Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Szabó Miklós

A mezőségi paraszti gazdálkodásban dolgozó

népesség a XVIII. században és a XIX. század
első felében

A Mezőségen a XVIII. században és a XIX. század első felében a földművelés és állattenyésztés a társadalom hagyományos rendje szerint földesúri gazdaságokban (allo­diumokon), valamint a kisnemesi, szabadparaszti és mezővárosi tulajdonban, illetve szolgáló paraszti (jobbágyi és zselléri) használatban lévő földeken folyt.

A Mezőség sajátos erdélyi kultúrtáj, melyet a Maros, Aranyos, a Kis- és Nagy-Szamos, vala­mint a Sajó határol.¹⁶⁵³ Az elődök és a kortársak tudatában igen eltérő megítélésben részesült, attól függően, hogy milyen szempontból közelítették meg a fogalmat, hogy milyen élmények kötődtek ahhoz.

Borsos Tamás, Marosvásárhely egykori főbírája, maga is mezőségi birtokos, Bethlen Gábor fejedelem portai követe 1614-ben törökországi első útjának naplójában jegyezte fel: „Ni­kápolyból elindulván az Dunától fogva másfél nap igen szép mezőségen mentünk, ki hasonló az erdélyi Mezőséghez, csakhogy bezzeg közel sem olyan kövér föld, mint az erdélyi Mezőség...”¹⁶⁵⁴

Hasonló méltató szavakkal illette e tájat két és fél évszázaddal később, 1869-ben a neves ter­mészettudós Herman Ottó, amikor azt írta: „... a Mezőség nemcsak az ország gabonatára, hanem roppant kiterjedésű legelőinél fogva az országnak [...] jelentékeny húskamrája is, tekintve az ezrek szerint számláló szarvasmarhákat s roppant juhnyájakat.”¹⁶⁵⁵

Nem volna teljes a Mezőségről alkotott kép, ha nem idéznők Teleki Mihály, Apafi Mihály fejedelem nagy hatalmú kancellárja 1680-ban úzdiszentpéteri gazdatisztjéhez intézett uta­sításaiból a faszerszámok és használati tárgyak számontartására vonatkozó szavait: „Minthogy ez mezőség, itt a fa nem kevéssé becsűsebb a kenyérnél.”¹⁶⁵⁶ Ezúttal is ugorva két évszázadot, említsük még meg Orbán Balázs e tájra vonatkozó sorait is: „Olyan vidék ez[...], hol ha eső lepi meg az embert, akkor elmerülve a feneketlen sártengerbe, elátkozza a percet is, melyben ide tévedt.”¹⁶⁵⁷

Nos, a látszólag ellentmondóan jellemzett táj olyan mezőgazdasági övezetnek bizonyult, ahol lapos dombhátak, szelíd lejtésű oldalak, széles vagy keskenyebb völgyek váltogatták egymást. Rövidebb-hosszabb, de mindenképpen csekély vizű patakok és azok mentén „mint zsinórra fűzött gyöngyszemek” természetes és mesterséges halastavak, tavacskák, mocsarak, nádasok, valamint szteppei növényzet és állatvilág alkotta a természeti környezetet. E tájon az ember évszázadokon át legeltetésre alkalmas erdei legelőket, sertéshizlalásra alakított makkos erdőket, épület-, szerszám- és tűzifa-kitermeléshez, ecetgyártáshoz nélkülözhetetlen vad­gyümölcsöket termő erdőket tartott fenn. A XVIII. század elején ezeknek azonban már csak maradványait láthatta a kor embere.

A mezőgazdasági tájegység altalaja agyagos, palás, márgás és homokos, melyet a víz – az eső és hólé – könnyen formált, szakadásokat és csuszamlásokat idézve elő.

A Mezőséget az emberi közösségek által több nemzedéken át alakított, formált kisebb-nagyobb „mezőségi települések” – faluk, tanyák, illetve mezővárosok – népesítették be. E településeken sajátos jogi állapotú kisnemesek, szabadparasztok, de főleg jobbágyok és zsellérek éltek, az úgynevezett „adózó nép”, mely földműveléssel és állattartással fog­lalkozott.

