Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Szász Zoltán

A magyar közvélemény és a Habsburg-monarchia Balkán-politikája a XIX. század 70-es éveiben

A Habsburg-monarchia Balkán-politikája fő vonásaiban jól ismert a történetírásban. Tudott, hogy noha a Balkán kezdettől fogva fontos volt a Monarchia számára, századokon át mégis mellékszféra maradt, mert a Habsburgok mindenekelőtt Közép- és Nyugat-Európában kíván­ták pozícióikat erősíteni, fő feladatuknak a „német küldetést”, a német hegemónia őrzését-megszerzését tekintették.

A XIX. század elején már erősödtek azok a hangok, amelyek kereskedelmi okokból is egy terjeszkedő Balkán-politikát akartak inaugurálni. „Ott kell a mi Indiánkat keresni” – gyakran felbukkanó félhivatalos nézet a század közepén. 1854-ben megszállták ugyan a román fejedelemségeket, de a Habsburgok csak azután, hogy 1866-ban kiszorultak a Német Bundból, illetve 1870–71 után fordultak arccal a Balkán felé, s az alapjában tradicionális dinasztikus hódítás-gondolat az 1873. évi nagy gazdasági válság után kapott némi – nem jelentős – gazdaságpolitikai tartalmat is, amennyiben az osztrák ipar egyes részei érdekeltek voltak a balkáni piacnak az olcsón odaérkező angol, belga, francia árukkal szembeni mesterséges biztosításában.

Az is ismeretes, hogy sem Ausztria és Magyarország kormányai, sem a két ország uralkodó közvéleménye a 70-es években vagy az 1877–78. évi orosz–török háború idején nem óhaj­totta, hogy a Habsburg-monarchia balkáni területeket hódítson meg. A hivatalos „nemzetek feletti” Habsburg-külpolitika viszont 1875-től a terjeszkedés mellett foglalt állást, ezt azonban eleinte titkolta, majd ködösítette, kifelé mindvégig ragaszkodva azon külpolitikai formulához, hogy Boszniát és Hercegovinát a nagyhatalmak „mandátuma” alapján, azok felkérésére „okkupálja”. Ez a kompromisszumos formula nemcsak az európai hatalmi viszonyokból következett, hanem a Monarchián belüli nagy véleménykülönbségek áthidalását, többek kö­zött a két kormány vonakodásának leszerelését szolgálta.

A történetírásban, elsősorban a déli és keleti szomszédoknál visszatérő gondolat, hogy Magyarország 1875 után ellenezte e népek török fennhatóság alóli felszabadítását, s egy hó­dító jellegű politika támasza volt. Kétségtelen, hogy sem akkor, sem visszatekintve nem könnyű értelmezni a kor magyar állásfoglalásait, de a kutatások alapján nem is lehetetlen.

A magyar társadalom – ha közvéleményként fogadjuk el a kor sajtóját és szerény leve­lezésanyagát – a Balkán számára sorsdöntő 70-es években nem támogatta a Habsburg-monarchia legfelsőbb köreinek hódító szándékait, mereven ellenezte Bosznia-Hercegovina elfoglalását. De nem támogatta tevőlegesen a balkáni népek felszabadító mozgalmait sem. Ugyanakkor nem volt – hiszen nem is lehetett – semleges a szomszédságában végbemenő nagy átalakulások kérdésében. A legszembetűnőbbek a sajtóban bőven található törökbarát eszmefuttatások, néhány utcai szimpátiamegmozdulás, lendületes politikai szónoklat. Hogy ugyanakkor bőségesen találunk a magyar újságokban a Balkán ún. kisnépeivel szemben is szimpátiahangokat, még nem teszi tagadhatatlan történelmi ténnyé, hogy az akkori magyar közvélemény egészében törökbarát volt.

Mivel magyarázható, hogy a másfél százados török uralmat megélt, valamikor az oszmán birodalommal szemben a kereszténység védbástyájának számító s a köztudatban ezt máig őrző Magyarország liberalizmusra és nemzeti függetlenségre oly érzékeny társadalma a közismerten magát túlélt, despotikus török birodalom mellé állt érzelmeivel?

A választ nem elsősorban az 1875 utáni balkáni helyzetben, hanem Magyarországnak a Habsburg-monarchiában elfoglalt speciális helyzetében és a magyar nemzettudat sajá­tosságaiban kell keresni.

