|
Boston Globe
-tól érkezett levéllel találom szembe magam.
Megnyitom. Egy újságíró érdeklődik, hogy írhatna-e cikket a
boltról. Vigyorgok, mint egy hülye, és már neki is látok, hogy
megfogalmazzam a választ, amikor Allysa kopogtat az ajtón.
Kinyitja, és bedugja rajta a fejét.
– Halihó! – mondja.
– Halihó! – válaszolom.
Dobolni kezd az ujjaival az ajtófélfán.
– Emlékszel még, amikor pár perccel ezelőtt azt mondtad
nekem, hogy soha többé nem mehetünk a Bakba, mert
igazságtalanság lenne Ryle-lal szemben, ugyanis szerelmes voltál
a tulajdonosba tinilány korodban?
Hátradőlök a székemen.
– Hová akarsz kilyukadni, Allysa?
Összeráncolja az orrnyergét.
– Ha mi nem mehetünk el oda a tulajdonos miatt, akkor nem
igazság, hogy ő meg csak úgy beállíthat ide.
Mi van?
Összecsukom a laptopomat, és felállok.
– Ezt meg miért mondod? Itt van?
Bólint, belép az irodába, és behúzza maga mögött az ajtót.
– Itt van. Veled akar beszélni. És tudom, hogy a bátyámmal
jársz, én meg gyereket várok, de rászánhatnánk egy pillanatot,
hogy némán csodáljuk ennek az embernek a tökéletességét.
Révetegen mosolyog, én pedig a szememet forgatom.
– Allysa!
– De az a szempár!
Kisiet az ajtón. Követem, és már meg is pillantom Atlast.
– Itt van – mondja Allysa. – Elvegyem a kabátodat?
Nem szoktuk elvenni senkinek a kabátját.
Amikor kilépek az irodámból, Atlas felnéz. Allysára pillant, és
megrázza a fejét.
– Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig.
Allysa áthajol a pult fölött, és a tenyerére támasztja az állát.
– Maradj csak, amíg jólesik. Ami azt illeti, nem keresel valami
mellékállást? Lilynek új alkalmazottakat kellene felvennie, és
olyasvalakit keresünk, aki tud nehéz dolgokat emelgetni. Az
illetőnek nagyon hajlékonynak kell lennie. Sokszor kell felvennie
mindenfélét a földről.
Összehúzott szemmel nézek Allysára.
–
Elég!
– formálom a szót némán az ajkammal.
Ártatlanul széttárja a karját. Kinyitom az ajtót Atlasnak, de
kerülöm a tekintetét, ahogy elhalad mellettem. Iszonyatos
lelkiismeret-furdalást, de közben iszonyatos haragot is érzek a
tegnap este miatt.
Megkerülöm az asztalomat, ledobom magam a székre, és
felkészülök a vitára. Amikor azonban felnézek rá, becsukom a
számat.
Mosolyog. Körbemutat, aztán leül velem szemben.
– Ez hihetetlen, Lily!
Egy pillanatra elakad a szavam.
– Köszönöm – mondom aztán mégis.
Atlas továbbra is úgy mosolyog, mint aki büszke rám. Aztán
az asztalra tesz egy zacskót kettőnk közé, és felém tolja.
– Ajándék – közli. – Később is kinyithatod.
Miért vesz nekem ajándékot? Van barátnője. Nekem meg van
barátom. A múltunk így is éppen elég gondot okozott a
jelenemben.
Semmi
szükségem
rá,
hogy
ajándékokkal
súlyosbítsa a helyzetet.
– Miért vettél nekem ajándékot, Atlas?
Hátradől, és karba fonja a kezét.
– Igazából három éve vettem. Azóta tartogatom, hátha
egyszer összefutok veled.
A figyelmes Atlas. Semmit sem változott.
Az istenit neki!
Fogom az ajándékot, és leteszem a földre az asztal mögött.
Igyekszem megszabadulni a feszültségnek legalább egy részétől,
de nagyon nehéz, amikor minden mozdulata egyre idegesebbé
tesz.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondja.
Elhessegetem a bocsánatkérést, így tudatom vele, hogy
semmi szükség rá.
– Semmi baj. Félreértés volt. Ryle rendes.
Halkan elneveti magát.
– Nem ezért kérek bocsánatot – közli. – Soha nem kérnék
bocsánat azért, hogy megvédtelek.
– Nem védtél meg – mondom. – Nem volt mitől.
