It Ends with Us-Velünk véget ér

Édes istenem! Lehet még ennél is jobb ez a nap?
Beletúrok a hajába, de elkapja a csuklómat, és az ajtóhoz
feszíti a kezemet. Újra felfelé indul a testemen, közben végig
szorosan tart. Figyelmeztetőleg néz fel rám.
– Azt mondtam... ne mozdulj!
Igyekszem nem mosolyogni, de nehéz ellenállni a kísértésnek.
A szája megint lefelé tart. Lassan a bokámig húzza a bugyimat,
de azt mondta, ne mozduljak, úgyhogy nem rúgom le.
Az ajka most felfelé halad a combomon, amíg..

---

Aha!
A legjobb nap.
A legeslegjobb.

---

Tizenharmadik fejezet
Ryle: Otthon vagy, vagy még dolgozol?
Én: Dolgozom. Úgy egy óra múlva végzek.
Ryle: Benézhetek hozzád?
Én: Hát, azt szokták mondani, hogy hülye kérdés nem létezik.
Marhaság. Ez például egy hülye kérdés volt.
Ryle: 
Fél órával később a virágbolt ajtaján kopogtat. Majdnem
három órája bezártam, de még mindig itt vagyok, igyekszem
kezelni az első hónap utáni káoszt. A bolt még mindig viszonylag
új hozzá, hogy pontosan meg lehessen mondani, mennyire megy
jól vagy rosszul. Egyes napok nagyszerűek, másokon meg
annyira nincs forgalom, hogy hazaküldöm Allysát. De mindent
egybevéve elégedett vagyok az eddigiekkel.
És elégedett vagyok azzal is, ahogyan Ryle-lal mennek a
dolgok.
Kinyitom az ajtót, és beengedem. Megint a világoskék orvosi
ruhát viseli, és még a sztetoszkópja is a nyakában lóg. Egyenesen
munkából jön. Nagyon kellemes látvány. Esküszöm, ahányszor
meglátom így, rögtön a műszakja után, nem győzöm elrejteni a
hülye vigyort az arcomról. Adok neki egy gyors csókot, aztán
visszaindulok az irodámba.
– Be kell fejeznem pár dolgot, aztán felmehetünk hozzám.
Követ az irodába, és becsukja mögöttem az ajtót.
– Van egy kanapéd? – kérdezi, és körülnéz az irodában.
A hét egy részét azzal töltöttem, hogy kicsinosítsam kicsit.
Vettem pár lámpát, hogy ne kelljen folyton a brutális
neoncsöveket felkapcsolnom. Így sokkal hangulatosabb a szoba.
Kerítettem pár növényt is, amiket itt fogok tartani. Nem

---

mondhatnám, hogy kertem lett, de azért ez is több a semminél.
Persze sokat változott a szoba azóta, hogy zöldségesládákat
tároltak itt.
Ryle a kanapéhoz lép, és hasra dől rajta.
– Csináld csak – makogja a párnába. – Én szundítok egyet,
amíg végzel.
Néha aggaszt, milyen keményen hajtja magát, de nem szólok
egy szót sem. Tizenkét órája ülök az irodámban, úgyhogy nem
sok jogalapom lett volna a túlzott ambíciók veszélyeire
figyelmeztetni.
A következő nagyjából negyedórát a megrendelések
véglegesítésével töltöm. Amikor befejezem, lecsukom a
laptopomat, és Ryle-ra pillantok.
Azt hittem, aludni fog, de az oldalán fekszik, és a kezével
támasztja a fejét. Egész idő alatt engem nézett, és most
belepirulok, ahogy meglátom a mosolyt az arcán. Hátratolom a
székemet, és felállok.
– Lily, azt hiszem, túlságosan is bírlak – mondja, miközben
felé tartok.
Elhúzom a számat, ahogy felül a kanapén, és lehúz az ölébe.
– Túlságosan? Ez nem hangzik éppen dicséretnek.
– Csak mert magam sem tudom, hogy az-e – mondja. A
combja két oldalára igazítja a lábaimat, aztán átkarolja a
derekamat. – Ez az első igazi kapcsolatom. Nem tudom, jó-e, ha
máris ennyire bírlak. Nem akarlak elijeszteni.
Felnevetek.
– Mintha a leghalványabb esély is lenne rá. Túl sokat dolgozol
ahhoz, hogy rám tudj telepedni.
Végighúzza a kezét a hátamon.
– Zavar, hogy ennyit dolgozom?
A fejemet rázom.
– Nem. Csak néha aggódom miattad, mert nem szeretném, ha
kiégnél. De azt nem bánom, hogy osztoznom kell rajtad a
szenvedélyeddel. Igazából még tetszik is, hogy ilyem ambiciózus
vagy. Tulajdonképpen szexi. Még az is lehet, hogy ez tetszik
benned a legjobban.