A szélesebb magyar közvélemény magatartását az 1848 óta uralkodó liberális nacionalizmus határozta meg. Míg a magyarországi nemzetiségekkel szemben offenzív jelleget mutatott, az is kétségtelen, hogy kifelé kizárólag defenzív jellege érvényesült. Az 1849-ben elbukott s csak nehezen, az 1867-ben kötött súlyos kompromisszumok útján elért magyar állami függet­lenséget a kortársak szemében – a legtöbb kis vagy közepes nagyságú országtól eltérően – nem csupán külső hatalom, hanem belsőnek tekinthető ellenfél, Ausztria is fenyegette. A magyar nacionalizmusból 1867-tel nem tűnt el az osztrákellenesség, csak később sorvadt bizalmatlansággá, féltékeny rivalizálássá. A 60-as, 70-es években liberális alapon élt tovább a poroszellenesség, elsősorban a tisztelve félt Bismarck konzervatív rendszerével szembeni ellenszenv miatt. Mindezeknél nem kevésbé volt fontos az oroszellenesség, amely az 1849. évi intervenció óta áthatotta a polgári közvéleményt, a cárizmusban nemcsak a magyarországi szláv népek (szerbek, szlovákok, ruszinok) potenciális szövetségesét látta, hanem – az európai progresszió táborának általános felfogásához hasonlóan – az európai reakció agresszív főerejének tartotta. Ezek mellett jelen volt a kor magyar politikai gondolkodásában bizonyos szimpátia az észak-amerikai demokráciával és főként a liberális mintaállamnak számító Angliával szemben, melynek régi alapokon nyugvó modern alkotmányos rendszerét a magyarral rokonnak érezték, fejlett gazdaságát, ha utolérhetőnek nem is, de követendő eszményképnek tartották.

Mindezek a tényezők egy modern polgári kisnépi nemzettudat irányába mutatnak.

A magyar nacionalizmus azonban nem volt „kisnépi nacionalizmus”. A 60-as években bizonyíthatóan megoldódott a dilemma. Amikor 1862-ben Klapka és Kossuth – épp a balkáni kapcsolatok kiépítésére induló olasz akció támogatásának kapcsán – kidolgozta a Duna-konföderáció tervet, mely a horvátok, szerbek, románok és magyarok szoros szövetségét célozta – egyenkénti gyöngeségük és kiszolgáltatottságukkal szemben mintegy „kollektív nagyhatalmi státust” kínálva nekik –, a magyar politizáló közvélemény ezt mereven és egyöntetűen elutasította. „Inkább megyek a némethez Bécsbe, mint a rácokhoz Belgrádba” – írta naplójába az osztrákellenes mozgalom egyik vezéregyénisége, Podmaniczky Frigyes. Az uralkodó nemzettudat a „nagynépi nacionalizmus” lett, mely a nemzetiségekkel, de a szomszédos kisnépekkel szemben is magyar fensőbbséget hirdetett. A magyarság viszony­lagos gyöngesége és az ország soknemzetiségű jellege következtében azonban ez az ideológia a magyarságot is behelyezte egy másik hierarchiába, a nemzettől mintegy különállónak tekintett Habsburg-monarchiába, azt tartotta védhatalomnak, majd rávetítette saját nagy­hatalmi elvárásait is.

A 70-es évek a magyar nemzettudatnak az átmeneti állapotát tükrözik. A közvélemény elfogadta az 1867-es kiegyezést, de elégedetlen volt vele, az önállóság nagyobb mértékét igényelte. Igényelte a nagyhatalmi helyzetet, de nem vállalta a vele járó konzekvenciákat: a hadseregnövelést, a terjeszkedést. Defenzív maradt, nyugodt évtizedekre áhítozva az ún. magyar nemzeti állam kiépítése, megszilárdítása számára.

Az expanzióellenességnek sokrétű okai voltak, köztük olyanok, amelyek egybeestek az osztrák liberálisok érdekeivel is. A terjeszkedés a dinasztiát erősíti, amit nem kívántak; a nemzetek feletti hadsereget is erősíti, amitől kifejezetten féltek, mert benne érezték a dualista berendezkedés fő ellenségét. Az újabb szláv területek bekapcsolásában rengeteg veszély forrását látták: egyfelől gyengíti a dualizmust, a német és magyar hegemóniát, erősíti az amúgy is már nagyszámú szláv elemet, újraéleszti a nemzeti mozgalmakat a birodalmon belül. Másfelől újabb közös ügyet teremt Ausztria és Magyarország között – a vele járó bonyodalmakkal együtt –, miközben a kormány és ellenzék egyaránt arra törekedett, hogy a már meglévő közös ügyek számát csökkentse. Végül pedig végtelen bonyodalmakkal fenyegetett az a vita – amely más nagyhatalmaknál nem fordulhatott elő –, hogy kihez is csatoljanak új területeket: Ausztriához vagy pedig Magyarországhoz?

