emberbe.
Amikor viszont első kézből
tapasztaljuk meg, milyen ebbe a
helyzetbe kerülni, egyáltalán nem könnyű csak úgy meggyűlölni
azt, aki bánt bennünket, ha az illető az idő java részében inkább
áldás az életünkben.
Ryle
tekintetébe
némi
remény
költözik,
én
pedig
megharagszom magamra, amiért egy pillanatra leengedtem a
falakat magam körül. Tesz felém egy bizonytalan lépést. Nyilván
arra készül, hogy odahúzzon magához, és átöleljen, úgyhogy
gyorsan hátrébb húzódom.
És a fal egy szemvillanás alatt máris
megint ott emelkedik
közöttünk.
Már önmagában az is jelentős lépés volt, hogy visszaengedtem
a lakásba, és ezt neki is meg kell értenie. Sztoikus arckifejezés
mögé rejti a csalódottságát. A hóna alá csapja a szerszámos ládát,
aztán fogja a dobozt, amiben a kiságyat házhoz szállították.
Időközben telepakolta a szeméttel, ami a kicsomagolás meg az
összeszerelés közben gyűlt össze.
– Ezt kiviszem a kukába – mondja, és az ajtó felé indul. – Ha
bármiben segítségre van még szükséged, csak szólj, rendben?
Bólintok.
– Köszönöm – nyögöm ki valahogyan.
Amikor odakintről a bejárati ajtó csukódását hallom,
visszafordulok a kiságy felé. A szemem megtelik könnyel, de
ezúttal nem magamat siratom. Nem is a babát.
Ryle-t siratom. Mert bár felelős érte,
hogy ilyen helyzetbe
került, tudom, mennyire szomorú miatta. És ha szomorúnak
látunk valakit, akit szeretünk, akkor mi is szomorúak leszünk.
Egyikünk sem hozta fel sem a válást, sem a békülés
lehetőségét. Egy szót sem beszéltünk róla, mi lesz majd, ha ez a
baba tíz hét múlva megszületik.
Egyszerűen nem készültem még fel erre a beszélgetésre, és a
legkevesebb, amit Ryle most megtehet, hogy türelemmel van
irántam.
Merthogy rengeteg türelemmel tartozik nekem azokért a
pillanatokért, amikor teljes egészében megtagadta tőlem.
Harmincnegyedik fejezet
LEÖBLÍTEM A FESTÉKET AZ ECSETEKRŐL, aztán
visszamegyek
a
gyerekszobába,
hogy
megcsodáljam
a
falfestményt. A tegnap java részét meg a teljes mai napot a
készítésével töltöttem.
Két hét telt el, amióta Ryle átjött, és összeszerelte a kiságyat.
Most, hogy elkészült a kép a falon, és hoztam pár növényt is a
boltból, úgy érzem,
a gyerekszoba olyan lett, amilyennek
elképzeltem. Ahogy körülnézek, azért elszomorodom kicsit,
amiért senki sincs mellettem, hogy együtt csodálhassuk meg a
művemet. Fogom a telefonomat, és gyorsan írok Allysának.
Én: Kész a falfestmény! Gyere le, és nézd meg!
Allysa:
Nem vagyok itthon, van egy kis dolgom. Azért holnap
mindenképpen átugrom megnézni.
Összeráncolom
a
homlokomat,
és
megpróbálkozom
anyámmal. Tudom, hogy holnap dolgoznia kell, de legalább olyan
izgatott lesz, mint én voltam, amikor befejeztem végre a
képemet.
Én: Nincs kedved beautózni a városba ma este? Végre
elkészült a gyerekszoba.
Anya: Nem lehet. Műsort adnak a gyerekek az iskolában,
sokáig bent kell maradnom. De alig várom, hogy lássam!
Holnap érkezem!
Leülök a hintaszékbe, és tudom, hogy nem kéne azt tennem,
amit teszek, de azért mégis belevágok.
Én: Kész a gyerekszoba. Szeretnéd megnézni?
Abban a pillanatban, hogy rákoppintok a küldés gombra,
minden idegszálam életre kel. Addig bámulom a képernyőt, amíg
megérkezik a válasz.
Ryle: Hát persze. Már jövök is le.
Azonnal felállok, és nekilátok az utolsó simításoknak.
Felverem a párnákat a kétszemélyes kanapén, megigazítom a
falikárpitokat. Alig érek a bejárati ajtóhoz, amikor hallom, hogy
kopogtat. Kinyitom, és
Do'stlaringiz bilan baham: