It Ends with Us-Velünk véget ér

zajlik. És rájöttem, hogy a múltamhoz hűen talán csak ki
kell adnom magamból mindent írásban. Előre is a
bocsánatodat kérem, Ellen, de készülj fel egy alapos
szófosásra.
Ha hasonlítani akarom ezt az érzést valamihez, akkor
leginkább a halállal tudnám összevetni. Nem csak úgy
bárkinek a halálával, hanem azéval az emberével, aki
közelebb áll hozzánk, mint bárki más a világon. Azéval az
emberével, akinek elég csak a halálára gondolnunk, és
máris könnybe lábad a szemünk.
Na szóval, ilyen érzés. Mintha Ryle meghalt volna.
Felfoghatatlan, milyen mélyen gyászolok. Felfoghatatlan,
mennyire fáj. Úgy érzem, elvesztettem a legjobb
barátomat, a szerelmemet, a férjemet, a mentőövemet. A
különbség a mostani érzéseim és a gyász között abban
rejlik, hogy vegyül hozzá még valami, ami nem feltétlenül
követ egy valódi halálesetet.
A gyűlölet.
Annyira haragszom rá, Ellen. Szavakkal nem tudom
kifejezni, mennyire gyűlölöm. Csakhogy a tömény
gyűlöletben 
hullámokban 
önmagam 
hibáztatása 
is
megjelenik. Olyasmiket gondolok, hogy: „De nem lett volna

---

szabad kitennem azt a mágnest. A legelején szólnom kellett
volna neki a tetoválásról. Nem lett volna szabad
megtartanom a naplókat. ”
Ez a magyarázatkeresés a legnehezebb. Apránként
felemészt, elszívja belőlem az erőt, amivel a gyűlöletem tölt
el, és arra kényszerít, hogy elképzeljem a közös jövőnket.
Azon kezdek gondolkodni, hogyan akadályozhatnánk meg
közösen, hogy ilyesmiket kövessen el, ha így dühbe gurul.
Soha többé nem árulom el. Soha többé nem titkolok el
előle semmit. Soha többé nem szolgáltatok rá okot, hogy
így reagáljon. Mostantól fogva mind a kettőnknek sokkal
jobban oda kell figyelnünk.
Jóban-rosszban, igaz?
Tudom, hogy valaha ugyanezek a gondolatok jártak
anyám fejében is. A különbség kettőnk között az, hogy őt
sokkal több minden aggaszthatta. Nem keresett olyan jól,
mint én. Nem volt meg hozzá a stabil anyagi háttere, hogy
elhagyja apámat, és tisztességes otthont teremtsen nekem.
Nem akart elszakítani apámtól, miután úgy szoktam meg,
hogy mindkét szülőmmel együtt élek. Az az érzésem, hogy
ő is rengeteget marcangolta magát kifogásokat keresve.
Egyelőre fel sem tudom fogni, hogy gyereket várok ettől
az embertől. Itt lakik bennem egy emberi lény, akit együtt
teremtettünk. És mindegy, hogyan döntök végül – akár
arra jutok, hogy maradok, akár arra, hogy elmegyek –,
egyiket sem kívánom a gyerekemnek. Csonka családban
nőjön fel, vagy olyanban, ahol rendszeres a bántalmazás?
Máris cserbenhagytam ezt a gyereket az életben, pedig
még egyetlen nap sem telt el azóta, hogy egyáltalán
tudomást szereztem a létezéséről.
Olyan jó lenne, ha tudnál válaszolni, Ellen. Mondhatnál
valami vicceset, mert nagyon jólesne a szívemnek. Soha
nem éreztem magam ilyen egyedül. Ilyen összetörtnek.
Ilyen dühösnek. Soha semmi nem fájt még így.
Akik nem kerültek még ilyen helyzetbe, általában nem
értik, miért nem hagyja el egy nő végleg azt, aki

---

erőszakoskodott vele. Valahol azt olvastam, hogy a nők
nyolcvanöt 
százaléka 
visszatér 
a 
bántalmazó