Vizsgálódásaink során e népesség XVIII–XIX. századi alakulásának mutatóit és sajátosságait kívánjuk bemutatni.

Közismert, Erdély népét a XVII. század második felében és a XVIII. század elején súlyos csapások érték. A II. Rákóczi György 1657. évi szerencsétlen lengyelországi hadjáratát követő 1658–1661. évi török–tatár dúlások, öldöklések, továbbá a század utolsó évtizedeiben megszálló Habsburg katonai erők, majd a kuruc–labanc hadak és azokhoz csapódó szabadcsapatok pusztításai, de különösen e korban grasszáló „fekete halál”, a pestis és egyéb járványos betegségek, illetve az aszályos, valamint túlzottan csapadékos éveket követő éhínség tizedelték. Mi jutott ki mindebből a Mezőség „adózó népének”? Voltak-e a mezőségi változásoknak Erdély egész történetét befolyásoló kihatásai?

E téma vizsgálatakor a kutatót a vonatkozó szakirodalom és emlékirodalom mellett igen-igen gazdag feltáratlan és kiadatlan levéltári forrásanyag várja. Azokra az adóösszeírásokra gondolunk, amelyeket II. Rákóczi Ferenc bukását követően az Erdélyben berendezkedő Habsburgok adópolitikájuk megalapozása céljából készíttettek ismételten, azaz 1713-ban, 1720/22-ben, 1750-ben, továbbá ezek kiigazított példányaira, valamint a II. József, illetve I. Ferenc úrbérrendezési terveinek alapjául szánt 1785. és 1820. évi összeírásokra.

Az 1708-tól évtizedeken át szinte szakadatlanul dühöngő pestis és egyéb járványok, éhínség stb. pusztításainak felmérésére Torda vármegye Mezőségi járásában ifjabb Darvai Ferenc, Vass Dániel, Pálfi György és Komjátszegi Sámuel asszesszorok kaptak megbízatást. Jelentésüket 1720. szeptember 20-án terjesztették be. Ebből idézünk: (Mező)Ceked: „Az elmúlt szükségnek idején ment el falujukból a körösi tartományokba adózó gazdaember Nr. 40.”¹⁶⁵⁸ Felsődetrehem: „A falu az elmúlt szükségnek idején mind elpusztult volt.” 1720-ban élt a helységben hét gazda, de ez évben „csak egy kalangya búzájuk sem termett, annyira megemésztették a hörtsökök és egerek.”¹⁶⁵⁹ Mezőcsán: „Az elmúlt drágaságnak s mely utánna következett, pestisnek idején ment el falujukból 51 pár adófizető jó gazdaember.”¹⁶⁶⁰ Maroskece: „Az elmúlt drágaságnak idején falujuk éppen pusztán maradt volt.”¹⁶⁶¹ Egerbegy: „...ment el falujukból más tartományokba 10 adófizető gazdaember”; egy sem tért vissza, és az „elmúlt pestisnek idején halt meg falujukból 20 portiozó gazdaember”.¹⁶⁶² Mezőtóhát: „Az elmúlt drágaságnak idején a falu mind elpusztult volt”; 1720-ban élt a helységben 8 adófizető gazda és 12 zsellér, illetve szökött jobbágy, de „tellyességgel semmit sem arathattak”.¹⁶⁶³

Nem olvasmányosak ezek a sorok; annál lehangolóbbak. Az idézetekből kibontakozó kép, nyilván, közel sem terjed ki Torda vármegye Mezőségi járásának összes falvaira, melyek „mindezek felett” annyira „marsusban vannak”, hogy „condescensio és vectura nélkült alig lehet napi nyugadalmuk”.¹⁶⁶⁴ De nem tartalmazza a Mezőség más vidékein észlelt pusztításokat sem.

