It Ends with Us-Velünk véget ér

a fenébe is! Orvosi ruha van rajta.
Félreállok az útból, hogy beléphessen.
– Allysa mondta, hogy festettél valamit a falra.
Követem a folyosón a gyerekszoba felé.
– Két napomba telt – árulom el neki. – Úgy érzem magam,
mintha lefutottam volna egy maratont, pedig csak fel-le
mászkáltam párszor egy kislétrán.
Hátranéz a válla fölött, és látom a riadalmat a szemében.
Aggasztja, hogy egyedül csináltam ilyesmit. Pedig nincs miért
aggódnia. Boldogulok.
Amikor a gyerekszobához érünk, megáll a küszöbön. A
szemközti falra egy kertet festettem. Került bele mindenféle
gyümölcs meg zöldség, ami csak eszembe jutott. Nem vagyok
éppen festő, de csodás dolgokat lehet művelni egy kivetítő meg
némi pauszpapír segítségével.
– Azta! – ámul el Ryle.
Mosolygok, mert felismerem a meglepetést a hangjában, és

---

tudom, hogy őszinte. Belép a szobába, körülnéz, közben végig a
fejét csóválja.
– Lily! Hát ez... Azta!
Ha Allysa lenne itt, tapsikolnék és ugrabugrálnék. Csakhogy
Ryle az, és tekintve, hogyan mennek a dolgok közöttünk
mostanság, ez egy kicsit fura lenne.
Az ablakhoz lép, ahol felállítottam egy hintát. Meglöki, mire
jobbról-balra kezd el mozogni.
– Előre-hátra is lehet – mondom.
Gőzöm sincs, tud-e egyáltalán valamit a babahintákról, de
nekem nagyon bejött ez a funkció.
Ryle a pelenkázóhoz lép, és elővesz egy pelust a tartóból.
Széthajtogatja, és a magasba emeli.
– Annyira pici! – állapítja meg, – Nem emlékszem, hogy Rylee
valaha is ilyen apró lett volna.
Kicsit elszomorodom, amikor Rylee nevét hallom tőle, A
kislány születése óta külön élünk, úgyhogy nem láthattam,
milyen, amikor az unokahúgával foglalkozik.
Ryle összehajtogatja a pelenkát, és visszateszi a helyére.
Amikor felém fordul, elmosolyodik, felemeli a kezét, és
körbemutat a szobában.
– Ez fantasztikus, Lily – mondja. – Úgy, ahogy van. Nagyon...
– Leengedi a kezét, a mosoly lefagy az arcáról. – Nagyon ügyes
vagy.
Mintha besűrűsödne körülöttem a levegő. Hirtelen még
lélegzetet venni is nehezemre esik, mert valami oknál fogva
sírhatnékom támad. Annyira szép ez a pillanat, és végtelenül
elszomorít, hogy a terhességem nem ilyenekkel van tele. Jólesik
osztozni Ryle-lal az örömömön, de közben kicsit félek is tőle,
hogy hamis reményt keltek benne.
Most, hogy itt van, és látta a gyerekszobát, nem is tudom,
hogyan legyen tovább. Nyilvánvaló, hogy egy csomó mindenről
beszélgetnünk kell, elképzelni nem tudom, hol kezdhetném.
Vagy hogy hogyan.
A hintaszékhez lépek, és leülök rá.
– Kendőzetlen igazság? – kérdezem, ahogy felnézek rá.

