– A bátyád.
Anyámmal!
Kikapja a kezemből a telefont, és megnézi az üzeneteket.
– Azta! Hát ezt nem értem.
Visszaveszem tőle a készüléket.
– Kösz a megelőlegezett bizalmat.
Elneveti magát.
– Tudod, hogy értem. Ryle-ról beszélünk. Egyetlenegyszer
sem fordult elő Ryle Kincaid élete során, hogy találkozott volna
egy lány szüleivel.
Erre persze muszáj mosolyognom,
de az jut eszembe, hogy
talán csak így akar a kedvemben járni. Talán olyasmiket is
megtesz, amihez amúgy semmi kedve,
mert tudja, hogy én
kapcsolatra vágyom.
Aztán csak még szélesebben mosolygok, mert hát nem éppen
ez a lényeg? Hogy áldozatot hozzunk annak az embernek a
kedvéért, akit megszerettünk, merthogy boldognak akarjuk
látni?
– Nagyon bejöhetek a bátyádnak – cukkolom Allysát.
Felemelem a fejem, azt várom,
hogy nevet majd, de komoly
tekintettel néz vissza rám.
– Igen – mondja. – Én is ettől félek. – Kikapja a pénztárcáját a
pult alól. – Most mennem kell, de szólj majd, hogy mi sül ki
belőle, jó?
Elvágtat, én
pedig figyelem, ahogy kisiet az ajtón, és sokáig
mozdulatlanul bámulok utána.
Zavar, hogy láthatólag egy kicsit sem örül, amiért a dolgok
jelen állása szerint Ryle-lal fogok járni. Foglalkoztat, hogy ennek
vajon leginkább az irántam vagy a bátyja iránt táplált érzéseihez
van-e köze.
Húsz perccel később megfordítom az ajtón a táblát.
Zárva.
Már csak pár nap. Ráfordítom a kulcsot, és elindulok az autó felé,
de
megtorpanok,
amikor
észreveszem,
hogy
valaki
nekitámaszkodik. Beletelik egy pillanatba, mire felismerem. A
másik irányba néz, a mobilján beszél.
Azt hittem, az étteremben találkozunk, de legyen.
Kurtán megszólal a duda, ahogy megnyomom a nyitógombot.
Ryle megpördül. Mosolyog, ahogy észrevesz.
– Igen, egyetértek – mondja a telefonba. Átkarolja a vállamat,
odahúz magához, és nyom egy csókot a fejem tetejére. – Holnap
még beszélünk róla. Valami fontos történt közben.
Kinyomja a telefont, a zsebébe csúsztatja, aztán megcsókol.
Nem csak úgy köszönésképpen. Ezzel a csókkal azt éreztette,
hogy szünet nélkül rajtam járt az esze. Átkarol, megfordít, és az
autómnak dönt, aztán addig csókol tovább, amíg beleszédülök.
Amikor végre elhúzódik, elismerően néz végig rajtam.
– Tudod, mi őrjít meg benned leginkább? – A számhoz érinti
az ujját, és végigköveti vele a mosolyomat. – Ez. Az ajkad.
Imádom, hogy vörös,
mint a hajad, és még csak rúzst sem kell
használnod hozzá.
Még szélesebben mosolygok, és megpuszilom az ujját.
– Akkor rajtad tartom a szemem anyám közelében, mert
mindenki azt mondja, hogy a számat tőle örököltem.
Az ujja megáll az ajkamon, és lefagy a mosoly az arcáról.
– Lily! Ezt... ne!
Nevetve nyitom ki az ajtót.
– Mindenki a saját kocsijával?
Átveszi tőlem az ajtót, és még szélesebbre tárja.
– Uberrel jöttem a kórházból. Együtt megyünk.
Anyám már az asztalnál ül, háttal az ajtónak, amikor
megérkezünk. Elindulok felé. Az étterem azonnal lenyűgöz. A
tekintetemet vonzzák
a falak meleg, semleges színei meg a
középen álló, majdnem teljes méretű fa. Olyan, mintha a
padlóból nőne ki, és az egész éttermet a köré a fa köré tervezték
volna. Ryle a sarkamban lépdel, kezét a derekamon tartja.
Amikor az asztalhoz érünk, levetem a kabátomat.
– Szia, anyu!
Anyu felnéz a telefonjából.
– Szia, kicsim! – A táskájába dobja a készüléket, és
körbemutat az étteremben. – Máris imádom! Nézd a világítást!
– mondja, és a mennyezetre mutat. – Olyanok a lámpák, mintha
a kertedben termettek volna. – Ekkor veszi észre Ryle-t, aki
türelmesen áll mellettem, ahogy becsusszanok a bokszba.
Rámosolyog. – Egyelőre két vizet kérünk szépen – mondja.
A tekintetem Ryle-re ugrik, aztán vissza anyámra.
– Anyu! Velem van. Nem ő a pincér.
Anyám értetlenül néz
fel megint Ryle-ra, aki mosolyogva
kezet nyújt.
– Érthető tévedés volt, asszonyom. Ryle Kincaid vagyok.
Anyu elfogadja a kézfogást, és ide-oda kapkodja a fejét. Ryle
elengedi a kezét, és letelepedik mellém.
– Jenny Bloom – mondja végül kissé zavartan anyu, aztán
megint felém fordul, és felhúzza a szemöldökét. – Az egyik
barátod, Lily?
Do'stlaringiz bilan baham: 
