It Ends with Us-Velünk véget ér

Kedves Ellen!
Szia! Én vagyok az. Lily Bloom. Vagyis... igazából most
Lily Kincaidnek hívnak.
Tudom, hogy régen nem írtam neked. Nagyon-nagyon
régen. Azután, ami Atlasszal történt, nem tudtam rávenni
magam, hogy még egyszer kinyissam a naplókat. Igazából
még arra sem tudtam rávenni magam, hogy iskola után
megnézzem a műsorodat, mert fájt egyedül leülni elé. Ami
azt illeti, már attól depressziós lettem, ha csak rád
gondoltam. Amikor te jutottál eszembe, Atlas jutott
eszembe. És őszintén szólva nem akartam Atlasra
gondolni, szóval téged is ki kellett hagynom az életemből.
Sajnálom, hogy így alakult. Biztos vagyok benne, hogy
én nem hiányoztam úgy neked, mint te nekem, de néha
éppen azok a dolgok fájnak a legjobban, amik a leginkább
számítanak.

---

És ha túl akarunk jutni ezen a fájdalmon, akkor nincs
más választásunk, mint hogy elvágjunk minden köteléket,
ami hozzáfűz. Te voltál az egyik ilyen kötelék, így hát jobb
híján én is ezt tettem. Csak meg akartam spórolni
magamnak némi kínszenvedést.
Biztos vagyok benne, hogy a műsorod most is olyan jó,
mint annak idején volt. Azt mesélik, még mindig táncolsz
némelyik adás elején, de mostanra már ezt is értékelni
tudom. Szerintem az ember érésének egyik legfontosabb
jele, ha megtanulja értékelni azokat a dolgokat, amik
fontosak másoknak – még ha ezek történetesen nem is
olyan fontosak a számára.
Az lesz a legjobb, ha beszámolok róla, hogyan alakult az
életem. Apám meghalt. Huszonnégy éves vagyok.
Egyetemi diplomát szereztem, egy darabig marketinges
voltam, most pedig saját vállalkozásom van. Egy virágbolt!
Bizony ám, ez az életcélom megvalósult!
Férjem is van, aki nem Atlas.
És... Bostonban élek.
Tudom. Döbbenet.
Legutóbb tizenhat éves koromban írtam neked, amikor
nagyon rossz passzban voltam, mert annyira féltettem
Atlast. Most már nem féltem Atlast, mégis nagyon rossz
passzban vagyok. Még inkább, mint akkor, amikor utoljára
írtam neked.
Bocs, hogy nem akkor vettem kézbe a tollat, amikor
minden szépen alakult. A jelek szerint csak a szart borítom
rád, de hát erre valók a barátok, nem igaz?
Azt sem tudom, hol kezdjem. Tudom, hogy egyáltalán
nem vagy képben sem a jelenlegi életemet, sem a férjemet,
Ryle-t illetően. Na szóval, azt szoktuk csinálni, hogy az
egyikünk azt mondja, „kendőzetlen igazság”, mire a
másiknak brutálisan őszintének kell lennie, és elő kell állnia
a teljes igazsággal.
Szóval... kendőzetlen igazság következik.
Kapaszkodj!

---

Szerelmes vagyok egy férfiba, aki fizikailag bántalmaz.
Elképzelni nem tudom, hogyan engedhettem meg
magamnak, hogy idáig jussunk.
Gyerekkoromban sokszor gondolkodtam rajta, mi jár
anyám fejében az azt követő pár napban, hogy apám
megverte. Hogy hogyan szerethet egy férfit, aki kezet
emelt rá! Egy férfit, aki újra meg újra megütötte. Aki újra
meg újra megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet, aztán
újra meg újra kezdte elölről.
Gyűlölöm a gondolatát is, hogy most már meg tudom
érteni anyámat.
Több mint négy órája Atlas kanapéján ülök, és az
érzéseimmel birkózom. Nem jutok dűlőre velük. Nem értem
őket. Nem tudom, hogyan dolgozzam fel, ami bennem