Ne már, hogy Allysa bátyja legyen! Így az az érzésem, hogy
óhatatlanul is találkozni fogunk még.
Negyedik fejezet
FÉL ÓRÁBA TELIK, mire eljutok a kocsitól a lakásomba.
Kétszer hívtam Lucyt, hogy megkérdezzem, tud-e segíteni, de
nem vette fel a telefonját. Amikor végül elkínlódom magam a
lakásig, kissé ingerülten látom, hogy a kanapén tehénkedik, és
telefonál.
Bevágom magam mögött az ajtót, mire felnéz.
– Mi történt veled? – kérdezi.
A falnak támaszkodva ugrálok a folyosó felé.
– Kificamítottam a bokámat.
A szobám ajtajánál járok, amikor utánam szól.
– Bocs, hogy nem vettem fel a telefont! Alexszel beszélek.
Vissza akartalak hívni.
– Semmi baj! – kiáltom vissza, aztán becsapom a szobám
ajtaját.
A
fürdőbe
megyek,
és
előkerítem
a
régi
fájdalomcsillapítókat, amiket a szekrénybe suvasztottam.
Bekapok kettőt, aztán eldőlök az ágyon, és a mennyezetet
bámulom.
Hihetetlen, hogy egy egész hétig nem fogok tudni kimozdulni
a lakásból. Fogom a telefonomat, és küldök egy sms-t
anyámnak.
Kificamítottam a bokámat.
Semmi vészes, de ha küldök egy listát, bevásárolsz
nekem?
Ledobom a telefont az ágyra, és anyám Bostonba költözése
óta először hálás vagyok, amiért viszonylag közel lakik hozzám.
Igazából eddig sem volt gáz. Azt hiszem, jobban bírom anyámat,
amióta apám meghalt. Tudom, hogy azért, mert erősen
nehezteltem rá, amiért sosem hagyta el őt. És bár anyámmal
kapcsolatban ezek a rossz érzések nagyrészt elmúltak, apámra
továbbra is ugyanannyira haragszom.
Nem lehet jó, hogy ennyire belekapaszkodom az apám miatt
érzett keserűségbe. De a jó életbe már, rettenetesen viselkedett.
Anyámmal is, velem is, Atlasszal is.
Atlas.
Az elmúlt néhány hónapban teljesen lekötött anyám
költözése, meg hogy titkon minden ráérő időmben helyet
kerestem a virágüzletnek, és nem is olvastam tovább a naplókat.
Szánalmasan ugrándozom a szekrényemhez, de csak egyszer
botlok
meg.
Szerencsére
meg
tudok
támaszkodni
a
fésülködőasztalomon. Amint a kezemben van a napló,
kényelmesen elhelyezkedem.
Az elkövetkező egy hétben, amíg nem dolgozhatok, úgysem
lesz jobb dolgom. Akár a múltammal is nyűglődhetek, ha már
úgyis a nyüglődés az osztályrészem a jelenben.
Kedves Ellen!
Azt hiszem, még nem is mondtam neked, de tavaly az
volt a legjobb az egész tévében, hogy te vezetted az Oscar-
gálát.
A porszívózás jelenetnél majdnem behugyoztam a
röhögéstől.
Ja, és ma szereztem egy újabb Ellen-rajongót Atlas
személyében. Mielőtt ítélkeznél felettem, amiért megint
beengedtem a házunkba, hadd meséljem el, hogyan
történt.
Miután tegnap lezuhanyozott nálunk, este már nem
láttam. Reggel azonban megint mellém ült a buszon. Kicsit
vidámabbnak tűnt, mint az előző napon, mert már nem
feszengett, és még rám is mosolygott.
Őszinte leszek: kicsit fura volt apám ruháiban látni. De a
nadrág sokkal jobban illett rá, mint gondoltam volna.
– Mutatok valamit- mondta.
Előrehajolt, és kicipzározta a hátizsákját.
– Mit?
Elővett egy zacskót, és a kezembe nyomta.
– Ezeket a garázsban találtam. Próbáltam letisztogatni
őket neked, mert csupa régi mocsok volt mindegyik, de víz
nélkül nem sokra mentem velük.
Megfogtam a zacskót, és gyanakodva néztem a fiúra.
Do'stlaringiz bilan baham: |