Beállítottam hát anyámhoz, és közöltem vele, hogy
szeretnék visszaköltözni az érettségiig. Nem engedte. Azt
mondta, a mostohaapám nem tűr el a házban. –
Elfordította a fejét, és a falat bámulta. – Szóval pár napig
csak mászkáltam fel-alá, aztán rátaláltam erre a házra.
Gondoltam, itt meghúzom magam, amíg nem kerül valami
jobb, vagy legkésőbb az érettségig. Jelentkeztem
haditengerésznek, májusban bevonulok, szóval csak addig
kell kihúznom valahogyan.
Májusig még hat hónap van hátra, Ellen. Hat!
Kicsordultak a könnyeim, amikor a végére ért. Érdekelt,
hogy miért nem kért meg egyszerűen valakit, hogy
segítsen. Azt mondta megpróbálta, de felnőttként
nehezebb, mint gyerekként, ő pedig már elmúlt tizennyolc.
Valakitől megkapta pár menhely telefonszámát, mondván,
hogy ott majd segítenek rajta. A város harminc
kilométeres körzetében három menhelyet talált, de
kiderült, hogy ebből kettőt családon belüli erőszak
áldozatául esett nőknek tartanak fent, a harmadikban
pedig ugyan hajléktalanokat szállásolnak el, de csak kevés
ágyuk van, és túl messze lett volna, hogy mindennap
gyalog járhasson iskolába. Meg különben is, hosszú sort
kellett volna kivárni, hogy ágyat kapjon. Azt mondta,
egyszer megpróbálta, de nagyobb biztonságban érzi magát
az öreg házban, mint a menhelyen.
Ilyen helyzetekben tapasztalatlan lány lévén még
megkérdeztem:
– De nincsenek más lehetőségek? Nem szólhatsz például
az
iskolapszichológusnak,
hogy
anyukád
elküldött
otthonról?
Megrázta a fejét, és azt mondta, hogy túl öreg már a
nevelőszülőkhöz. Mivel betöltötte a tizennyolcat, az anyját
már nem vonhatják felelősségre, amiért nem engedi haza.
Atlas a múlt héten megpróbálta elintézni, hogy kapjon
ételutalványokat, de nem volt pénze, hogy elmenjen a
megbeszélésre.
Persze autója sincs, és így nehéz állást keresnie. Azért
állítólag próbálkozik. Délutánonként, miután elmegy
tőlünk, eljár mindenféle helyekre, hogy beadja a
jelentkezését,
de
mivel
nincs
sem
lakcíme,
sem
telefonszáma, amit ráírhatna, sokkal nehezebb a dolga.
Esküszöm, Ellen, bármit kérdeztem, volt rá válasza.
Olyan, mintha mindent megpróbált volna, hogy ne kerüljön
ilyen helyzetbe, de a hozzá hasonlóknak nagyon nehéz
segítséget találniuk. Annyira dühös lettem emiatt az egész
miatt. Még azt is mondtam neki, hogy őrült, amiért be akar
állni katonának.
– Mi a fenéért akarsz egy olyan országot szolgálni,
amelyik engedte, hogy ilyen helyzetbe kerülj? – kérdeztem,
és nem mondhatnám, hogy suttogtam.
Tudod, mit válaszolt erre, Ellen? Egészen szomorú lett a
szeme, és azt mondta:
– Nem az ország hibája, hogy anyám szarik rám. –
Aztán kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a lámpámat. – Jó
éjszakát, Lily!
Nem aludtam sokat az éjjel. Túlságosan dühös voltam,
bár igazából nem is tudom, kire. Folyton az országunkra
gondolok, meg arra, hogy milyen elcseszett egy dolog ez,
hogy az emberek nem tesznek többet egymásért. Nem
tudom, mióta van ez így, hogy mindenki csak magával
törődik. Talán sosem volt máshogy. Belegondoltam,
Do'stlaringiz bilan baham: |