---

Hosszan kifújja a levegőt, bólint, aztán lehuppan a kanapéra.
– Könyörgöm, Lily, mondd, hogy most már tudsz beszélgetni
róla.
A reakciójától feloldódom valamelyest. Ezek szerint hajlandó
bármit meghallgatni. Átkarolom a pocakomat, és előredőlök a
hintaszékben.
– Kezdd te!
Összekulcsolja a kezét a két térde között. Olyan nyílt
tekintettel néz fel rám, hogy el kell kapnom a fejemet.
– Halványlila gőzöm sincs, hogy mit szeretnél tőlem, Lily.
Nem tudom, milyen szerepet szánsz nekem. Igyekszem akkora
távolságot tartani, amekkorát csak szeretnél, de közben el nem
tudod képzelni, mennyire szeretnék segíteni. Benne akarok lenni
a gyerekünk életében. A férjed akarok lenni, méghozzá jó férjed.
Közben viszont fogalmam sincs, mi játszódik le a fejedben.
A szavai bűntudattal töltenek el. A múltban történtek ellenére
továbbra is ő a baba apja. Minden joga meg is van, hogy apaként
viselkedjen, függetlenül attól, hogy én mit érzek. És én is azt
akarom, hogy apaként viselkedjen. Azt akarom, hogy jó apa
legyen. De a lelkem mélyén még mindig nem engedtem el a
legnagyobb félelmemet, és tudom, hogy beszélnem kell vele róla.
– Eszembe sem jutna, hogy ne engedjelek ennek a gyereknek
a közelébe, Ryle. Örülök, hogy ki akarod venni a részed a
neveléséből. De...
Az utolsó szó hallatán előredől, és a tenyerébe temeti az arcát.
– Milyen anya lennék, ha valahol a lelkem mélyén nem
aggódnék a dührohamaid miatt? Amiatt, ahogy néha elveszted a
fejedet. Honnan tudjam, hogy nem kattansz be valamitől, amikor
kettesben vagy a babával?
Úgy árad a szeméből a kínszenvedés, hogy attól félek, rögtön
megszakad a szíve. Vadul rázni kezdi a fejét.
– Lily, én soha...
– Tudom, Ryle. Soha nem ártanál szántszándékkal a saját
gyerekednek. Az is meggyőződésem, hogy engem sem
szántszándékkal bántottál, mégis megtetted. És hidd el, nem
akarok kételkedni benne, hogy soha nem fogsz ilyesmit

---

megtenni. Apám soha senkit nem ütött meg anyámon kívül. Sok
olyan férfi van, sőt mondok valamit, sok olyan nő, aki
rendszeresen bántalmazza élete párját úgy, hogy közben soha
senki más társaságában nem jön ki a sodrából. Teljes szívemből
hinni szeretnék abban, amit mondasz, de neked is meg kell
értened, miért vagyok ilyen bizonytalan. Soha nem fosztanálak
meg attól, hogy egészséges kapcsolatod legyen a gyerekeddel. De
nagyon türelmesnek kell lenned velem, amíg visszaszerzed
valahogyan a bizalmamat, amit elvesztettél.
Bólintással jelzi, hogy érti. Tudnia kell, hogy sokkal többet
kap, mint amennyit megérdemel.
– Abszolút – mondja. – Te diktálod a feltételeket. Minden úgy
lesz, ahogy akarod, rendben?
Ryle megint összeteszi a kezét, és idegesen az alsó ajkát kezdi
rágni. Érzem rajta, hogy mondani szeretne még valamit, de
erősen habozik, hogy kibökje-e.
– Hadd halljam, mi jár még a fejedben, amíg olyan
kedvemben vagyok, hogy szívesen beszélgetek róla.
Hátrabillenti a fejét, és felnéz a mennyezetre. Akármiről is
van szó, nehezére esik. Nem tudom, hogy a kérdést fáj-e neki
feltenni, vagy a válaszomtól fél ennyire.
– Mi lesz velünk? – suttogja végül.
Mélyet sóhajtok. Tudtam, hogy elő fog kerülni ez a kérdés is,
de képtelen vagyok megadni neki a választ, hiszen még magam
sem tudom, mi lesz az. A válás vagy a békülés a két lehetséges
forgatókönyv, de egyelőre egyik mellett sem szeretném letenni a
voksomat.
– Nem szeretnélek hamis reményekkel áltatni, Ryle –
mondom csendesen. – Ha ma kéne döntenem... valószínűleg a
válásra szavaznék. Viszont őszintén szólva magam sem tudom,
azért-e, mert túltengenék bennem a terhességi hormonok, vagy
mert tényleg ezt akarom. Azt hiszem, egyikünkkel szemben sem
lenne tisztességes, ha a baba születése előtt bármi véglegeset
mondanék.
Reszketve fújja ki a levegőt, aztán a nyakszirtjéhez emeli a
kezét, és erősen megszorítja. Végül feláll, és a szemembe néz.

---

– Köszönöm – mondja. – Azt, hogy áthívtál, és azt is, hogy
beszélgettél velem. Azóta be akartam nézni hozzád, hogy két
hete itt jártam, de nem tudtam, mit szóltál volna hozzá.
– Én sem tudom, mit szóltam volna hozzá – felelem teljesen
őszintén.
Próbálok feltápászkodni a hintaszékből, de valami oknál fogva
az elmúlt egy hétben ez a művelet sokkal nehezebb lett. Ryle
odalép hozzám, és felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.
Nem tudom, hogyan fogom bírni a gyűrődést a nagy napig,
amikor már most sem tudok hangos nyögések nélkül felállni egy
székről.
Amikor végre két lábon állok, Ryle nem engedi el azonnal a
kezemet. Csak pár centire vagyunk egymástól, és tudom, hogy
ha felnézek rá, mindenféle érzéseim támadnak majd. Megtalálja
a másik kezemet is, és mindkettőt egyszerre tartja a testem
mellett. Ahogy az ujjait az enyémek közé fűzi, az érzés egészen a
szívemig hatol. A homlokomat a mellkasának támasztom, és
lehunyom a szememet. Az arcát a fejem búbjára fekteti, és így
állunk kővé meredve. Egyikünk sem mer moccanni. Én azért
nem, mert attól félek, hogy gyenge lennék, és nem állnék ellen,
ha meg akarna csókolni. Ő azért, mert attól fél, hogy ha bármit
csinál, elhúzódom tőle.
Úgy sejtem, legalább öt teljes perc telik el anélkül, hogy
bármelyikünk akár a kisujját is mozdítaná.
– Ryle! – szólok végül. – Meg tudsz nekem ígérni valamit?
Érzékelem, hogy bólint.
– Amíg nem születik meg a baba, légy szíves ne akarj
rádumálni, hogy bocsássak meg neked. És könyörgöm, ne
próbálj megcsókolni. – Elhúzódom a mellkasától, és felnézek rá.
– Egyszerre csak egy nagy dologgal szeretnék foglalkozni, és
jelenleg a baba a legfontosabb. Nem szeretném, ha még
stresszesebb és még zavarosabb lenne a helyzet, mint amilyen
máris.
Megnyugtatóan szorítja egyszerre mindkét kezemet.
– Egyszerre csak egy monumentális, egész életre kiható
döntés. Vágom.

---

Megkönnyebbülten mosolygok, amiért végre túlestünk ezen a
beszélgetésen. Tudom, hogy még nem hoztam meg a végső
döntést kettőnkről, de azért nagy súlytól szabadultam meg így,
hogy világosan értjük egymást.
Elengedi a kezemet.
– Késésben vagyok a melóból – mondja, és a hüvelykujjával
hátrabök a válla fölött. – Indulnom kéne.
Bólintok, és kikísérem. Amíg be nem zárom mögötte az ajtót,
és egyedül nem maradok a lakásban, észre sem veszem, hogy
mosoly ült ki az arcomra.
Még mindig felfoghatatlanul haragszom rá, amiért ilyen
helyzetbe sodort bennünket, szóval a mosolyom pusztán annak
szól, hogy valamelyest legalább haladtunk. Néha a szülőknek
érett emberek módjára rendezniük kell a nézeteltéréseiket, és
higgadtan kell kezelniük a helyzetet, hogy azt tehessék, ami a
legjobb a gyerekük számára.
Mi most pontosan ezt tesszük. Megtanuljuk, hogyan értsünk
szót egymással, mielőtt velünk lesz még valaki, akivel törődnünk
kell.

---

Harmincötödik fejezet
PIRÍTÓS ILLATÁT ÉRZEM.
Kinyújtózom az ágyon, és mosolygok, mert Ryle tudja, hogy a
pirítós a kedvencem. Egy darabig csak fekszem, mielőtt
egyáltalán megpróbálkozom a felkeléssel. Úgy érzem, legalább
három megtermett férfi kell hozzá, hogy kigörgessen az ágyból.
Végül veszek egy mély lélegzetet, átvetem a lábamat a matrac
peremén, és feltolom magam.
Először is pisilek. Igazság szerint mostanság gyakorlatilag
nem is csinálok semmi mást. Elvileg holnaputánra írtak ki, de az
orvosom szerint lehet, hogy még egy hetem is hátravan. A múlt
héten elkezdtem a szülési szabadságomat, úgyhogy most erről
szól az életem. Pisilek és tévét nézek.
Amikor végül eljutok a konyháig, Ryle éppen rántottát
kavargat a serpenyőben. Amint meghallja a lépteimet, sarkon
fordul.
– Jó reggelt! – üdvözöl. – Nincs még baba?
A fejemet rázom, és a hasamra teszem a kezem.
– Nincs, de kilencszer pisiltem az éjjel.
Ryle elneveti magát.
– Ez új rekord!
Tojást lapátol egy tányérra, aztán szalonnát és pirítóst dob
mellé. Felém fordul, a kezembe adja a tányért, aztán gyors
csókot nyom a homlokomra.
– Mennem kell, máris késésben vagyok. Egész nap
bekapcsolva hagyom a telefonomat.