A további felsorolás és idézetek helyett inkább összegezünk, és számokban mutatjuk be a pusztításokat. A Ludas–Torda–Kolozsvár–Szamosújvár-országút mentén huszonhat helysé­gből öt teljesen elnéptelenedett. A többi helység népességének mintegy fele (48,3 %) esett áldozatul vagy menekült el a „fekete halál” elől. Hasonló mértékben szedte áldozatait a pestis a Szászrégen–Teke–Beszterce-, valamint Beszterce–Szamosújvár-útvonal környékén is. A kevésbé forgalmas Ludas–Sármás–Mocs–Apahida-út környékén két helység néptelenedett el teljesen. A Mezőség elszigeteltebb részein azonban a települések lakóinak csak mintegy 25 %-a pusztult el járványos megbetegedésben vagy menekült el,¹⁶⁶⁵ bár Szabó T. Attila adatai az 1708–1711 közötti pestis áldozatainak számát illetően – Alsószováton 229-en haltak meg, Faragón 173-an, Felsőszováton 144-en, Kisfülpösön 148-an és Tancson 170-en¹⁶⁶⁶ – további elmélkedésre intenek: nem volt-e nagyobb a pusztulás e részeken is?

Kétségtelen, nem tudjuk, milyen mértékben járult hozzá az elnéptelenedéshez az az – immár a parasztok soraiban is uralkodó – közfelfogás, melyet éppen ebben a korban fogalmazott meg ismételten az enyedi orvosprofesszor Pápai Páriz Ferenc, majd Zay Anna is, miszerint a „pestisnek elközelittését hallván azonnal mennél hamarébb távollyabb menedék helyre kell menni; és onnan sok idő múlva a Pestisnek megszűnése utánn kell vissza menni e szerént: Cito, Procul, Tarde”.¹⁶⁶⁷

Nos, annyi bizonyos, a tanulmányozott összeírások adatai tükrében állíthatjuk, hogy a „fekete halál”, az éhínség és a pestis előli eltávozás miatt a „pusztatelkek” száma igen-igen felszökött. A Mezőség helységeiben mintegy 6200 család – tehát településenként átlagosan 22–23 család – maradt életben, és foglalkozott földműveléssel, valamint állattartással. A munkaerő hiánya miatt kiterjedt szántóterületek maradtak műveletlenül. Az összeírások a parasztok lehangoló szavait rögzítik: „csak volna kinek szántani” (Mezőkok)¹⁶⁶⁸ vagy „kiterjedt határunk van”, „de egy része csak meddőn hever” (Mezőceked); továbbá: „Az határ olyan bő, hogy a lakók egészében nem művelhetik” (Gerendkeresztúr).¹⁶⁶⁹ Mezőcsánon arról beszéltek a föld­művesek, hogy 4000 köbölnyi határukból a helységben élő 13 jobbágy és 19 zsellér mindössze 173 köbölnyit tudott megművelni.¹⁶⁷⁰ A jelzett összeírások adatait összegezve, a művelésbe fogott összterületből több mint 31 100 köböl szántó hevert műveletlenül a Mező­ségen.¹⁶⁷¹

Bizonyosnak látszik, hogy a demográfiai visszaesés következményeként megbomlott az az egyensúly, amelyet a paraszti gazdálkodás arányai, struktúrája és rendszerei megkívántak népesedési szinten egy adott pillanatban a Mezőségen. Ez pedig nemcsak egyszerű terme­lésvisszaesést eredményezett, hanem befolyásolta a határfelosztást, a termesztett növények és a mezőgazdasági munkálatok rendszerét is. Gyakori eset, melyet a későbbiekben Maros­ludason úgy fogalmaztak meg, hogy „kinek hol tetszett, ott szántott”.¹⁶⁷²

A földművelők, végeredményben a parasztközösségek alkalmazkodtak az új állapotokhoz, de a földbirtokosok az elpusztult vagy elmenekült jobbágyi és zselléri munkaerő pótlására más, közelebbi vagy távolabbi részekről fogadtak be, esetleg éppen hozattak parasztokat. Sósszentmártonban – amelynek népessége éppen ekkortájt telepedett ki a Mezőségről – feljegyezték, hogy lakói „három-négy esztendők alatt ülték meg ezen falut sellér képpen.”¹⁶⁷³ Bödönben, ahogy 1759-ben a 82 éves Lup Vonyisor elmondta, „a helység szászoktól inha­bitáltatván”, de „már feles esztendőktől fogva a szászok Bödönbül kipusztulván [...] az em­lített Bödönt oláhok ülvén meg, kezdették bírni”.¹⁶⁷⁴

