attól féltem, remegni fog a hangom, ha hangosan
válaszolok. Nekiláttam, hogy lesúroljak a pulton egy
amúgy teljesen tiszta pontot. Megköszörültem a torkomat.
– Kekszet – mondtam aztán. – Kekszet sütök.
Apám letette az aktatáskáját a konyhaasztalra, aztán a
hűtőhöz lépett, és kivett egy sört.
– Áramszünet volt-magyaráztam. – Unatkoztam,
úgyhogy arra jutottam, ezzel foglalom el magam, amíg
megint lesz villany.
Apu leült az asztalhoz, és a következő tíz percben
kérdéseket tett fel az iskoláról, meg arról, hogy
gondolkodtam-e már az egyetemen. Időnként, amikor
kettesben maradtunk, pár pillanatra felsejlett előttem,
milyen lehet egy normális kapcsolat az ember lányának az
apjával. A konyhaasztalnál az egyetemről beszélgetni, meg
arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Akármennyire is
gyűlöltem őt az idő java részében, azért vágytam ezekre a
pillanatokra. Ha mindig az az ember maradna, aki ezekben
a pillanatokban lenni tud, egészen más lenne a világ.
Mindannyiunk számára.
Megfordítottam a kekszeket, ahogyan Atlas mondta, és
amikor megsültek, kihúztam a tepsit a sütőből. Az egyiket
leemeltem róla, és apámnak adtam. A gondolatát is
rühelltem, hogy ilyen rendes vagyok vele. Olyan érzés volt,
mintha Atlas egyik keksze pocsékba ment volna.
–A mindenit – mondta apu. – Ez nagyon finom, Lily!
Kipréseltem magamból egy köszönömöt, pedig nem én
sütöttem a kekszeket. Persze ezt úgysem mondhattam meg
neki.
– A suliba viszem őket, úgyhogy csak egyet ehetsz –
hazudtam.
Megvártam, amíg a kekszek kihűltek, aztán egy
műanyag dobozba tettem, és a szobámba vittem őket. Meg
sem akartam kóstolni Atlas nélkül, úgyhogy nem nyúltam
hozzá a dobozhoz, amíg este át nem jött.
– Addig kellett volna enned, amíg meleg – mondta. –
Olyankor a legfinomabb.
– Nem volt szívem nélküled megkóstolni – feleltem.
Leültünk az ágyra, a falnak támaszkodtunk, és ott
helyben megettük a kekszek felét. Annyit mondtam
Atlasnak, hogy nagyon finom, de azt nem árultam el, hogy
ennél finomabb kekszet soha életemben nem ettem. Nem
akartam, hogy elszálljon magától. Az az igazság, hogy
tetszett az alázatossága.
Amikor ki akartam venni még egyet, elvette előlem a
dobozt, és rátapasztotta a tetejét.
– Ha túl sokat eszel, rosszul leszel tőle, és már nem fog
ízleni.
Elnevettem magam.
– Az lehetetlen!
Ivott egy korty vizet, aztán felállt, és az ágy felé fordult.
– Készítettem neked valamit – mondta, és belenyúlt a
zsebébe.
– Még egy adag kekszet? – kérdeztem.
Mosolyogva megrázta a fejét, és felém nyújtotta a
karját. Felemeltem a kezemet, mire a bezárt ökléből a
tenyerembe ejtett valami keményet. Egy fából faragott
kicsi, lapos szív volt, nagyjából öt centi hosszú.
Megsimogattam a hüvelykujjammal, próbáltam nem túl
szélesen mosolyogni. Nem volt anatómiailag pontos szív,
de a szokásos kézzel rajzoltakra sem hasonlított.
Egyenetlen volt, a közepén üreges.
– Ezt te csináltad? – kérdeztem, és felnéztem rá.
Bólintott.
– Egy régi késsel faragtam, amit a házban találtam.
A szív két vége nem ért össze. Csak befelé kanyarodott
kicsit, de az ívek nyitva maradtak. Azt sem tudtam, mit
Do'stlaringiz bilan baham: |