It Ends with Us-Velünk véget ér

Én biztosan nem írtam ki, hogy munkaerőt keresek.
Bólint, aztán ránt egyet a vállán.
– Mondjuk elég öregnek látszik. Már ott lehet egy ideje. Csak
sétálgattam, és észrevettem. Kíváncsi voltam, ennyi az egész.
Szinte azonnal megkedvelem. A hangja kellemes, a mosolya
őszintének tűnik.
Anyám a vállamra teszi a kezét, odahajol, és nyom egy puszit
az arcomra.
– Mennem kell – mondja. – Ma este fogadóóra lesz.
Elköszönök tőle, megvárom, amíg kilép az utcára, aztán
megint Allysa felé fordulok.
– Még nem tartok ott, hogy bárkit is felvegyek. –
Körbemutatok a helyiségben. – Virágboltot nyitok, de még
legalább két hónapra lesz szükségem.
Lehetne annyi eszem, hogy nem vonok le felületes
következtetéseket, de ez a nő nem úgy fest, mint aki
megelégszik egy minimálbéres állással. A táskája valószínűleg
többe került, mint ez az épület.
Felcsillan a szeme.
– Tényleg? Imádom a virágokat! – Körbefordul. – Rengeteg
lehetőség van ebben a helyben! Milyen színűre fogod festeni?
Karba fonom a kezem, és megfogom a könyökömet. A
sarkamon hintázom előre-hátra.
– Nem tudom még – mondom. – Egy órája kaptam meg a
kulcsokat, úgyhogy egyelőre nem igazán nyílt alkalmam a
dizájnnal foglalkozni.

---

– Lily, ugye?
Bólintok.
– 
Nem 
fogom 
bekamuzni, 
hogy 
diplomám 
van
belsőépítészetből, de az a helyzet, hogy mindennél jobban
érdekel. Ha szükséged van segítségre, ingyen is állok a
rendelkezésedre.
Félrebillentem a fejem.
– Ingyen dolgoznál?
Bólint.
– Nem igazán van szükségem állásra, csak megláttam a
táblát, és gondoltam, miért ne. És azért néha elunom magam.
Szívesen segítenék neked bármiben, amire csak szükséged van.
Takarítok, berendezek, kiválasztom a festék színét. Egy
Pinterest-kurva vagyok. – Valami a hátam mögött magára vonja
a tekintetét. Rábök. – Fognám például azt az ócska ajtót, és egy
csodát varázsolnék belőle. Ez a rengeteg cucc, de komolyan!
Szinte mindent lehet használni valamire.
Körülnézek a teremben, és pontosan tudom, hogy egyedül
nem tudok ennyi mindent megoldani. Igazából a bútorok felét
valószínűleg meg sem lennék képes mozdítani. Előbb-utóbb
úgyis mindenképpen fel kell vennem valakit.
– Nem engedhetem, hogy ingyen dolgozz, de ha komolyan
gondolod, a tízdolláros órabért kigazdálkodom.
Tapsikolni kezd, és ha nem tűsarkú lenne rajta, valószínűleg
ugrándozna is.
– Mikor kezdhetek?
Lenézek a fehér kaprinadrágjára.
– Holnap jó lesz? Valószínűleg ajánlatos lenne feláldozható
ruhában munkához látnod.
Legyint, és Hermès táskáját ledobja a legközelebbi poros
asztalra.
– Marhaság! – mondja. – A férjem a Bruins-meccset nézi egy
bárban nem messze innen. Ha nem gond, addig inkább maradok,
szóval akár kezdhetjük is.
Két órával később meg vagyok róla győződve, hogy

