„Szia, drágaságom! Az anyád vagyok. Tegnap óta nem
beszéltünk. Hiányzol. Öleld meg a nevemben Lilyt. Még
találkozgattok, ugye? Allysa szerint folyton róla beszélsz. Azóta
is a barátnőd, ugye? Jól van. Itt van Gretchen, éppen
uzsonnázunk. Szeretlek! Puszi, puszi!”
A mellkasához szorítom az arcomat, és hangosan nevetek.
– Csak pár hónapja járunk. Mégis, mennyit beszélsz rólam?
A szája elé húzza a kezemet, és megpuszilja.
– Túl sokat, Lily. Túlságosan is sokat.
– Alig várom, hogy találkozhassam velük – mondom
mosolyogva. – Nemcsak egy egészen hihetetlen lányt neveltek
fel, de téged is ők hoztak össze. Ez azért nem semmi!
Átkarol, és megcsókolja a fejem búbját.
– Hogy hívták a bátyátokat? – kérdezem.
Azonnal érzem rajta a feszültséget. Már bánom, hogy
felhoztam a dolgot, de túl késő, hogy visszaszívjam a kérdést.
– Emerson.
Hallom a hangján, hogy erről most nem szívesen beszélgetne,
úgyhogy nem erőltetem a dolgot, inkább felemelem a fejemet,
előrekúszom, és a szájára szorítom a számat.
Tudhatnám, mi következik. Ha rólam meg Ryle-ról van szó,
sosem elégszünk meg egy egyszerű csókkal. Alig pár perccel
később megint bennem van, de ami most történik, az nem is
fogható a korábbihoz.
Ezúttal szeretkezünk.
Tizennegyedik fejezet
MEGSZÓLAL A TELEFONOM. A kezembe veszem, hogy
lássam, ki az, és elcsodálkozom. Ryle most először hív, eddig csak
üzeneteket írogattunk. Milyen fura, hogy három hónapja van
egy barátom, akivel egyetlenegyszer sem beszéltem telefonon.
– Halló?
– Szia, csajom! – mondja.
Bénán mosolygok a hangját hallva.
– Szia, pasim!
– Hírem van.
– Mi az?
– Holnapra kivettem egy szabadnapot, te meg vasárnap csak
egykor nyitod ki a boltot. Úton vagyok hozzád két üveg borral.
Akarod, hogy a pasid nálad aludjon, részegen szexeljetek egész
éjjel, aztán délig aludjatok?
Zavarba ejt, amit a szavai művelnek velem.
– Van egy hírem – mondom mosolyogva.
– Mi az?
– Vacsorát főzök neked. És kötény van rajtam.
– Tényleg? – kérdezi.
–
Csak
egy kötény.
Ezzel le is teszem. Pár pillanattal később üzenetet kapok.
Ryle: Képet, lécci!
Én: Gyere ide, és lefotózhatsz te magad.
Mire kinyílik az ajtó, majdnem végzek a ragu összeállításával.
Beleöntöm az egészet az üvegtálba, és meg sem fordulok, amikor
hallom, hogy Ryle belép a konyhába. Nem kamuztam, amikor
azt mondtam, hogy nincs rajtam semmi a kötényen kívül. Még
bugyit sem húztam.
Hallom, ahogy beszívja a levegőt, amikor kinyitom a sütőt, és
beledugom a ragut. Igaz, ami igaz, talán egy kicsit túl
látványosan is csinálom. Miután becsukom a sütő ajtaját, nem
fordulok Ryle felé, inkább fogok egy ruhát, és nekiállok a sütőt
törölgetni, ügyelve rá, hogy közben úgy ringjon a csípőm, ahogy
csak lehet. Felszisszenek, amikor valami hirtelen megböki a jobb
farpofámat. Megpördülök, és Ryle áll ott vigyorogva, két üveg
borral a kezében.
– Te most megharaptál?
Ártatlan tekintettel néz rám.
– Ne kísértsd a skorpiót, ha nem akarod, hogy megcsípjen. –
Tetőtől talpig végigmér, miközben kinyitja az egyik üveget. A
magasba tartja, mielőtt mindkettőnknek tölt belőle. – Klasszikus
évjárat.
– „Klasszikus” – utánzóm csúfolódva. – És mi volna a
különleges alkalom?
A kezembe nyomja az egyik poharat.
– Nagybácsi leszek, van egy dögös barátnőm, és hétfőn
elvégezhetek egy nagyon ritka craniopagus szétválasztó
műtétet, amire talán soha életemben nem lesz többé alkalmam.
– Milyen cranio..
Kiissza a bort, és tölt magának még egy pohárral.
– Craniopagus. Sziámi ikrek – magyarázza. Megkocogtat egy
pontot a feje búbján. – Itt nőttek össze. A születésük óta
tanulmányozzuk őket. Nagyon ritka műtét.
Nagyon
ritka.
Most először érzem azt, hogy igazán felizgat az orvosi
szövegével. Csodálom a lelkesedését. Csodálom az elszántságát.
De látni, mennyi izgalommal tölti el a munkája, az már komolyan
szexis.
– Szerinted mennyi ideig fog tartani? – kérdezem.
Vállat von.
– Csuda tudja. Kicsik még, úgyhogy nem jó túl sokáig altatni
őket. – Felemeli a jobb kezét, és megmozgatja az ujjait. –
Csakhogy ez egy nagyon különleges kéz, ami majdnem félmillió
dollárnyi különleges oktatásban részesült. Mélységesen hiszek
ebben a kézben.
Odalépek hozzá, és a tenyeréhez nyomom az ajkamat.
– Egy kicsit én is kedvelem ezt a kezet.
Végigsimítja a nyakamat, aztán megfordít, és a pulthoz szorít.
Elakad a lélegzetem, mert erre nem számítottam.
Hátulról nekem préseli magát, és lassan lecsúsztatja a kezét
az oldalamon. A gránitra támaszkodom, becsukom a szemem, és
máris érzem, hogy fejembe szállt a bor.
– Ez itt – suttogja – a legbiztosabb kéz egész Bostonban.
A nyakszirtemnél fogva lenyom, még jobban a pultra szorít. A
másik kezével megérinti a térdem belső felét, aztán elindul
felfelé a combomon. Lassan.
Do'stlaringiz bilan baham: |