---

– Tudod, nekem mi tetszik benned a legjobban?
– Erre már tudom a választ – felelem mosolyogva. – A szám.
A kanapé támlájának dönti a fejét.
– Így igaz. Az az első. És azt tudod-e, mi tetszik benned a
második legjobban?
Megrázom a fejemet.
– Nem erőlteted, hogy olyan legyek, amilyen sosem tudnék
lenni. Éppen ilyennek fogadsz el, amilyen vagyok.
Mosolygok.
– Azért legyünk őszinték, kicsit megváltoztál, amióta először
találkoztunk. Már nincs annyira ellenedre, hogy barátnőd
legyen.
– Ez csak azért van, mert megkönnyíted a dolgomat –
mondja, és becsúsztatja a kezét a blúzom alá. – Könnyű veled
lenni. Így végigcsinálhatom azt a karriert, amire mindig
vágytam, csak az egész tízszer jobb lesz attól, hogy mellettem
állsz. Amikor veled vagyok, úgy érzem, nemcsak hogy kaptam
egy tortát, de meg is ehetem.
Most már mind a két keze a blúzom alatt van a hátamon.
Magához húz, és megcsókol.
– Ez a legfinomabb torta, amit valaha kóstoltál? – A szájába
mormogom a kérdést.
Az egyik keze megtalálja a melltartómat, és könnyedén
kikapcsolja.
– Elég valószínű, de szükségem lesz még egy kóstolóra, hogy
teljesen biztos lehessek benne.
A fejemen át lefejti rólam a blúzt melltartóstul. Leszállnék
róla, hogy levehessem a farmeremet is, de visszaránt az ölébe.
Fogja a sztetoszkópját, a fülébe teszi, aztán a végét a
mellkasomra fekteti, közvetlenül a szívem fölé.
– Mitől indult úgy be a szíved, Lily?
Ártatlan vállrándítással felelek.
– Talán ön miatt lehet, dr. Kincaid.
Elengedi a sztetoszkópot, aztán leemel magáról, és hanyatt lök
a kanapén. Szétfeszíti a lábaimat, és közéjük térdel, majd megint
a mellkasomhoz illeszti az eszközt. Szabad kezével tartja magát,

---

ahogy a szívemet hallgatja.
– Hát most úgy nagyjából kilencvenet ver a szíved
percenként – állapítja meg.
– Az jó vagy rossz?
Vigyorogva fekszik végig rajtam.
– Akkor leszek elégedett, ha eléri a száznegyvenet.
Na ja. Ha eléri a száznegyvenet, azt hiszem, én is elégedett
leszek.
Lejjebb hajol, és lehunyom a szememet, ahogy a nyelve a
mellemre siklik. A szájába veszi a mellbimbómat, közben a
sztetoszkópot végig a szívemnél tartja.
– Most úgy száz körül jársz – mondja, aztán megint átveti a
nyakán a sztetoszkópot, majd visszahúzódik, és nekilát, hogy
kigombolja a farmeremet. Miután lerángatja rólam, hasra fordít,
a karomat átveti a kanapé karfáján.
– Térdelj fel! – mondja.
Megteszem, amit mond, de mielőtt igazából elhelyezkednék,
megint érzem a sztetoszkóp hideg fémjét a mellkasomon, ezúttal
azonban hátulról kanyarodik elém a karja. Mozdulatlan
maradok, ahogy Ryle a szívverésemet hallgatja. A másik keze
lassan utat talál a lábaim közé, aztán a bugyimba, aztán a
testembe. Megmarkolom a kanapét, de igyekszem lehetőség
szerint elnyomni a torkomból feltörő hangokat, amíg ő a
szívemre figyel.
– Száztíz – jelenti továbbra is elégedetlenül.
Hátrahúzza magához a csípőmet, aztán érzékelem, hogy
megszabadul az egyenruhájától. Fél kézzel a derekamat tartja, a
másikkal félrehúzza a bugyimat. Aztán ismét akcióba lendül, és
egyre mélyebben érzem magamban.
Két kézzel, vadul szorítom a kanapét, amikor egy pillanatra
leáll, hogy megint meghallgassa a szívverésemet.
– Lily – szól csalódottságot tettetve –, ez csak százhúsz. Ennél
többet várok tőled.
A sztetoszkóp megint eltűnik, Ryle karja körülöleli a
derekamat. A keze végigsiklik a hasamon, és megállapodik a
lábaim között. Többé nem tudom tartani a ritmusát. Még azzal is

