|
Ez ám az irónia, basszus!
Fogom a táskámat, és kinyitom az ajtót. Megtorpanok, amikor
észreveszem a kupacot a lábamnál.
Megmozdul.
Jó pár másodpercbe beletelik, mire érzékelem, hogy a kupac
valójában Ryle.
Idekint aludt?
Amint érzékeli, hogy kinyitottam az ajtót, feltápászkodik a
földről. Ott áll előttem könyörgő tekintettel, a kezével
gyengéden megérint az arcomat. A szája a számon.
– Ne haragudj! Ne haragudj! Ne haragudj!
Elhúzódom, és tetőtől talpig végigmérem.
Idekint aludt?
Kilépek a lakásból, és behúzom az ajtót magam mögött.
Higgadtan megkerülöm, és lesietek a lépcsőn. Egészen az
autómig követ, könyörög, hogy beszéljek vele.
Nem teszem.
Elmegyek.
Egy órával később a kezemben van egy új telefon. A
kocsimban ülök a bolt előtt, amikor bekapcsolom. A képernyőt
figyelem, tizenhét üzenet jelenik meg. Mindet Allysa küldte.
Persze Ryle miért is próbálkozott volna, amikor tudta, milyen
állapotban van a telefonom?
Éppen elkezdeném írni a választ, amikor megszólal a készülék
a kezemben. Allysa hív.
– Halló?
Mélyet sóhajt, aztán:
– Lily! Mi a fene folyik itt? Édes istenem, nem teheted ezt
velem, terhes vagyok!
Elindítom a kocsit, és bluetoothra állítom a telefont, hogy
elindulhassak a bolt felé. Allysa mára szabadnapot kapott, és
amúgy sincs már sok hátra a szülési szabadságáig.
– Semmi baj – mondom neki. – Ryle-nak sincs semmi baja.
Veszekedtünk. Bocs, hogy nem tudtalak hívni, de összetörte a
telefonomat.
Allysa egy pillanatig néma marad, aztán:
– Tényleg? Minden oké? Hol vagy?
– Semmi gáz. Éppen munkába tartok.
– Jó, már én is majdnem odaértem.
Tiltakoznék, de esélyt sem ad, kinyomja a telefont.
Mire megérkezem a boltba, ő már ott van.
Kinyitom az ajtót, felkészülök a kérdések áradatára, és hogy
meg kell védenem magamat, amiért kirúgtam a bátyját a
lakásomból. Megtorpanok, amikor látom, hogy mindketten ott
állnak a pultnál. Ryle nekitámaszkodik, Allysa pedig a kezére
teszi a kezét, és mond neki valamit, amit nem hallok.
Egyszerre fordulnak felém, amikor meghallják, hogy
becsukódik mögöttem az ajtót.
– Ryle! – suttogja Allysa. – Mit műveltél vele? – Megkerüli a
pultot, és magához ölel. – Jaj, Lily! – mondja, miközben a
hátamat simogatja.
Könnyes szemmel húzódik el, én pedig nem tudok mit kezdeni
a reakciójával. Nyilvánvalóan tudja, hogy Ryle felelős a
sebeimért, és az ember azt gondolná, hogy ezért nekiesik, vagy
legalábbis kiabál vele.
Visszafordul Ryle felé, aki sajnálkozva néz rám. Vágyakozva.
Mint aki oda akar rohanni, hogy megöleljen, de halálosan fél
megérinteni. Ez utóbbit remélem is.
– El kell mondanod neki – biztatja Allysa.
Ryle azonnal a tenyerébe temeti az arcát.
– Mondd el neki! – Allysa hangja most már határozottan
dühösebb. – Joga van tudni, Ryle. A feleséged. Ha te nem
mondod el neki, akkor majd én.
Ryle válla megereszkedik, homlokát a pulthoz nyomja. Nem
tudom, mi az, amit Allysa szerint el kellene mondania nekem, de
úgy gyötrődik miatta, hogy rám sem tud nézni. Összeszorul a
gyomrom, végképp eluralkodik rajtam a szorongás.
Allysa felém fordul, a vállamra teszi a kezét.