Az 1708-tól évtizedeken át pusztító „fekete halál” és egyéb járványok, az éhínség stb. kiváltotta népesedési visszaesést azonban rövidesen gyors gyarapodási hullám követte. Erre jellemző, hogy míg Erdély viszonylatában 1713–1767 között a népesség szaporodása 20–25 %-os volt, a Mezőségen a gyarapodás 1713/1720 és 1750/1767 között 3,3-szorosnak bizo­nyult.¹⁶⁷⁵ Abszolút számokban kifejezve a vizsgált periódusban így alakult a Mezőség lakossága:¹⁶⁷⁶

Évek	1713/1720	1750/1767	1831
Családok száma	6234	20 660	29 961

A szaporulat tehát – szinte hihetetlen – 4,8-szoros volt. Márpedig ezt a gyarapodást lehetetlen természetes szaporulatként felfogni. Természetesen ezzel egyidejűleg felmerül az a kérdés is, honnan származtak a helységeket „megülők”. A kutatások mai szintjén ezt kimutatni szinte lehetetlen. Nem is kísérletezünk ezzel. Általánosan elfogadható magyarázat helyett az 1708–1711 közötti években elnéptelenedett négy helységre – Apahidára, Mezőcekedre, Felső­detrehemre és Mezőtóhátra – vonatkozó adatainkkal mindössze érzékeltetni kívánjuk a kérdésre adható feleletet, követve Szabó T. Attila módszereit a névvizsgálatban.¹⁶⁷⁷

Nos, 1750-ben e helységekben 385 család élt. 208 esetben (az összes családok 54 %-a) a családnevekből következtethetünk azok származási helyére. Eszerint a családok 37,5 %-a mezőségi, illetve a történelmi Erdély területén található helységekből származott, 14,9 %-a további, de a Kárpátokon belüli tájakról (Körösök vidéke, Kővár vidéke, Szilágyság és a Szeben környéki Mardzsina – Szélek) telepedtek be, 37,5 % pedig moldvai, havasalföldi és olténiai helységekből. 10%-a ugyanakkor orosz, szerb és magyar (19 orosz, 1 szerb és 1 magyar) származásra utaló nevet viselt.¹⁶⁷⁸

Az érzékeltetett jelenség mindenképpen erőteljes belső népmozgásra és bevándorlásra is utal. Ez nyilván nem zárja ki, hogy sokan nem szöktek volna vissza többek közt moldvai származási helyükre vagy más vidékre. Erre is utalnak néha a fennmaradt korabeli források.¹⁶⁷⁹

Azt is szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy az érzékeltetett jelenségek – erőteljes belső népmozgás, migráció stb. – kimutathatók a Mezőség valamennyi részén, bármelyik helységben. Egy átfogó vizsgálatra e tanulmány szabta keretek között azonban nem vállalkozhatunk.

A megtelepedők többnyire „zsellérképpen” kaptak a földesuraktól telket és házat, illetve „külsőségeket” (szántót, rétet stb.). Ez nyilván kihatott a parasztgazdaságban foglalkoztatottak társadalmi struktúrájának alakulására is. A rendelkezésünkre álló adatok alapján a következő kép vázolható fel több-kevesebb pontossággal:¹⁶⁸⁰

Évek	Szolgáló	Szabad és	A szolgáló parasztokon belül
	parasztok	kisnemesek	Jobbágyok	Zsellérek
	aránya %-ban
1713/1722	84,4	15,3	46,5	53,4
1750/1767	80,9	19,1	47,7	52,2
1831	76,1	23,7	29,7	70,5

A táblázat két fejlődési tendenciáról tanúskodik. Egyrészt, gyarapodott a paraszti gazdálkodásban dolgozó kisnemesek, mezővárosiak, különösen pedig a szabadparasztok aránya. Másrészt, a szolgáló parasztokon belül a jobbágyokkal szemben jelentősen megnövekedett a zsellérek aránya.