---

gondjaim vannak, hogy megtartsam magamat a térdemen.
Valahogy azért sikerül fél kézzel megtartania, miközben a
másikkal a lehető legjobb értelemben szétmarcangol. Amikor
végül remegni kezdek, felegyenesít, hogy a hátam a mellkasát
érintse. Továbbra is bennem van, de most inkább a szívemre
koncentrál, ahogy a sztetoszkópját ismét elölről csúsztatja a
mellkasomra.
Felnyögök, de a fülemhez illeszti az ajkát.
– Pszt! Csak semmi nesz!
Fogalmam sincs, hogy bírtam ki a következő fél percet egy
pisszenés nélkül. Az egyik karjával átfog, a sztetoszkópot a
mellkasomhoz szorítja. A másik karja a hasamnak feszül, a keze
tovább varázsol a lábam között. Valahogy megoldja, hogy még
mindig 
mélyen 
bennem 
van. 
Próbálok 
nekidőlni, 
de
megingathatatlan marad, ahogy végigfutnak rajtam a hullámok.
A lábam reszket, a kezem Ryle combját markolja a hátam
mögött, és minden erőmre szükségem van, hogy ne ordítsam
hangosan a nevét.
Még mindig remegek, amikor felemeli a kezemet, és a
csuklómra illeszti a sztetoszkópot.
Pár pillanatot vár, aztán elveszi bőrömről a hideg fémet, és a
padlóra dobja az eszközt.
– Százötven – közli elégedetten.
Kihúzza belőlem a kezét, a hátamra fordít, a szája az enyémre
tapad, és a következő pillanatban már megint bennem van.
A testem túl erőtlen hozzá, hogy mozogjak, de még csak ki
sem tudom nyitni a szememet, pedig jó lenne látni. Jó párat lök,
mielőtt mozdulatlanná merevedik, és belenyög a számba. Aztán
rám zuhan, miközben minden izma pattanásig feszülve remeg.
Megcsókolja a nyakamat, ajka rátalál a tetovált szívre. Végül a
vállamra hajtja a fejét, és felsóhajt.
– Említettem már ma este, mennyire bírlak? – kérdezi.
Csak nevetek.
– Egyszer-kétszer.
– Akkor most jön a harmadik – mondja. – Bírlak. Mindent
bírok benned, Lily. Jó benned lenni, jó rajtad lenni, jó körülötted

---

lenni. Veled minden jó.
Mosolygok, imádom, ahogy a szavai simogatják a bőrömet, a
szívemet. Kinyitom a számat, hogy elmondjam neki, mennyire
bírom én is őt, de félbeszakít a telefonja csörgése.
Felnyög, aztán kihúzza magát belőlem, és a telefonért nyúl. A
helyére igazítja a ruháját, és nevetve néz rá a kijelzőre.
– Anyám az – közli, majd odahajol, és nyom egy puszit a
kanapé támlájának támasztott térdemre. Félredobja a telefont,
aztán feláll, az íróasztalomhoz lép, és fog egy doboz papír
zsebkendőt.
Mindig kínos kicsit a szex utáni tisztogatás, most azonban még
a szokásosnál is jobban feszengek, tudván, hogy közben az anyja
hívja.
Miután felöltözöm, magához húz a kanapén, én pedig
ráfekszem, a fejemet a mellkasán nyugtatva.
Közben elmúlt tíz óra, és annyira befészkeltem magam, hogy
fontolgatni kezdem, ne maradjak-e éjszakára. Ryle telefonja
újabb hangot ad ki, jelezve, hogy hangpostaüzenete érkezett.
Mosolyogva nyugtázom, hogy végre látom az anyjával
kommunikálni. Allysa néha beszél a szüleikről, de Ryle-lal még
soha nem beszélgettem róluk.
– Kijössz a szüleiddel?
Ryle gyengéden simogat.
– Igen. Jó emberek. Volt egy nehéz időszakunk tinikoromban,
de túltettük magunkat rajta. Mostanság gyakorlatilag naponta
beszélek anyámmal.
Karba fonom a kezemet a mellkasán, ráfektetem a fejemet, és
felnézek Ryle-ra.
– Mesélsz még anyukádról? Allysától tudom, hogy pár éve
Angliába költöztek. Meg hogy Ausztráliában vakációztak, de az is
már egy jó hónapja lehetett.
Elneveti magát.
– Meséljek anyámról? Hát... anyám sok tud lenni néha. Szeret
piszkálni embereket, főleg azokat, akiket a legjobban szeret.
Soha életében egyetlen istentiszteletet sem mulasztott el. És
egyetlenegyszer sem hallottam, hogy a dr. Kincaiden kívül bármi

---

más néven emlegette volna apámat.
A mondandója ellenére végig mosolyog, amíg az anyjáról
beszél.
– Apukád is orvos?
Bólint.
– Pszichiáter. Olyan területet választott, ami mellett normális
életet élhet. Okos ember!
– Meg szoktak látogatni Bostonban?
– Nem igazán. Anyám utál repülni, úgyhogy mi repülünk el
hozzájuk Allysával évente kétszer. Azért szívesen találkozna
veled, úgyhogy legközelebb talán neked is velünk kéne jönnöd.
– Meséltél rólam anyukádnak? – kérdezem elégedetten
vigyorogva.
– Hát persze – bólint. – Azért ez elég nagy dolog ám. Mármint
az, hogy barátnőm van. Mindennap fölhív, hogy megkérdezze,
nem csesztem-e el valamivel.
Elnevetem magam, mire a telefonja után nyúl.
– Azt hiszed, viccelek? Garantálom, hogy valami úton-módon
belekevert abba a hangpostaüzenetbe is, amit az előbb hagyott.
Megnyom pár gombot, aztán elkezdi lejátszani az üzenetet.