A legkevésbé sem olyan.
Éreznem kell a szomorúságát. A megbánást. Mindegyik benne
van abban, ahogy csókol. Széttárom a kedvéért a lábamat, és
újabb formában tapasztalom a megbánását. Lassú, sajnálkozó
lökések formájában. Ahányszor csak belém hatol, újabb
bocsánatkérést suttog el. És valami csoda folytán ahányszor csak
kihúzza magát belőlem, vele együtt újabb darab távozik a
haragomból is.
A vállamat csókolja. Az arcomat. A szememet. Még most is
rajtam van, minden érintése gyengéd. Soha senki sem nyúlt még
így hozzám... ilyen finoman. Igyekszem elfelejteni, ami a
konyhában történt, de most az tölt be mindent.
Ellökött magától.
Ryle eltaszított.
Tizenöt másodpercre egy olyan oldalát láttam, ami igazából
nem is ő volt. És közben én sem én voltam. Kinevettem, amikor
féltenem kellett volna. Ellökött, amikor hozzám sem lett volna
szabad érnie. Ellöktem, és emiatt elvágta a kezét.
Rettenetes volt. Az egész, mind a tizenöt másodperc, amíg
tartott, egyszerűen rettenetes volt. Soha többé gondolni sem
akarok rá.
Az összegyűrt rongyot még mindig a kezében tartja. Teljesen
átitatta a vér. Ryle mellkasára teszem a kezem.
– Mindjárt jövök – mondom neki.
Még egyszer megcsókol, aztán legördül rólam. A fürdőszobába
sietek, és magamra zárom az ajtót. Ahogy a tükörbe nézek, a
lélegzetem is eláll.
Vér. A hajamban, az arcomon, a testemen. Mind Ryle vére.
Fogok egy törülközőt, hogy legalább egy részét lemossam
magamról, aztán a mosdó alatt megkeresem az elsősegély-
felszerelést. Elképzelni sem tudom, milyen állapotban lehet a
keze. Először megégette, aztán belevágott. Nem egészen egy
órával azután, hogy arról beszélt, milyen fontos a számára ez a
műtét.
Ennyit a borról. Soha többé nem ihatunk jó borokat.
Kiveszem a dobozt a mosdó alól, és benyitok a hálószobába.
Ryle éppen a konyhából érkezik egy kis zacskó jéggel. Felemeli.
– A szemedre – mondja.
Én megmutatom az elsősegély-felszerelést.
– A kezedre.
Mind a ketten elmosolyodunk, és leülünk az ágyra. Ryle a
fejtámlának dől, én pedig az ölembe veszem a kezét. Amíg én a
kezét kötözöm, ő a szememhez nyomja a jeges zacskót. Nyomok
az ujjamra egy kis fertőtlenítő krémet, és bedörzsölöm vele az
égett ujjait. Nem festenek olyan rosszul, mint tartottam tőle,
szóval ez legalább egy kis megkönnyebbülést jelent.
– Lehet tenni valamit, hogy ne hólyagosodjon fel? –
kérdezem.
Megrázza a fejét.
– Ha másodfokú, akkor semmit.
Kíváncsi lennék, hogy tud-e hétfőn műteni felhólyagosodott
ujjakkal is, de nem hozom fel a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy
most elsősorban ez foglalkoztatja.
– Tegyek a vágásra is?
Bólint.
A vérzés időközben elállt. Biztos vagyok benne, hogy ha össze
kellene ölteni a sebet, akkor intézkedne, de az az érzésem, hogy
nem lesz komoly gond. Kiveszem a gézt az elsősegélyládából, és
nekilátok bekötözni a kezét.
– Lily – suttogja. Felnézek rá. A fejét a támlának dönti, úgy
fest, mint aki legszívesebben elsírná magát. – Rettenetesen
érzem magam. Ha vissza tudnám csinálni...
– Tudom – vágok a szavába. – Tudom, Ryle. Szörnyű volt.
Ellöktél. Mindent meg kellett kérdőjeleznem, amit eddig hittem
rólad. Viszont tudom, hogy megbántad. Nem akarok többet
beszélni róla. – Rögzítem a kötést a kezén, aztán a szemébe
nézek. – De Ryle? Ha bármi hasonló még egyszer előfordul...
tudni fogom, hogy ez nem volt véletlen. És habozás nélkül
faképnél hagylak.
Sokáig néz rám, szomorúan ráncolja a homlokát. Előrehajol,
szájon csókol.
– Soha többé nem fog ilyen történni, Lily. Esküszöm. Én nem
vagyok olyan, mint ő. Tudom, mi jár a fejedben, de esküszöm
neked...
Megrázom a fejem, nem akarom, hogy folytassa. Nem bírom
elviselni a fájdalmat a hangjában.
– Tudom, hogy egyáltalán nem vagy olyan, mint az apám –
mondom. – Csak... soha többé ne kelljen kételkednem benned.
Kérlek!
Félresimítja a hajamat a homlokomból.
– Te vagy a legfontosabb az életemben, Lily. Boldoggá akarlak
tenni, nem pedig fájdalmat okozni neked. – Megcsókol, aztán
feláll, fölém hajol, és az arcomhoz érinti a jeget. – Ezt tartsd még
itt úgy tíz percig. Akkor nem fog feldagadni.
Átveszem tőle a jeget.
– Hová mész?
Homlokon csókol.
– Feltakarítani magam után.
A következő húsz percet a konyha takarításával tölti. Hallom
a kukába hajított üveg csörömpölését, a mosogatóba öntött bor
csobogását. Kimegyek a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyozom,
hogy eltüntessem magamról Ryle vérét, aztán áthúzom az
ágyneműt.
Amikor végez a takarítással, egy pohárral a kezében jelenik
meg újra.
– Kóla – közli. – A koffein jót fog tenni.
Ahogy iszom, a szénsav a torkomat csiklandozza. Igazából ez a
tökéletes orvosság. Iszom még egy kortyot, és leteszem a
poharat az éjjeliszekrényre.
– Minek tesz jót? A másnaposságnak?
Ryle befekszik mellém az ágyba, és magunkra húzza a
takarót. Megrázza a fejét.
– Nem. A kóla valójában nagyjából semmire sem jó, de anyám
mindig adott egy pohárral, ha rossz napom volt, és egy kicsit
jobban éreztem magam tőle.
Mosolygok.
– Hát bevált.
Végigsimítja az arcomat, és látom a szemében, érzem a
gyengédségében, hogy megérdemel legalább egy esélyt a
megbocsátásra. Az az érzésem, ha nem találok módot arra, hogy
túltegyem magam azon, ami történt, az azt jelentené, hogy
legalábbis részben őt hibáztatom azért, amiért még mindig
neheztelek apámra.
Do'stlaringiz bilan baham: |