It Ends with Us-Velünk véget ér

Boston a király.
Összeszorul a gyomrom, de próbálom kordában tartani az
érzelmeimet, miközben tovább olvasok.
– „A legutóbb elnyert díja után készült interjújában a séf
végül némi nógatás hatására elárulta, mi is rejlik valójában a név
mögött. Hosszú történet – mesélte. – Igazából tiszteletadás egy

---

lány előtt, aki nagy hatással volt az életemre. Valaha sokat
jelentett nekem, és igazság szerint még most is sokat jelent.” –
Leteszem az újságot a pultra. – Nem akarok tovább olvasni. –
Elakad a hangom, ahogy felfelé tart a torkomban.
Ryle gyorsan átszeli a köztünk lévő kétlépésnyi távolságot, és
kikapja az újságot a kezemből. Ott folytatja az olvasást, ahol én
abbahagytam. Most már erős és dühös a hangja.
– „Amikor megkérdezték, a szóban forgó lány tud-e róla,
hogy róla nevezte el az éttermét, Corrigan sokatmondó mosollyal
csak ennyit felelt: Kérem a következő kérdést.”
A Ryle hangjából áradó dühtől most már elfog a hányinger.
– Ryle, hagyd ezt abba! – mondom higgadtan. – Túl sokat
ittál.
Faképnél hagyom, és kisietek a konyhából a hálószobánkhoz
vezető folyosóra. Annyi minden történik most egyszerre, és
egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy bármit is értek belőle.
A cikk még csak nem is utalt rá, hogy kiről beszélt Atlas. Ő
tudja, hogy rólam, és én is tudom, hogy rólam, de mégis, hogyan
sakkozhatta ki a dolgot Ryle?
És a mágnes. Honnan tudhatta, hogy Atlastól kaptam, pusztán
abból, hogy elolvasta azt a cikket?
Túlreagálja.
Úton a hálószoba felé hallom, hogy követ. Ahogy belököm az
ajtót, hirtelen megtorpanok.
Az ágy tele van mindenfélével. Egy üres ládával, aminek az
oldalán ez áll: „Lily cuccai.” Mellette a holmik, amik benne voltak
a ládában. Levelek... naplók... üres cipősdobozok. Becsukom a
szememet, és lassan beszívom a levegőt.
Elolvasta a naplót.
Ne!
Elolvasta. A naplót.
Hátulról átkarolja a derekamat. Az egyik keze elindul felfelé a
hasamon, és határozottan megmarkolja a mellemet. A másik
keze a vállamat simogatva húzza félre a hajamat a nyakamról.
Lehunyom a szememet, az ujjai a bőrömet cirógatják, amíg el
nem jutnak a vállamra tetovált szívig. Az egész testem

---

beleremeg. Az ajka találkozik az apró tetoválással, aztán olyan
mélyen harap belém, hogy felkiáltok.
Elhúzódnék tőle, de erősen tart, és esélyem sincs. A harapása
nyomán támadt fájdalom végigfut a vállamon, aztán le a
karomon. Azonnal sírni kezdek. 
Zokogni.
– Engedj el, Ryle! – mondom könyörögve. – Kérlek! Menj el!
A karjával a testemhez szegezi a karomat, ahogy szorosan
átfog hátulról.
Megfordít, de a szememet továbbra is csukva tartom. Félek
ránézni. A keze a vállamba váj, ahogy az ágy felé tol.
Megpróbálom lefejteni magamról, de nem megyek semmire. Túl
erős nekem. Dühös. Sértődött. 
Ez nem is Ryle.
A hátam találkozik az ággyal, és kétségbeesetten kúszom
hátra a támla felé, igyekezvén minél távolabb kerülni tőle.
– Miért van még mindig itt, Lily? – Nem olyan összeszedett a
hangja, mint odakint a konyhában volt. Most már nagyon dühös.
– Mindenben benne van. A mágnesben a hűtőn. A naplóban,
amit a szekrényünkben lévő dobozban találtam. A kibaszott
tetoválásban a válladon, ami a kedvenc részem volt rajtad, a jó
kurva életbe!
Most már ő is az ágyon van.
– Ryle! – esdeklem. – Meg tudom magyarázni. – Könnyek
folynak le a halántékomon a hajamba. – Dühös vagy.
Könyörgöm, ne bánts! Menj most el, és ha visszajöttél, hallgass
végig.
Elkapja a bokámat, ránt egyet rajtam, és maga alá húz.
– Nem vagyok dühös, Lily – mondja zavarba ejtő
higgadtsággal. – Csak attól félek, hogy még nem bizonyítottam
be, mennyire szeretlek. – A teste az enyémre nehezedik, fél
kézzel összefogja mind a két csuklómat, és a matrachoz szorítja
őket a fejem fölött.
– Ryle, légy szíves! – Zokogva próbálom lelökni magamról,
mindegy, melyik testrészemmel. – Szállj le rólam!