It Ends with Us-Velünk véget ér

a hátán voltam, a következőben meg már a földön, és a
homlokom úgy fájt, hogy ezt te el sem tudod képzelni. Anyu
mellettem ült, az ölében tartotta a fejemet, és azt mondta,
bocsássak meg neki. Körülnézett, de apu már nem volt
sehol. Beszállta kocsijába, és elhajtott, miután bevertem a
fejemet.
Anyu adott egy rongyot, azt mondta, szorítsam a
fejemhez, mert vérzik, aztán segített beülni az autójába, és
elvitt a kórházba. Az odaúton csak egy dolgot mondott
nekem:
– Ha megkérdezik, mi történt, mondd, hogy elcsúsztál a
jégen.
Amikor ezt mondta, én csak kinéztem az ablakon, és
sírni kezdtem. Addig azt hittem, biztosan ez lesz az utolsó
csepp a pohárban, és most, hogy apu engem is bántott,
végre tényleg elhagyja. De ebben a pillanatban rá kellett
jönnöm, hogy minden hiába, örökre apámmal fog maradni.
Borzasztóan éreztem magamat, de jobban meg voltam
ijedve annál, mintsem bármit is mondjak.
Kilenc öltéssel varrták össze a homlokomat. Azóta sem
igazán tudom, mibe vertem be a fejemet, de igazából nem
is számít. A helyzet az, hogy apám miatt sérültem meg, és ő
még csak ott sem maradt, hogy lássa, mekkora a baj.
Egyszerűen otthagyott bennünket a garázsban a földön, és
elhúzott.
Tegnap este végül nagyon későn értem haza, és azonnal
el is aludtam, mert adtak valami fájdalomcsillapítót, ami
eltompított.
Ma reggel, amikor a buszhoz mentem, próbáltam nem
közvetlenül Atlasra nézni, hogy ne lássa a homlokomat.
Úgy fésültem a hajamat, hogy eltakarja a sebet, és ne
lehessen azonnal észrevenni. Amikor leültünk egymás mellé
a buszon, és lepakoltuk a földre a cuccainkat, összeért a
kezünk.
Jéghideg volt a keze, Ellen! Jéghideg!
Abban a pillanatban esett le, hogy elfelejtettem odaadni

---

neki a pokrócokat, amiket még tegnap gyűjtöttem össze,
mert anyu hamarabb hazaért a szokásosnál. Később a
garázsban történtek nagyjából minden gondolatomat
lekötötték, és teljesen meg is feledkeztem Atlasról. Egész
éjszaka havazott meg fagyott, ő pedig ott kuporgott
egyedül abban a házban. És mostanra annyira áthűlt, hogy
azt sem tudtam, mi tartotta egyáltalán életben.
Megragadtam mindkét kezét.
– Atlas! Te halálra fagytál!
Nem felelt. A kezét dörzsölgettem, hogy felmelegítsem,
aztán a vállára hajtottam a fejem, és valami borzasztóan
kínosat engedtem meg magamnak. Elsírtam magam. Nem
sokat sírok, de felzaklattak a tegnapiak, meg lelkiismeret-
furdalásom is volt, amiért elfelejtettem odaadni neki a
takarókat, és ez az egész ott és akkor, iskolába menet a
buszon csúcsosodott ki. Atlas egy szót sem szólt. Csak
kihúzta a kezét a kezemből, hogy ne dörzsöljem tovább, és
inkább ráfektette. Némán ültünk tovább egymás mellett, a
fejünket összedugtuk, a keze az enyémen. Tulajdonképpen
nagyon kellemes pillanatok is lehettek volna, ha nem
vagyunk mind a ketten annyira szomorúak.
Már hazafelé buszoztunk, amikor végül észrevette a
homlokomat.
Őszintén szólva meg is feledkeztem róla. A suliban senki
nem kérdezett rá, és mire Atlas leült mellém a buszon, már
eszembe sem jutott, hogy a sebre igazítsam a hajamat.
– Mi történt a fejeddel?
Amikor végül elindult a busz, azt mondta:
– Tegnap, miután eljöttem tőletek, hallottam, hogy