Mégis itt vagyok. Az ő házában húzom meg magam. A
barátaival szórakozom. Az ételét eszem. A fürdőszobájában
zuhanyozom. Könnyek égetik a szemem, de még véletlenül sem
akarok most sírni a szeme láttára. Megkerülöm az asztalt, és
elrohanok mellette. Nem jutok messzire, elkapja a csuklómat.
– Várj!
Megállok, de továbbra is hátat fordítok neki.
– Mondd el, mi bánt, Lily!
Közvetlenül a hátam mögött áll, az ujjal továbbra is a
csuklómra kulcsolódnak. Elhúzódom tőle, átvonulok
a nappali
másik felébe. Éppen abban a pillanatban fordulok vissza felé,
amikor az első könnycsepp végiggördül az arcomon.
– Miért nem jöttél vissza értem?
Olyan képet vág, mintha minden elképzelhető kérdésre
felkészült volna tőlem, ezt az egyet kivéve. Beletúr a hajába, a
kanapéhoz lép, és leül rá. Miután hosszan kifújja a levegőt, hogy
valamelyest megnyugtassa magát, óvatosan rám emeli a
tekintetét.
– Visszamentem érted, Lily.
A levegő a tüdőmben reked, nem mozdul se ki, se be.
Mereven állok, próbálom feldolgozni a válaszát.
Visszajött értem?
Összekulcsolja az ujjait az ölében.
– Amikor először leszereltem a tengerészgyalogságtól,
elmentem Maine-be, hátha megtalállak. Kérdezősködtem, és
sikerült is kiderítenem, melyik egyetemre mentél. Nem igazán
tudtam, mire számítsak, amikor megjelenek, mert időközben
nyilván teljesen más emberek lettünk. Négy év telt el az utolsó
találkozásunk óta. Négy éve nem is láttuk egymást, és
biztos
voltam benne, hogy mind a ketten sokat változtunk.
Remegni kezd a térdem, úgyhogy gyorsan az Atlas mellett
lévő székhez lépek, és leülök rá.
Visszajött értem!
– Egész nap az egyetem körül mászkáltam, és téged
kerestelek. Végül délután észrevettelek. Az udvaron üldögéltél a
barátaiddal. Sokáig figyeltelek, próbáltam összeszedni a
bátorságomat, hogy odamenjek hozzád. Nevettél. Boldognak
tűntél. Olyan öröm sugárzott rólad, amihez hasonlót sem láttam
korábban. Soha nem örültem még úgy egy másik ember
boldogságának, mint amikor aznap téged láttalak. Már a tudat is,
hogy rendben van az életed...
Egy pillanatra elhallgat. A kezemet a hasamra szorítom, mert
fáj. Fáj a tudat, hogy olyan közel voltam hozzá, és nem is tudtam
róla.
– Éppen elindultam feléd, amikor valaki mögéd lépett. Egy
srác volt az. Letérdelt melléd, és amikor megláttad,
elmosolyodtál, aztán átkaroltad. Meg is csókoltad.
Becsukom a szememet. Talán ha egy fél évet jártam azzal a
sráccal. Nyomokban sem éreztem ugyanazt, amit annak idején
Atlas iránt.
Élesen fújja ki a levegőt.
– Utána elmentem. Amikor láttam,
hogy boldog vagy, az a
legjobb és a legrosszabb érzés volt egyszerre, amit egy ember
csak átélhet. De azon a ponton úgy gondoltam, még mindig nem
élek elég jó életet ahhoz, hogy méltó legyek hozzád. Másnap
jelentkeztem még egy körre a tengerészgyalogságnál. Most
pedig... – Lustán széttárja a karját, mintha semmi különös nem
lenne abban, amit elért.
A
kezembe temetem az arcom, hogy nyerjek pár pillanatot.
Csendben gyászolom azt, ami lehetett volna. Azt, ami van. Azt,
ami nem volt. Az ujjaim megkeresik a tetoválást a vállamon.
Azon gondolkodom, hogy vajon mi töltheti most be ezt az űrt.
Jó lenne tudni, érzett-e valaha Atlas úgy, mint én, amikor a
szívet magamra varrattam. Mintha minden vér kiszaladt volna a
szívéből.
Még mindig nem értem, miét
hazudott nekem, amikor
összefutottunk az éttermében. Ha tényleg ugyanazt érezte
irántam, amit én iránta, akkor miért talált ki magának egy
barátnőt?
– Miért hazudtad azt, hogy van valakid?
Megdörzsöli az arcát, és látom rajta, hogy előre megbánta,
amit most mondani fog.
– Azért, mert... aznap este olyan boldognak tűntél. Amikor
láttam, hogyan búcsúzol el tőle, az pokolian fájt, de közben
megkönnyebbültem, mert azt hittem, hogy minden rendben van
körülötted.
Nem akartam, hogy aggódj miattam. És nem is
tudom... talán egy kicsit féltékeny voltam. Fogalmam sincs, Lily.
Igazából már az első pillanatban tudtam, hogy nem kellett volna
hazudnom neked.
A szám elé kapom a kezemet. A gondolataim most már éppen
olyan sebesen száguldanak, mint a szívem. Egyből az kezd
foglalkoztatni, mi lehetett volna.
Do'stlaringiz bilan baham: 
