It Ends with Us-Velünk véget ér

Korábban nem hallottam még ennyit beszélni egyszerre.
Végül csak megnéztem alaposabban is, hogy mit kaptam
tőle. Egy csomó régi kerti szerszámot.
– Láttam nálad a múltkor azt az ásót. Nem tudtam,
vannak-e rendes szerszámaid, ezek meg már nem kellenek
senkinek, úgyhogy...
– Köszönöm – mondtam.
Kisebb sokkot kaptam. Volt egy ültetőkanalam, de letört
a műanyag a nyeléről, és hólyagos lett tőle a tenyerem.
Tavaly 
kerti 
szerszámokat 
kértem 
anyukámtól
születésnapomra, és amikor kaptam tőle egy nagy ásót
meg egy kapát, nem volt szívem megmondani neki, hogy
nem ezekre volt szükségem.
Atlas megköszörülte a torkát, aztán sokkal halkabban
folytatta.
– Tudom, hogy nem igazi ajándék. Nem úgy vettem,
meg semmi ilyesmi. De... adni akartam neked valamit.
Tudod... mert...
Nem fejezte be a mondatot, úgyhogy összekötöztem a
zacskó száját.
– Magadnál tudnád tartani suli utánig? Nincs hely a
hátizsákomban.
Elvette tőlem a zacskót, aztán az ölébe emelte a
hátizsákját, és visszatette bele.
– Hány éves vagy? – kérdezte.
– Tizenöt.
A tekintetéből úgy tűnt, mintha kissé elszomorította

---

volna a korom, bár nem tudom, miért.
– Tizedikbe jársz?
Bólintottam, de őszintén szólva fogalmam sem volt, mit
mondhatnék neki. Nem sok fiúval beszélgettem még. Főleg
nem végzősökkel. És amikor ideges vagyok, általában csak
eldugulok.
– Nem tudom, meddig maradok abban a házban –
mondta megint nagyon halkan. – De ha segítségre van
szükséged a kertben, vagy iskola után bármiben, hát
nemigen van ott semmi, ami lekössön. Villany híján,
ugyebár.
Nevettem, aztán az jutott eszembe, hogy egy ilyen
önmagát lealacsonyító megjegyzésen talán nem kellett
volna.
Az út hátralévő részében rólad beszélgettünk, Ellen.
Amikor arról mesélt, hogy unatkozik, megkérdeztem,
szokta-e nézni a műsorodat. Azt mondta, szeretné, mert
viccesnek tart, de a tévéhez áram is kellene. Nem igazán
tudtam, hogy ezen illene-e nevetnem.
Mindenesetre felvetettem neki, hogy megnézhetné
velem az adást iskola után. Mindig felveszem magamnak,
aztán házimunka közben nézem meg. Gondoltam, ha
bezárom az ajtót, akkor abból sem lehet baj, ha a szüleim
hazajönnek, mert egyszerűen ki kell terelnem Atlast a
hátsó ajtón.
Csak a hazaúton találkoztunk megint. Ezúttal nem ült le
mellém, mert Katie előbb szállt fel, és ő foglalta el a helyet.
Szívesen megkértem volna, hogy üljön odébb, de akkor azt
hitte volna, hogy rá vagyok kattanva Atlasra. Katie ezzel
aztán addig szívatott volna, hogy inkább hagytam a fenébe
a dolgot, és nem küldtem el magam mellől.
Atlas a busz elejében ült, úgyhogy előttem szállt le.
Feszengve toporgott a megállóban, megvárta, hogy én is
lekászálódjak. Akkor aztán kinyitotta a hátizsákját, és a
kezembe nyomta a szerszámos zacskót. Egy szóval sem
említette a tévénézésre vonatkozó reggeli meghívásomat,

---

én pedig ezt úgy értelmeztem, hogy akkor velem tart.
– Gyere!– mondtam neki. Követett a házba, én pedig
még a reteszt is rázártam. – Ha a szüleim korán
hazajönnek, fuss ki a hátsó ajtón, nehogy meglássanak.