---

találkoztam az új legjobb barátnőmmel. És tényleg egy
Pinterest-kurva! Post-itekre felírjuk, hogy „kell” meg „kuka”, és
ráragasztjuk őket mindenre a helyiségben. Hozzám hasonlóan ő
is hisz az újrahasznosításban, úgyhogy az épületben maradt
holmik legalább háromnegyedének kitalálunk valamilyen új
felhasználási módot. Azt mondja, a többit majd a férje kidobja
ráérő idejében. Amikor már tudjuk, mihez kezdünk a rengeteg
cuccal, fogok egy jegyzetfüzetet meg egy tollat, és leülünk az
egyik asztalhoz, hogy összeszedjük a berendezéssel kapcsolatos
ötleteinket.
– Oké – mondja, és hátradől a székén.
Legszívesebben nevetnék, mert a fehér nadrágja mostanra
csupa kosz lett, de őt ez szemmel láthatóan egyáltalán nem
zavarja.
– Kitűztél valami célt ezzel a kapcsolatban? – kérdezi, ahogy
körülnéz.
– Egyet – felelem. – Legyen sikeres.
Elneveti magát.
– Nem kételkedem benne, hogy az lesz. De szükséged lesz egy
vízióra.
Eszembe jut, amit anyám mondott. „Az a fontos, hogy mindig
ilyen merész maradj, Lily.” Mosolyogva húzom ki magam a
széken.
– Legyen merész – mondom. – Egyedi helyre vágyom.
Kockázatot akarok vállalni.
Összehúzza a szemét, közben a toll végét rágja.
– De csak virágokat árulsz, azt hogy lehet merészen csinálni?
Körülnézek a helyiségben, és megpróbálom magam elé
képzelni azt, amire gondolok. Igazából abban sem vagyok biztos,
hogy mire gondolok, csak nyugtalanul feszengek, mint aki
bármelyik pillanatban előállhat egy zseniális ötlettel.
– Mi jut eszedbe, ha a virágokra gondolsz? – kérdezem.
Vállat von.
– Nem tudom. Csodásak, mondjuk. Élnek, úgyhogy az életet
juttatják eszembe. Meg talán a rózsaszínt. És a tavaszt.
– Csodás, élet, rózsaszín, tavasz – ismétlem. Aztán: – Allysa,

---

te zseni vagy! – Felpattanok, és fel-alá kezdek járkálni. –
Fogunk mindent, amit az emberek szeretnek a virágokban, és a
gyökeres ellentétét fogjuk csinálni!
Az arcán látom, hogy nem érti, mit akarok.
– Jól van – mondom. – Mi lenne, ha a virágok csodás oldala
helyett azt hangsúlyoznánk, ami mondjuk galád bennük? A
rózsaszín helyett a sötétebb árnyalatokra, teszem azt a
sötétlilára vagy akár a feketére helyeznénk a hangsúlyt. És a
tavasz meg az élet mellett a telet és a halált is ünnepelnénk.
Allysának tágra nyílik a szeme.
– De... mi van, ha valaki rózsaszín virágot szeretne?
– Hát nyilván mindenki megkapja tőlünk, amit szeretne.
Csakhogy azt is megkapja, amiről nem is tudja, hogy szeretné!
Megvakarja az arcát.
– Szóval fekete virágokban gondolkodsz?
Aggodalmasan néz rám, és nem is hibáztatom érte. Csak a
vízióm sötét oldalát látja. Visszaülök az asztalhoz, és igyekszem
magam mellé állítani.
– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nincsenek rossz
emberek. Mindannyian egyszerűen emberek vagyunk, akik
néha rossz dolgokat tesznek. Ez megmaradt bennem, mert
annyira igaz. Mindenkiben van egy kevés jó is meg rossz is. Azt
szeretném, ha erre fűznénk fel az egészet. Ne penetráns cuki
színekre fessük a falakat, hanem sötétlilára fekete mintákkal. És
nemcsak a szokásos pasztell virágokat tesszük ki unalmas
kristályvázákba, amik az életre emlékeztetik az embereket,
hanem meredekebbet húzunk. Merészet. Sötétebb virágokat
rakunk ki, és bőrbe meg ezüstláncokba csomagoljuk őket. És
kristályvázák helyett fekete ónixba meg nem is tudom...
szegecsekkel kivert lila bársonyvázákba tesszük őket. Rengeteg
dolgot kitalálhatunk még. – Megint felállok. – Minden sarkon
találni virágboltot olyan embereknek, akik szeretik a virágokat.
De melyik szolgálja ki azoknak az igényeit, akik gyűlölik a
virágokat?
Allysa a fejét csóválja.
– Egyik sem – suttogja.

