It Ends with Us-Velünk véget ér

Ne már, hogy nem készültem fel jobban erre a pillanatra!
Hogy a fenébe mutassam be? A próbapasim? Azt nem
mondhatom, hogy járunk, de azért azt sem, hogy csak a
barátom. Az „udvarlóm” meg kissé ódivatúnak tűnik.
Ryle észreveszi a bizonytalanságomat, és nyugtatóan
megszorítja a térdemet az asztal alatt.
– A húgom Lily boltjában dolgozik – mondja. – Találkozott
már vele? Allysának hívják.
Anyu előredől a székén.
– Ó! Igen! Hogyne! Most, hogy mondja, maguk nagyon
hasonlítanak egymásra. Azt hiszem, a szemük miatt. Meg a
szájuk is egyforma.
Ryle bólint.
– Mind a ketten anyánkra ütöttünk.
Anyu rám mosolyog.
– Mindig azt mondják, hogy Lily meg rám ütött.
– Igen – szögezi le Ryle. – Pont ugyanolyan a szájuk.
Félelmetes a hasonlóság. – Ryle megint megszorítja a térdemet,
én pedig próbálom magamba fojtani a nevetést. – Hölgyeim, ha
megbocsátanak, ki kell mennem a mosdóba. – Ha jönne a pincér,
én csak vizet kérek.
Anyám a tekintetével követi Ryle-t, aztán lassan visszafordul
hozzám. Rám mutat, aztán az üresen maradt székre.

---

– Hogyhogy még nem hallottam erről az emberről?
Halványan elmosolyodom.
– A dolgok kissé... Szóval nem igazán... – Dunsztom sincs,
hogyan magyarázhatnám el a helyzetet anyámnak. – Sokat
dolgozik, úgyhogy egyelőre nem töltöttünk együtt sok időt.
Egyáltalán. Igazából most vacsorázunk együtt először.
Anyu felhúzza a szemöldökét.
– Tényleg? – kérdezi, és hátradől. – Hát pedig ő nagyon nem
úgy viselkedik. Mármint... úgy viselkedik, mint aki már
rendesen összemelegedett veled. Egyáltalán nem szokványos az
ilyesmi, ha valakivel csak frissiben találkozott az ember.
– Nem frissiben találkoztunk – magyarázom. – Majdnem egy
éve ismerjük már egymást. És voltunk is együtt, csak nem
randiztunk. Rengeteget dolgozik.
– Hol?
– A Massachusetts General Hospitalban.
Anyám előredől, a szeme majd kiugrik a helyéből.
– Lily! – súgja. – Ezek szerint orvos?
Elnyomom a mosolyomat, úgy bólintok.
– Idegsebész.
– Hozhatok valamit inni a hölgyeknek? – kérdezi egy pincér.
– Igen – felelem. – Kérünk három... – Aztán elakad a
lélegzetem.
A pincérre meredek, a pincér meg rám. A szívem a
torkomban ver. Elfelejtem, hogyan kell beszélni.
– Lily? – szól anyám, és a pincér felé int. – Arra vár, hogy
italt rendeljünk.
A fejemet rázva hebegek.
– Hát... ööö...
– Három vizet kérünk – segít ki anyám.
A pincér végül kizökken a transzból, és a ceruzájával
megkocogtatja az írótömbjét.
– Három víz – mondja. – Máris hozom.
Megfordul, és elsiet, de ahogy belöki a konyhaajtót, látom,
hogy még visszanéz rám.
Anyám megint előredől.

---

– Neked meg mégis mi bajod van?
Hátramutatok a vállam fölött.
– A pincér – mondom a fejemet rázva. – Pont úgy nézett ki,
mint... Épp kimondanám, hogy 
Atlas Corrigan
, amikor előkerül
Ryle, és visszaül mellém.
Ide-oda kapkodja köztünk a fejét.
– Miről maradtam le?
Nyelek egyet, a fejemet csóválom. 
Igazából biztosan nem
Atlas volt az.
De az a szempár... meg a szája. Tudom, hogy évek
óta nem találkoztunk, de sosem felejtem el, milyen volt. Csakis ő
lehetett az. Biztos vagyok benne, és abban sem kételkedem,
hogy ő is felismert engem, mert abban a pillanatban, ahogy a
tekintetünk találkozott... olyan volt, mintha szellemet látott
volna.
– Lily? – Ryle megszorítja a kezemet. – Minden oké?
Biccentek, kipréselek magamból egy mosolyt, aztán
megköszörülöm a torkomat.
– Igen. Éppen rólad beszélgettünk- – Megint anyámhoz
fordulok. – Ryle a héten asszisztált egy tizennyolc órás műtétnél.
Anyám kíváncsian kapja fel a fejét. Ryle nekilát, hogy
beszámoljon neki a műtétről. Megérkezik a vizünk, de egy másik
pincér hozza ki. Érdeklődik, hogy sikerült-e átnéznünk az
étlapot, aztán beszél a konyhafőnök ajánlatáról. Mind a hárman
rendelünk. Mindent megteszek, hogy koncentrálni tudjak, de a
tekintetem folyamatosan ide- oda ugrál a teremben, ahogy
Atlast keresem.