A magyar gazdaság érdekei nem kívántak expanzív politikát. A 60-as években a magyar iparnak még szegényes szerkezetéből adódóan sem voltak komoly piacgondjai. A mező­gazdaságot pedig nem veszélyeztette a balkáni terménybehozatal, állatimport. Az Európa malomipari központjává kinövő Magyarország számára hasznos volt a gabona­behozatal; az állatbehozatal túl nagyra növekedését pedig akadályozta az időnként fellépő keleti marhavész, máskor korlátozni lehetett a marhavész ürügyén elrendelt határzárral. A szabadkereskedelem elvét Magyarország mindaddig nem adta fel, amíg Németország az évtized legvégén ezt rá nem kényszerítette. De még a balkáni vasútvonalak építésében is eltért a magyar koncepció az osztráktól. A magyarok már 1869-ben a Budapest–Belgrád–Isztambul-vonal építését szor­galmazták, szemben a Monarchia katonai vezető körei által is pártolt osztrák tervvel, amely Bosznián át kívánt Szalonikihez kijáratot teremteni. Beust külügyminiszter már ekkor beszélt arról, hogy jó volna, ha Törökország önként lemondana arról a területről (itt ezt „terrain” formában említi), amelyen a vasút átvezetne.

Az annexióellenes magyar Balkán-politikára jellemző Beust és Pulszky – az egyik budapesti szürke eminenciás – bizalmas beszélgetése. Ha Ausztria lemond a német hegemónia visszaszerzéséről, a poroszellenes revánspolitikáról – mondja Pulszky –, akkor Magyarország cserében lemond a török provinciák annektálásának gondolatáról („jedwede Annexion türkischer Nachbarprovinzen zu verzichten”); Beust nevetve közölte: ez nem áldozat magyar részről, hiszen köztudott, hogy Magyarország nem akar hódítani, és nem is érdeke a hódítás. 1868-ban Andrássy miniszterelnök még Szerbiának gondolta adni Boszniát és Hercegovinát.

Magyarországnak tehát nem voltak balkáni igényei, mégsem alakult ki a nemzeti felszabadító mozgalmakat konzekvensen támogató politika, noha egy kisállamokból felépülő Balkán-félsziget belefért a magyar liberalizmus külpolitikai elképzeléseibe.

Oroszország aktív fellépése Törökország ellen Magyarországon is teljesen áthangolta a kedélyeket. Attól tartottak, hogy a nemzetiségekben bővelkedő Magyarország Oroszország és az annak vazallusaiként létrejövő szláv államok harapófogójába kerül. Az Andrássy által képviselt korlátozott osztrák–magyar–orosz együttműködést az ellenzék tisztán oroszbarát külpolitikának tartotta, nem látta a két hatalom közötti rivalizálást, ellentéteik gyors éleződését. Míg Törökország a balkáni népek számára a kemény elnyomást jelentette, a magyar közvélemény benne csak Oroszország egyik ellensúlyát látta, s a „liberális mintaállam”: Anglia magatartásához igazodva, beérte a szultáni birodalom meg­refor­málásával. Az 1876. évi török reformkísérlet után ráadásul teljesen hamis Törökország-kép alakult ki: egy modernizálódó parlamentáris államé, melynek hadseregében százával működnek angol tisztek, majd német irányítással építik ki a bulgáriai erődöket, még később a legendás 48-as magyar tábornok, Klapka ad tanácsokat a szultánnak a csapatok elhelyezésére. 1877 tavaszán török értelmiségi-ifjúsági delegáció látogatott Budapestre, bennük a magyar főváros „a török alkotmányosságot” ünnepelte. S egy ilyen érzelgős korban az is számított, hogy Törökország közel két évszázada a magyar szabadságmozgalmak vezetőinek rendszeresen menedéket nyújtott.

Ekkor került sor a magyar történelem utolsó romantikus összeesküvésére. Néhány erdélyi ellenzéki képviselő Ugron Gábor vezetésével kalandos katonai vállalkozásba kezdett. Titokban párszáz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörjenek, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is fegyveres felkelést robbantsanak ki. A kormány persze csendőrökkel összefogdostatta a toborzókat, elkobozta a fegyvereket.