---

– Pontosan. Egyik sem.
Egy darabig némán nézzük egymást, aztán nem bírom
tovább. Majd szétfeszít az izgatottság, és nevetni kezdek, mint
egy szédült kisgyerek. Allysa velem nevet, aztán felugrik, és
átölel.
– Lily, ez annyira beteg, hogy az már zseniális!
– Tudom! – Megtelek friss energiával. – Kell egy íróasztal,
ahová leülhetek, hogy megírjam az üzleti tervemet. Viszont a
majdani irodám tele van régi zöldségesládákkal!
A bolt hátulja felé indul.
– Hát akkor tüntessük el őket onnan, és menjünk, vegyünk
egy íróasztalt!
Bepréseljük magunkat az irodába, és nekilátunk, hogy
egyesével egy hátsó szobába hordjuk át a ládákat. Felállok egy
székre, hogy magasabbra tornyozhassuk őket, és így több
helyünk legyen mozogni.
– Ezek tökéletesek lesznek ahhoz, amit a kirakatba
elképzeltem.
A kezembe nyom még két ládát, aztán elmegy. Ahogy
lábujjhegyen ágaskodva a többi láda tetejére próbálom tenni
őket, a torony inogni kezd. Kapaszkodót keresek, hogy
megőrizhessem az egyensúlyomat, de a ládák nekem dőlnek, és
leesem a székről. Amikor földet érek, érzem, hogy a lábfejem
rossz irányba hajlik. Éles fájdalom nyilall végig felfelé a
lábszáramon, és lefelé a lábujjaimba.
Allysa rohanvást érkezik vissza a szobába. Le kell vennie
rólam két ládát.
– Lily! – kiáltja. – Édes istenem, történt valami bajod?
Ülő helyzetbe húzom magam, de meg sem próbálok
ránehezedni a lábamra. A fejemet rázom.
– A bokám.
Azonnal lehúzza a cipőmet, majd előveszi a telefonját a
zsebéből. Tárcsázni kezd, aztán felnéz rám.
– Tudom, hogy hülye kérdés, de nincs itt véletlenül egy
hűtőszekrényben jég valahol?
Nemet intek.

---

– Sejtettem.
Kihangosítja a telefonját, aztán leteszi a földre, és nekilát, hogy
felgyűrje a nadrágszáramat. Elfintorodom, de igazából nem is a
fájdalomtól. Nem akarom elhinni, hogy ekkora ostobaságot
műveltem. Ha eltört a bokám, cseszhetem. A teljes örökségemet
egy olyan épületre költöttem, amihez hónapokig hozzá sem
tudok nyúlni.
– Sziiiiia, Issa! – búgja egy hang a telefonban. – Hol vagy?
Vége a meccsnek.
Allysa felveszi a telefonját, és közelebb emeli a szájához.
– Dolgozom. Figyelj, kéne egy...
A férfi a szavába vág.
– Dolgozol? De hát szívem, még állásod sincs.
Allysa a fejét rázza.
– Hallgass végig, Marshall, vészhelyzet van! Azt hiszem, a
főnököm eltörte a bokáját. Hoznod kéne egy kis jeget a...
A férfi ezúttal felnevet.
– A főnököd? De szívem, nincs állásod – ismétli önmagát.
Allysa a szemét forgatja.
– Marshall, te becsűrtél?
– Pizsinap van – mondja a férfi akadozó nyelvvel a vonal túlsó
végén. – Pontosan tudtad, amikor kitettél bennünket. Az
ingyensört jelent egészen...
Allysa felnyög.
– Add a bátyámat, légy szíves!
– Jól van, jól van – motyogja Marshall.
Mozgolódást hallok a telefonból, aztán:
– Igen?
Allysa megadja a pontos helyszínt.
– Most rögtön gyere ide! Légy szíves, siess! És hozz egy
zacskó jeget.
– Igenis, asszonyom! – vágja rá a báty. ő is kissé részegnek
tűnik.
Nevetés hallatszik, aztán újra megszólal az egyik férfihang.
– Rossz passzban van.
Végül megszakad a vonal.

---

Allysa visszateszi a telefont a zsebébe.
– Megvárom őket kint. Nincsenek messze. Elleszel addig
idebent?
Bólintok, és a szék után nyúlok.
– Talán meg kéne próbálnom ráállni.
Allysa visszatolja a vállamat, amíg megint a falnak dőlök.
– Meg ne moccanj! Várj, amíg ideérnek, jó?
Dunsztom sincs, mit tehetne értem két részeg pasi, de
beletörődöm. Jelenleg inkább új alkalmazottam viselkedik
főnökként, kicsit még meg is ijedek tőle. Jó tíz percig várok
hátul, amikor végül meghallom, hogy odakint nyílik a bejárati
ajtó.
– Mi a fene? – kérdezi egy férfihang. – Mit keresel egyedül
ebben a kísértetházban?
Allysa hangját hallom.
– Hátul van.
Belép, és egy kezeslábas pizsamát viselő férfi követi. Magas,
egy kicsit soványka, de nagy, becsületes szemével meg sötét, rég
vágásra érett szénaboglyaszerű hajával kifejezetten jóképű.
Egy zacskó jeget tart a kezében.