Rengeteget
kapkodtunk
levegő
után.
De
tényleg
rengeteget. És közben mind a kettőnknek be kellett
fognunk a szánkat, hogy a lehető legnagyobb csendben
maradjunk, és ne kapjanak rajta bennünket.
Amikor befejeztük, magához szorított, a bőre a
bőrömhöz tapadt, a kezét a szívemre tette. Megcsókolt, és
egyenesen a szemembe nézett.
– Szeretlek, Lily! Mindent szeretek benned. Szeretlek!
Tudom, hogy az emberek sokat dobálóznak ezzel a
szóval, főleg a tinik. Gyakran túl könnyen és minden valódi
érzelem nélkül mondják ki. De amikor Atlas mondta
nekem, tudtam, nem arra gondol, hogy szerelmes belém.
Ez nem az a fajta „szeretlek” volt.
Képzeljetek el minden embert, akivel életetekben
találkoztok. Rengetegen vannak. Hullámokban jönnek, ki-
be sodródnak az apállyal meg dagállyal. Egyes hullámok
nagyobbak és elsöprőbbek másoknál. Néha a nagy
hullámok magukkal hoznak ezt-azt a tenger mélyéből, és
ott hagyják őket a parton. A lenyomatok a homokban
emlékeztetőül szolgálnak, hogy a hullámok ott jártak jóval
azután is, hogy elvonult a dagály.
Erről beszélt Atlas, amikor azt mondta, hogy szeret.
Tudatta velem, hogy én vagyok a legnagyobb hullám,
amivel valaha is találkozott. És annyi mindent hoztam
magammal, hogy a lenyomatok, amiket magam után
hagyok, sokáig megmaradnak még, hiába húzódik vissza a
víz.
Utána azt is mondta, hogy hozott nekem születésnapi
ajándékot. Elővett egy kis barna zacskót.
– Nem nagy dolog, de ennyi fért bele.
Kinyitottam a zacskót, és elővettem belőle a
legeslegjobb ajándékot, amit valaha is kaptam. Egy
mágnes volt, rajta a felirattal: „Boston”. Alatta apró
betűkkel részletesebben is kifejtették: „Boston a király”.
Kijelentettem, hogy örökre megtartom, és ahányszor csak
ránézek, ő fog eszembe jutni róla.
Amikor elkezdtem írni ezt a levelet, azt mondtam, hogy
a tizenhatodik születésnapom életem egyik legjobb napja
volt. Ez egészen eddig a pillanatig tartott.
A következő percekben aztán minden megváltozott.
Aznap este nem számítottam Atlasra, úgyhogy eszembe
sem jutott kulcsra zárni a szobám ajtaját. Apám
meghallotta, hogy beszélgetek valakivel. Amikor benyitott,
és meglátta Atlast mellettem az ágyban, olyan dühös lett,
amilyennek még soha nem láttam. És Atlasnak megvolt az
a hátránya, hogy nem készülhetett fel arra, ami ezután
következett.
Nem fogom elfelejteni azokat a perceket, amíg élek.
Tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy apám nekiesett
Atlasnak egy baseballütővel. A sikolyaim között csak a
csontok reccsenése hallatszott.
Azóta sem tudom, ki hívta ki a rendőrséget. Biztosan
anyám, de időközben eltelt fél év, és azóta sem beszéltünk
arról az éjszakáról. Mire a rendőrök a szobámba értek, és
elrángatták apámat, már fel sem ismertem Atlast, úgy
beborította a vér.
Hisztériás rohamot kaptam.
De úgy igazából.
Nemcsak Atlast kellett mentővel elvinni, de nekem is
hívtak egyet, mert nem tudtam levegőt venni. Életem első
és egyetlen pánikrohama volt.
Senki nem volt hajlandó megmondani nekem, hol van
Atlas, vagy hogy egyáltalán felépül-e. Apámat még csak le
Do'stlaringiz bilan baham: |