A magyar parlamenti ellenzék különösen aktív lett 1877 végén, Plevna eleste után. A Függetlenségi Párt vezetői patetikus mondatokban fejtegették, hogy „a lengyel után most a török következik; s ha egyszer a török birodalom elesik, már csak egy nemzet marad Keleten, mely a szabadságért élni és meghalni is kész. Ez a nemzet a magyar” – mintha a románok és a délszláv népek nem is fogtak volna fegyvert függetlenségükért. Egy nagygyűlésen jeles ellenzéki politikusok hirdették, hogy Magyarországnak fegyvert kellene ragadnia a török védelmében, ha már Németország, Anglia, Franciaország és Itália egyéb nagyhatalmi érdekeltségei miatt ezt nem teheti meg. Fel is szólították a kormányt egy Oroszország elleni fegyveres akcióra.

Az Oroszország elleni háború indítását követelte az emigráns Kossuth, míg más emigránsok egy magyar és lengyel légiót akartak felállítani Török­országban. A közvélemény persze nem tudott arról, hogy a budapesti kormány tagjai is fontolóra vették egy oroszellenes háború tervét, csakhogy a nemzetközi erőviszonyok és a lehetőségek pontos ismeretében el is vetették azt. Még akkor sem hitte el, hogy a kormány is ellenzi Bosznia okkupációját, amikor Széll pénzügyminiszter lemondott, s kiszivárgott, hogy egy koronatanácson megmondta a császárnak: „pénzt a békéhez és háborúhoz egyaránt elő tud teremteni, csak egy olyan kalandhoz nem, mint a török területre való bevonulás”.

Hogy a török-szimpátia valójában mennyire nem a balkáni népek ellen irányult, az jól mérhető a bulgáriai sajtótudósításokból s a Romániával szembeni magyar magatartáson. A magyar közvélemény – ha Erdély miatt látott is távlati veszélyt a román fejedelemség erősítésében – már 1877 előtt is valójában független államnak fogadta el, s értékelni tudta fejlődési eredményeit. Amikor aztán 1877-ben Románia hadba lépett Törökország ellen, akkor az orosz szövetség miatt súlyos szemrehányásokkal illették, annál is inkább, mert úgy látták, hogy a formális függetlenség elnyeréséhez Romá­niá­nak semmit sem kellene tennie, az úgyis az ölébe hullik. Amikor viszont Románia Besszarábia elvétele miatt konfliktusba került Oroszországgal, akkor ismét románbarát lett a hangulat, mintegy bizonyítékául annak, hogy minden kérdést a bekerítés veszedelmének elhárítása szempontjainak rendelték alá.

A kormánypárt és ellenzék szándékai, felfogása a Balkán-politika főbb kérdéseiben meg­egyeztek. Cselekedeteik azonban nagyon is különböztek. A kormánypárt „a hatalmi realitások kényszerére” hivatkozva kiszolgálta a birodalmi külpolitikát, amelynek pedig épp az ellenkezőjét akarta. Az ellenzék a 70-es években végig ellenezte a balkáni hódításokat, még nem érezte szükségesnek, hogy a Monarchia a balkáni népek fölötti rendező hatalomként lépjen fel. „Nem szabad a szomszédos kis népeket olyan politika szolgáivá tenni, amit a magyarság is ellenez” – mondotta Eötvös Károly. A boszniai okkupációt követő országos felháborodás az 1878. évi nyári választásokon majdnem elsöpörte a kormányt. Nem kellett azonban egy évtized sem ahhoz, hogy az ellenzék magatartása is közelítsen a kormányéhoz. Attól félve, hogy a Törökország gyengülésével bekövetkező hatalmi űrt Oroszország fogja betölteni, a 80-as években már maga is azt követelte, hogy az űrt – jobb híján – a Monarchia töltse be. Ezzel a külpolitika alapkérdésében felzárkózott az udvar és a katonai körök mögé, s most már kormányzat és ellenzék – tehát a kor egész hivatalos társadalma – egyaránt szembekerült a balkáni népek nemzeti törekvéseivel. Ez volt az, amit Magyarországon eredetileg senki sem akart.

Nem először és nem is utoljára fordult elő a magyar történelemben, hogy szándékok, cselekedetek és eredmények között mély szakadék húzódott.