It Ends with Us-Velünk véget ér

Ellen DeGeneres Show
ragadja meg a
figyelmemet. Mosolyogva léptetek a legutóbbi epizódra, és
elindítom a lejátszást.
Atlas hoz egy tányér spagettit meg egy pohár jeges vizet. Vet
egy pillantást a tévére, aztán lehuppan mellém a kanapéra.
A következő három órában megnézzük egy egész hét összes
epizódját. Hatszor is hangosan felnevetek. Jó érzés, de amikor
kimegyek a mosdóba, aztán visszajövök a nappaliba, megint
ólomsúllyal kezd rám nehezedni a világ.
Megint leülök Atlashoz a kanapéra. Hátradől, a lábát felteszi a
dohányzóasztalra. Ösztönösen nekidőlök, mire ő a mellére húz,
éppen úgy, mint amikor még tinik voltunk. A hüvelykujjával
végigsimítja a vállamat, és tudom, hogy szavak nélkül azt
mondja épp, hogy számíthatok rá. Hogy sajnálja, ami velem
történt. És amióta tegnap este eljött értem, most először érzem
úgy, hogy beszélni akarok róla. A fejem a vállán nyugszik, a
kezemet az ölemben tartom, és a túlméretezett pizsamanadrág
madzagjával babrálok.
– Atlas? – mondom éppen csak suttogva. – Ne haragudj,
amiért annyira begurultam aznap este az étteremben. Igazad
volt. A lelkem mélyén tudtam, hogy igazad van, csak még nem
akartam elhinni. – Felemelem a fejemet, és szánni való mosollyal
nézek rá. – Most már mondhatod, hogy „én szóltam”.
Összehúzza a szemöldökét, mintha valamiért fájnának neki a
szavaim.
– Lily, én nagyon nem akartam, hogy igazam legyen. Minden
nap imádkoztam, hogy tévedjek vele kapcsolatban.
Vágok egy grimaszt. Nem kellett volna ezt mondanom neki.
Lehetett volna annyi eszem, hogy tudjam, Atlasnak soha nem
fordulna meg a fejében, hogy így kérkedjen a maga igazával.
Megszorítja a vállamat, előredől, és nyom egy puszit a fejem
búbjára. Lehunyom a szememet, és kiélvezem az ismerős
helyzetet. Az illatát, az érintését, a nyugalmát. Soha nem
értettem, hogy lehet valaki ilyen megingathatatlan, mégis ilyen

---

gyengéd, de mindig így tekintettem rá. Úgy gondoltam, bármit
elvisel, pedig közben azt a súlyt is érzi, amit mások cipelnek a
vállukon.
Nem örülök, hogy sosem tudtam teljesen elengedni,
akármennyire is igyekeztem. Arra a napra gondolok, amikor
összevesztem Ryle-lal Atlas telefonszáma miatt. Aztán a tegnap
estére, amikor a mágnes, az újságcikk, a naplóbejegyzéseim meg
a tetoválásom miatt vesztünk össze. Egyik sem történt volna
meg, ha időben elengedem Atlast, és mindentől megszabadulok.
Akkor Ryle nem tudott volna miért megharagudni rám.
Aztán a tenyerembe temetem az arcomat, dühösen, amiért
Ryle reakcióját megpróbálom azzal magyarázni, hogy nem
felejtettem el Atlast.
Nincs kifogás. Nincs.
Ez is csak egy újabb hullám, amit kényszerűségből meg kell
lovagolnom. A teljes zavarodottság hulláma.
Atlas érzi, hogy megváltozott bennem valami.
– Jól vagy?
Nem vagyok jól.
Nem vagyok jól, mert eddig a pillanatig fogalmam sem volt
róla, mennyire bánt még mindig, hogy nem jött el értem. Ha
megkeres, ahogy ígérte, soha nem is találkoztam volna Ryle-lal.
És akkor egyszerűen nem kerülök ebbe a helyzetbe.
Igen. Kétségtelenül össze vagyok zavarodva. Hogyan is
hibáztathatnám Atlast bármiért is ebből az egészből?
– Azt hiszem, nekem mára annyi – szólok halkan, és
elhúzódom tőle.
Felállok, aztán Atlas is így tesz.
– Holnap nem nagyon leszek itthon – mondja. – Itt talállak,
amikor hazajövök?
Lehajtom a fejemet a kérdést hallva. Hát persze. Azt akarja,
hogy kapjam össze magamat, és kerítsek magamnak másik
búvóhelyet. Egyáltalán mit keresek még itt?
– Nem. Nem, keresek magamnak egy szállodát. Semmi gond.
Sarkon fordulok, és elindulok a szobám felé, de a vállamra
teszi a kezét.

---

– Lily! – mondja, és visszafordít maga felé. – Nem arra
kérlek, hogy menj el. Sőt, biztos akartam benne lenni, hogy itt
leszel. Azt szeretném, ha addig maradnál, amíg szükséges.
Nyílt a tekintete, és ha nem gondolnám némiképp illetlennek
a dolgot, most a nyakába ugranék, és átölelném. Ugyanis nem
készültem még fel rá, hogy odébbálljak. Kell még pár nap,
mielőtt kénytelen leszek fontolóra venni, hogy mi legyen a
következő lépésem.
Bólintok.
– Holnap be kell mennem dolgozni pár órára – mondom. –
Muszáj elintéznem ezt-azt. De ha nem bánod, szeretném még
pár napig nálad meghúzni magam.
– Nem bánom, Lily. Sőt, szeretném.
Mosolyt erőltetek az arcomra, aztán elvonulok a vendégszoba
felé. Így legalább nyerek egy kis időt, mielőtt muszáj
szembenéznem a világgal.
Akármennyire is összezavar most Atlas jelenléte az
életemben, soha nem voltam még hálásabb, amiért ő van nekem.
Huszonhetedik fejezet
REMEGŐ 
KÉZZEL 
NYÚLOK 
A 
KILINCS 
UTÁN.
Egyetlenegyszer sem fordult még elő, hogy féltem volna betenni
a lábamat a saját boltomba, de soha korábban nem voltam még
ilyen lelkiállapotban.
Az épület sötét, amikor belépek, úgyhogy felkapcsolom a
villanyt, és visszatartom a lélegzetemet. Lassan az irodához
osonok, óvatosan belököm az ajtót.
Ryle nincs sehol, mégis mindenhol ott van.
Amikor leülök az asztalomhoz, először kapcsolom be a
telefonomat a tegnap esti lefekvés óta. Viszonylagos