– Hallgasd meg! – könyörög. – Nem kérem, hogy bocsáss meg
neki, mert fogalmam sincs, mi történt tegnap este. De a
sógornődként és a legjobb barátodként arra kérlek, adj a
bátyámnak egy esélyt, hogy beszélhessen veled.
Allysa azt ígérte, ellesz a boltban a következő egy órában,
amíg bejön egy másik alkalmazott a maga műszakjára. Még
mindig dühös voltam Ryle-ra, nem akartam egy autóba ülni
vele. Azt mondta, hív egy Ubert, és találkozzunk a lakásomban.
Hazafelé végig az foglalkoztatott, hogy vajon mi lehet az,
amiről Allysa már tud, és olyan fontos elmondania nekem. Annyi
minden fordult meg a fejemben. Haldoklik? Megcsalt? Kirúgták
az állásából? Allysa láthatólag nem volt vele tisztában, mi történt
köztünk tegnap, úgyhogy elképzelni sem tudom, hogyan függhet
össze a két dolog egymással.
Ryle végül tíz perccel utánam lép be a lakás ajtaján. A
kanapén ülök, feszülten piszkálom a körmömet.
Felállok, és járkálni kezdek, ő pedig lassan a székhez lép, és
leül. Előredől, és összefűzi az ujjait maga előtt.
– Ülj le, Lily, légy szíves!
Könyörögve mondja, mint aki nézni sem bírja, hogy ennyire
aggódom. Visszatérek a helyemre a kanapén, de a karfához
kuporodom, felhúzom a lábamat, és a számhoz kapom a kezem.
– Meg fogsz halni?
Tágra nyílik a szeme, és azonnal rázni kezdi a fejét.
– Dehogy. Nem. Semmi ilyesmi.
– Akkor?
Kibökhetné már végre. Remegni kezd a kezem. Látja, hogy a
frászt hozza rám, úgyhogy közelebb hajol, lefejti a kezemet az
arcomról, és a két tenyere közé veszi. Egyfelől nem akarom,
hogy hozzám érjen az után, amit tegnap este művelt, másfelől
viszont szükségem van rá, hogy megnyugtasson. Hányingerem
van a félelemtől, hogy mit kell hamarosan megtudnom.
– Senki sincs a halálán. Nem is csallak meg. Nem fog fájni,
amit mindjárt elmesélek, oké? Régi dologról van szó, de Allysa
úgy gondolja, hogy tudnod kell róla. És... én is.
Bólintok, mire elengedi a kezemet. Most ő járkál fel-alá a
dohányzóasztal mögött. Láthatólag a bátorságát igyekszik
összeszedni, amitől én csak még idegesebb leszek.
Megint leül a székre.
– Lily! Emlékszel arra az estére, amikor találkoztunk?
Bólintok.
– És emlékszel, amikor kirontottam a tetőre? Arra, hogy
milyen dühös voltam?
Újra bólintok. Egy széket rugdosott, mielőtt még tudta volna,
hogy az ipari műanyag gyakorlatilag elpusztíthatatlan.
– És a kendőzetlen igazságomra is emlékszel? Arra, hogy
miért voltam annyira dühös aznap este?
Lehajtom a fejemet, és felidézem azt az estét meg az
igazságokat, amiket elmondott nekem. Azt mondta, taszítja a
házasság gondolata, csak egyéjszakás kalandokban utazik. Soha
nem akar gyereket. És azért volt dühös, mert aznap elvesztett
egy beteget.
Bólintok.
– A kisfiú miatt. Azért voltál olyan dühös, mert egy kisfiú
meghalt, és ez felzaklatott.
Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt.
– Igen. Azért voltam dühös. – Feláll, olyan, mintha az egész
lelke összeomlana. A szemére szorítja a tenyerét, a könnyeivel
küszködik.
– És arra is emlékszel, mit mondtál nekem, amikor
elmeséltem, mi történt vele?
Sírhatnékom támad, pedig egyelőre nem is tudom, miért.
– Igen. Azt, hogy el nem tudom képzelni, mi lesz ezek után
annak a kisfiúnak az öccsével. Azzal, aki véletlenül lelőtte.
Remegni kezd a szám.
– És akkor azt mondtad: „Tönkreteszi egész életére, az lesz
vele.”
Édes istenem!
Do'stlaringiz bilan baham: |
