Zsákbamagocska nevű weboldalra – mondtam. – Minden
hónapban kaptam egy csomag jelöletlen magot postán az
utasítással, hogyan kell elvetni őket, és hogyan kell
gondoskodni róluk. Nem tudtam, mit termelek, amíg elő
nem bukkant a földből. Mindennap suli után futottam az
udvarba, hogy lássam a fejlődést. Végre érdemes volt
vámom valamire. A növények termesztése mintha jutalom
lett volna.
Magamon éreztem Atlas tekintetét.
– Jutalom, de miért?
Vállat vontam.
–Amiért jól szerettem a növényeimet. A növények
megjutalmazzák az embert, ha kellő mennyiségű szeretetet
kapnak
tőle.
Ha
kegyetlenül
bánsz
velük
vagy
elhanyagolod őket, semmit sem kapsz cserébe. De ha
törődsz velük, és szereted őket, akkor zöldségekkel,
gyümölcsökkel vagy virágokkal ajándékoznak meg.
Lenéztem a gyomnövényre, amiből már csak egy
kétcentis darab maradt, annyira szétcincáltam. Azt is
szétcincáltam az ujjaim között, aztán elpöcköltem.
Nem akartam Atlas felé fordulni, mert éreztem, hogy
még mindig engem bámul, úgyhogy le sem vettem a
tekintetemet a most már mulccsal borított kertemről.
– Annyira egyformák vagyunk – mondta.
Erre már odakaptam a tekintetemet.
– Te meg én?
A fejét rázta.
– Nem. A növények meg az emberek. A növényeknek
szeretetre van szükségük, hogy életben maradjanak. Az
embereknek is. A születésünktől fogva a szüleink
szeretetére támaszkodunk, az tart bennünket életben. Ha a
szüleink a megfelelő módon szeretnek bennünket, minden
szempontból
jobb
emberek
leszünk.
Ha
viszont
elhanyagolnak bennünket... – Halkabban folytatta, szinte
szomorúan. Beletörölte a kezét a térdébe, hogy legalább
részben
eltüntesse
róla
a
sarat.
–
Ha
viszont
elhanyagolnak bennünket, hajléktalanok leszünk, és
képtelenek rá, hogy bármi komolyat véghez vigyünk.
Ettől olyan lesz a szívem, mint a mulcs, amit Atlas az
imént szétterített. Azt sem tudom, mit mondhatnék erre.
Tényleg így gondolkodik magáról?
Megmozdult, mint aki felállni készül, mielőtt azonban
megtehette volna, kimondtam a nevét.
Visszaült a fűbe. Az udvar bal oldalán, a kerítés mellett
sorakozó fákra mutattam.
– Látod ott azt a fát?
A többinél magasabbra nőtt tölgyre mutattam a sor
közepén. Atlas odanézett, a tekintete egyenesen a fa
csúcsáig vándorolt.
– Magától nőtt meg – mondtam. – A legtöbb növénynek
gondoskodásra van szüksége ahhoz, hogy életben
maradjon. De van köztük olyan, amelyik elég erős hozzá,
hogy egyedül is nagyra nőjön, mindenféle segítség nélkül.
Fogalmam sincs, hogy tudta-e, amit mondani akarok,
lehet, hogy igazából semmi szükség nem volt az
okoskodásomra. De azért tudatni akartam vele, hogy
szerintem elég erős ahhoz, hogy egyedül is talpon
maradjon, bármi is zajlik az életében. Nem ismertem jól, de
láttam, hogy szívós. Sokkal szívósabb, mint én lennék az ő
helyzetében.
A fára szegezte a tekintetét. Jó sok idő eltelt, mire
egyáltalán pislogott. Aztán bólintott egy aprót, és lenézett
Do'stlaringiz bilan baham: |