Szórakozol
velem?! Felnevetek,
kinyitom a könyvet, aztán eláll a
lélegezetem, amikor észreveszem benne az autogramot. A
tekintetem végigkíséri a szavakat.
Lily!
Atlas azt üzeni, csak ússz tovább!
Ellen DeGeneres
Végigsimítom az ujjammal az aláírást, aztán az asztalra ejtem
a könyvet, rádőlök a homlokommal, és sírást tettetek a borító
fölött.
Tizenhetedik fejezet
HÉT ÓRA UTÁN ÉREK HAZA. Ryle egy órával korábban
hívott, és azt mondta, nem jön át ma este. A karanogopogosz
(vagy hogy a fenébe is mondta) szétválasztó műtét teljes siker
volt, de a kórházban marad éjszakára, hátha komplikációk
lépnek fel.
Csendesen belépek a lakásom ajtaján. Csendesen felveszem a
pizsamámat. Csendben eszem egy szendvicset. Aztán csendben
lefekszem a hálószobámban, és csendben kinyitom az új
könyvemet, hátha segít elcsendesíteni a bennem dúló érzéseket.
És így is történik, három órával meg a könyv java részével
később az elmúlt napok érzelmei kezdenek elszivárogni belőlem.
Beteszek egy könyvjelzőt oda, ahol tartok, és becsukom a
könyvet.
Sokáig bámulom a címlapot. Ryle-on jár az eszem. Atlason jár
az eszem. Azon jár az eszem, hogy néha hiába van róla
meggyőződve az ember, hogy az élete így vagy úgy alakul, elég
egyetlen apróság, és máris minden a visszájára fordul.
Fogom az Atlastól kapott ajándék könyvet, és beteszem a
dobozba a naplóim mellé. Aztán kiválasztom helyette a naplók
közül azt, amelyik tele van a hozzá fűződő emlékeimmel. Itt az
ideje, hogy elolvassam az utolsó bejegyzést is, mielőtt végleg
bezárom a füzetet.
Kedves Ellen!
Általában hálás vagyok, hogy nem tudsz a létezésemről,
és hogy soha nem küldtem el neked mailben egyik neked
szóló irományomat sem.
Néha, különösen ma este, mégis azt kívánom, hogy bár
ne így lenne! Annyira szeretnék beszélgetni valakivel az
érzéseimről. Fél éve nem láttam Atlast, fogalmam sincs, hol
van és mit csinál. Annyi minden történt, amióta elköltözött
Bostonba, és én utoljára írtam neked. Akkor azt hittem, jó
sokáig nem fogok találkozni vele, de máshogy alakult.
Jó pár héttel azután, hogy elment, még egyszer
találkoztunk. A tizenhatodik születésnapomon történt,
amiből életem legeslegjobb napja lett.
Aztán meg a legeslegrosszabb.
Pontosan negyvenkét nap telt el azóta, hogy Atlas
Bostonba költözött. Számoltam őket, mintha ez segíthetne
bármit is. Annyira depressziós voltam, Ellen! Még most is
az vagyok.
Azt szokták mondani, hogy a tinédzserek nem tudnak
még úgy szeretni, mint a felnőttek. Hiszem is meg nem is,
de hát nem vagyok felnőtt, úgyhogy egyelőre nincs
összehasonlítási alapom. Azt azért gyanítom, hogy tényleg
más lehet. Biztos vagyok benne, hogy két felnőtt
szerelmében több van, mint két kamaszéban, több
érettség, több tisztelet, több felelősség.
De igazából nem számít, mennyire más a szerelem a
különböző életkorokban, a súlya ugyanaz. Az ember érzi a
vállán, a gyomrában, a szívében, teljesen mindegy, hány
éves. És az, amit Atlas iránt érzek, rettenetes súllyal
nehezedik rám. Minden éjjel úgy sírom magam álomba, és
azt suttogom a párnámba, hogy „csak ússz és evezz". De
nagyon nehéz úszni, ha az ember úgy érzi, hogy le van
horgonyozva a fenékhez.
Ha belegondolok, tulajdonképpen a gyász fázisait éltem
át bizonyos értelemben. Tagadás, düh, alkudozás,
Do'stlaringiz bilan baham: |