---

nyugalomban szerettem volna kialudni magamat, nem akartam
azon aggódni, hogy Ryle írogat-e vagy sem.
Amikor a készülék feléled, huszonkilenc fogadatlan üzenet
esik be tőle. Véletlenül pontosan ugyanannyi, mint ahány ajtón
tavaly bekopogtatott, mielőtt sikerült megtalálnia a lakásomat.
Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek az irónián.
Aztán így töltöm az időt, ami még hátravan a
munkanapomból. Hátra-hátra pillantok a vállam fölött, az ajtó
felé kapom a fejemet, ahányszor csak kinyílik. Azon
gondolkodom, vajon végleg kicsinált-e. Vajon lesz-e még olyan,
hogy nem félek majd tőle?
Fél nap eltelik anélkül, hogy egyszer is hívna, közben
bepótolom az elmaradt papírmunkát. Ebéd után Allysa hív, és
hallom a hangján, hogy fogalma sincs, mi történt köztem meg
Ryle között. Hagyom, hogy egy darabig a babáról meséljen,
aztán úgy teszek, mintha vásárló érkezne, és leteszem.
Azt tervezem, hogy amint Lucy visszajön az ebédszünetéből,
lelépek. Még fél órája van hátra.
Ryle három perccel később lép be az ajtón.
Egyedül vagyok itt.
Amint meglátom, kiver a jeges veríték. A pult mögött állok, a
kezem a pénztárgépen, mert így van a legközelebb a tűzőgéphez.
Elég biztos vagyok benne, hogy egy tűzőgéppel nem sokra
megyek egy idegsebész karja ellen, de azt vetem be, amit tudok.
Lassan elindul a pult felé. Most először látom, amióta
leszorított az ágyra a minap. A testem azonnal visszaemlékszik
arra a pillanatra, és ugyanazok az érzések lesznek úrrá rajtam,
mint akkor. Félelem és düh tombol bennem, amikor megáll
előttem.
Felemeli a kezét, és egy kulcscsomót tesz le elém a pultra. A
tekintetem a kulcsokra téved.
– Ma este elutazom Angliába – mondja. – Három hónapig
haza sem jövök. Befizettem minden számlát, nem kell aggódnod
miattuk, amíg távol leszek.
Összeszedett a hangja, de látom, hogy kidagadnak az erek a
nyakán. Nyilvánvalóan minden erejére szüksége van, hogy

---

higgadt tudjon maradni.
– Időre van szükséged. – Nagyot nyel. – És én szeretném
megadni neked. – Fintorogva tolja elém a lakásom kulcsait. –
Menj vissza haza, Lily. Nem leszek ott. Ígérem.
Megfordul, és az ajtó felé indul.
Csak most esik le, hogy meg sem próbált bocsánatot kérni.
Nem dühít, megértem. Tudja, hogy a bocsánatkéréssel nem
tehetné semmissé, amit elkövetett. Tudja, hogy az lesz most a
legjobb, ha távol maradunk egymástól.
Tudja, mekkora hibát követett el... és én mégis úgy érzem,
hogy meg kell forgatnom benne a kést.
– Ryle!
Ahogy visszanéz rám, olyan, mintha pajzsot emelne közénk.
Nem fordul teljesen hátra, és mozdulatlanul várja, mit készülök
mondani neki. Nem kételkedik benne, hogy fájni fognak a
szavaim.
– Tudod, mi a legrosszabb ebben az egészben? – kérdezem.
Nem szól egy szót sem, némán várja, hogy megválaszoljam a
saját kérdésemet.
– Amikor megtaláltad a naplómat, nem lett volna más dolgod,
csak hogy rákérdezz a kendőzetlen igazságra. Őszinte lettem
volna veled. Mégsem ezt választottad. Úgy döntöttél, nem kérsz
a segítségemből, és most mind a kettőnknek viselnünk kell a
következményeket életünk végéig.
Minden egyes szónál elfintorodik.
– Lily! – kezdi, és most már teljesen felém fordul.
Felemelt kézzel fojtom belé a szót.
– Ne! Most elmehetsz. Érezd jól magad Angliában.
Látom, hogy háború dúl benne. Tudja, hogy semmire sem
juthat velem ebben a pillanatban, akármilyen hevesen is
könyörögne a bocsánatomért. Nincs más választása, mint hogy
sarkon forduljon, és kivonuljon az ajtón. Még akkor sem, ha
nagyon nem fűlik hozzá a foga, hogy megtegye.
Amikor végre ráveszi magát, hogy kilépjen az utcára,
odarohanok az ajtóhoz, és ráfordítom a kulcsot. Lecsúszom a
padlóra, átkarolom a térdemet, és a combomba temetem az

---

arcom. Olyan erősen remegek, hogy vacogni kezdenek a fogaim.