Félrebillenti a fejét, és ugyanazzal a tekintettel néz rám, mint
tegnap este. Így tudatja velem, hogy mekkorát csalódott.
Összeszorul a gyomrom.
Megköszörülöm a torkomat.
– Akkor miért kérsz bocsánatot?
Egy pillanatig nem felel. Mintha elmélkedne.
– Azért akartam bocsánatot kérni, mert azt mondtam, hogy
úgy beszélsz, mint anyukád. Az bántó volt. Ne haragudj!
Nem tudom, miért támad sírhatnékom, ha a közelében
vagyok. Ha rá gondolok. Ha olvasok róla. Olyan, mintha az
érzelmeim valami úton-módon továbbra is tőle függnének, de
képtelen vagyok rájönni, hogyan vághatnám el ezt a köteléket.
A tekintetével az asztalomat fürkészi, aztán felvesz róla
három dolgot. Egy tollat. Egy Post-itet. A telefonomat.
Ír valamit a papírdarabra, aztán nekilát, hogy szétszedje a
telefonomat. Leveszi a tokot, közé meg a készülék közé
csúsztatja a Post-itet, aztán visszateszi a tokot. Végül felém
csúsztatja a telefont az asztalon. Lenézek rá, aztán fel Atlasra.
Feláll, és ledobja a tollat is.
– A mobilszámom. Tartsd ott arra az esetre, ha valaha
szükséged lenne rá.
Elhúzom a számat. Ezt aztán igazán nem kellett volna.
– Nem lesz rá szükségem.
– Remélem is.
Az ajtóhoz lép, és a kilincs után nyúl. Tudom, hogy most van
utoljára lehetőségem elmondani, amit szeretnék, mielőtt végleg
kisétál az életemből.
– Atlas, várj!
Olyan gyorsan állok föl, hogy a székem hátraszánkázik a
padlón, és a falnak ütközik. Félig visszafordul, és rám néz.
– Amit Ryle a fejedhez vágott tegnap este... Én olyat soha... –
Idegesen nyúlok a nyakamhoz. Érzem, ahogy a szívem a
torkomban dobog. – Én olyat soha nem mondtam neki. Sértett
volt, zaklatott, és rosszul értelmezett valamit, amit réges-régen
hallott tőlem.
Atlas szája sarka megrándul, és nem vagyok benne biztos,
hogy mosolyogni próbál, vagy csak azon igyekszik, hogy ne
fintorodjon el. Most már teljesen felém fordul.
– Hidd el, Lily, tudom, hogy nem szánalomból dugattad meg
magad velem. Ott voltam.
Kilép az ajtón, és a szavaitól visszahuppanok a székemre.
Csakhogy a székem már nincs a helyén. Továbbra is a falnál
áll, én pedig a padlón kötök ki.
Allysa beront, és az íróasztalom mögött a földön fekve talál
rám.
– Lily?
Futva kerüli meg az asztalt, és megáll fölöttem.
– Mi a baj?
Feltartom a hüvelykujjamat.
– Semmi. Csak nem találtam el a székemet.
Allysa kinyújtja a kezét, és talpra segít.
– Ez meg mi a fene volt?
Az ajtó felé lesek, és visszahúzom a helyére a székemet.
Leülök rá, és az asztalon heverő telefonomra pillantok.
– Semmi. Csak bocsánatot akart kérni.
Allysa vágyakozó sóhajjal pillant az ajtó felé.
– Ez azt jelenti, hogy nem kell neki az állás?
Meg kell hagyni, még a legnagyobb érzelmi vihar közepette is
meg tud nevettetni.
– Menj vissza dolgozni, mielőtt felfüggesztem a fizetésedet!
Elneveti magát, és sarkon fordul, de megkocogtatom a
tollammal az asztalomat, és utánaszólok.
– Allysa! Várj!
– Tudom – vág a szavamba, mielőtt folytathatnám. – Ryle-
nak nem kell tudnia erről a látogatásról. Mondanod sem kell.
Elmosolyodom.
– Köszönöm.
Becsukja az ajtót maga után.
Lehajolok, és felveszem a zacskót, benne a hároméves
ajándékommal. Kiveszem belőle a csomagot, és máris látom,
hogy egy papírba csomagolt könyv az. Letépem a papírt, és
hátradőlök a széken.
Ellen DeGeneres képe van a borítón. A címe
Do'stlaringiz bilan baham: |
