a magad igazságát, amíg nem
hallottad az enyémet!
Az állkapcsát nyomogatva igyekszik kimasszírozni belőle a
stresszt. Lehajtja a fejét, nem állhatja a haragot a tekintetemben.
Hármat lépek felé, és letérdelek előtte. A térdére teszem a
kezemet, nincs más választása, mint hogy egyenesen a
szemembe nézzen, amíg beszélek hozzá.
– Igen. Megtartottam a mágnest, amit Atlas még
gyerekkorunkban
adott
nekem.
Igen.
A
naplókat
is
megtartottam. Nem, nem beszéltem neked a tetkóról. Igen,
valószínűleg kellett volna. És igen, most is szeretem őt.
Halálomig szeretni fogom, mert fontos része volt az életemnek.
És igen, biztos vagyok benne, hogy ez fáj neked. De ettől még
nem volt jogod ezt művelni velem. Még ha arra jöttél volna be a
hálószobába, hogy az ágyban fetrengek vele, akkor sem lett
volna jogod kezet emelni rám, te utolsó mocskos gazember!
Eltolom magam tőle, és megint felállok.
– Most te jössz! – kiáltok rá.
Fel-alá kezdek járkálni a szobában. A szívem olyan hevesen
ver, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Nem is bánnám, ha
utat nyithatnék neki. Egy szemvillanás alatt szabadon engedném
a mocsadékot, ha tehetném.
Jó pár perc telik így el. Járkálok. Fájdalommá gyúrom össze
magamban Ryle némaságát és a saját haragomat.
Kimerítettek a könnyeim. Annyira belefáradtam az
érzéseimbe. Kétségbeesetten zuhanok végig az ágyamon, és
bőgni kezdek a párnámba. Olyan erővel préselem hozzá az
arcom, hogy levegőhöz is alig jutok.
Érzékelem, hogy Ryle lefekszik mellém. Gyengéden a
tarkómra fekteti a kezét, hogy elsimítsa a fájdalmat, amit ő
okozott nekem. A szemem lehunyva, továbbra is a párnába
nyomom az arcom, ahogy érzem, hogy a feje megállapodik az
enyém mellett.
– Az igazság az, hogy egyáltalán nem tudok mit mondani –
szólal meg csendesen. – Soha nem fogom tudni visszacsinálni azt,
ami történt. És úgysem hinnél nekem, ha megígérném, hogy
soha többé nem fordul elő. – Ad egy csókot a fejem tetejére. – A
világom vagy, Lily. Az egész világom! Amikor felébredtem ezen
az ágyon aznap éjjel, és nem voltál itt, tudtam, hogy soha nem
kaphatlak vissza. Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire
sajnálom. Azért jöttem, hogy elmondjam, elfogadom azt az állást
Minnesotában. Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled. De Lily...
Megint a fejemhez nyomja az ajkát, élesen kifújja a levegőt.
– Lily, ez így már nem fog menni. Ott van benned egy részem,
és máris jobban szeretem ezt a babát, mint bármit egész
életemben.
– Elcsuklik a hangja, ahogy még szorosabban kapaszkodik
belém.
– Kérlek, ne vedd ezt el tőlem, Lily! Kérlek!
A fájdalom a hangjában a csontomig hatol, és amikor
felemelem a könnyáztatta arcomat, és ránézek, kétségbeesetten
a számhoz nyomja a száját, hogy aztán rögtön vissza is húzódjon.
– Könyörgöm, Lily! Szeretlek. Segíts nekem!
A szája egy kurta pillanatra megint találkozik az enyémmel.
Amikor nem lököm el magamtól, harmadszor is megcsókol.
Aztán negyedszer is.
Amikor az ajka ötödszörre érinti az enyémet, már ott is
marad.
Ryle átkarol, és magához húz. A testem fáradt és erőtlen, de
emlékszik rá. Emlékszik a gyengédségére, ami után most már
két hónapja sóvárog.
– Szeretlek – suttogja a számba.
A nyelve gyengéden végigsimítja az enyémet. Annyira
borzasztó és annyira jó és annyira fájdalmas. Még észbe sem
kapok, már a hátamon fekszem, ő pedig rám mászik. Az érintése
minden, amire vágyom, és minden, amire gondolnom sem
szabadna.
Ahogy a keze a hajamba túr, egy szemvillanás alatt
visszarepülök arra az éjszakára.
Do'stlaringiz bilan baham: |