Ha megtekintjük az adózók 1831-ben készített összeírását, azt látjuk, hogy a mezőségi helységek közel egynegyedében csak zsellérek laktak, esetleg (hét helységben) egy-két jobbágycsalád a nagyszámú zsellérnépesség mellett.¹⁶⁸¹

A paraszti gazdálkodásban dolgozó kisnemesek, szabadparasztok és mezővárosiak számszerű gyarapodását tükrözendő közöljük az alábbi táblázatot:¹⁶⁸²

Évek	Kisnemesek	Szabadparasztok	Mezővárosiak
1713/22	183	917	Nincs adat
1750/67	603	1325	1176^*
1831	653	3555	1644

^* Szék kivételével.

A paraszti gazdálkodásból megélő szabad rétegek gyarapodása kétségtelen. Ebben az esetben azonban betelepedésről nem lehet szó; közismert, hogy Mária Terézia korától a hagyományos kisnemesek mellett sok címeres nemes (armalista) jelent meg a Mezőségen is.

E szabadrendűek területi megoszlása egyenlőtlen. Kisnemesek a Mezőség 43 helységében éltek. Olyan helységekben, melyek az egykori szamosújvári uradalomhoz vagy Bálvá­nyos­várhoz tartoztak (Boncnyires, Füzesmikola, Ördöngösfüzes, Vasasszentivány, illetve Bálvá­nyosváralja, Szentegyed stb.), a székely székekben, azaz Marosszéken vagy Aranyosszéken feküdtek (Bazéd, Galambod, Csittszentivány, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőcsávás, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőmadaras, Mező­panit, Mezősámsond, Szabéd és Székelyuraj, illetve Aranyosegerbegy), de szétszórtan olyan falvakban is, mint Bala, Málom, Mezőtóhát, Pagocsa, Pulyon stb.¹⁶⁸³

Szabadparasztok mindenekelőtt a székely falvakban (Bazéd, Csittszentiván, Galambod, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőcsávás, Mezőfele, Mezőmadaras, Mezőpanit, Mezősámsond és Náznánfalva, illetve Aranyosegerbegy) maradtak fenn, de a Beszterce vidéki szász falvakban (Dipse, Fejéregyháza, Szászakna, Szászlekence, Szászszentgyörgy, Tács, Vermes és Zselyk) is, illetve a Szászrégen környéki szász helységekben (Bátos, Dedrádszéplak és Vajola). Továbbá a szamosújvári és bálványosi vár egykori tartozékaiban (Kékesvásárhely, Ördöngösfüzes, Szamosújvár­németi), valamint Komlód, Légen, Alsószovát, Magyarfráta, Mezőtóhát, Nagynyulas, Ölyves, Pagocsa, Póka, Septér, Szentmárton (Mező-), Viszolya és más helységekben.¹⁶⁸⁴

Mezővárosi földműveléssel és állattartással foglalkozókat jeleznek a korabeli források a Mezőség peremvidékein elhelyezkedő Szászrégenben, Tordán, Szamosújváron, de a táj belsejében fekvő Kolozson, Tekén és Széken is.¹⁶⁸⁵

E rétegek jelenléte a paraszti gazdálkodásban – feltételezéseink szerint – növelte a paraszti gazdálkodás egyes üzemágaiban megjelenő előremutató változások elterjedési lehetőségeit, hiszen e népesség kétszer annyi fizikai idővel rendelkezett földje megműveléséhez, mint a jobbágyok és zsellérek, és így több időt fordíthatott a földművelés és állattartás javítására. A kisnemesek, szabadparasztok és mezővárosiak ugyanakkor iskolázottabbak voltak, soraikból sok értelmiségi került ki, ezekkel való kapcsolataik is javították az előrelépés lehetőségeit.¹⁶⁸⁶

Ilyen változások jelentkeztek a talajjavításban (istállótrágya használata), a határszervezésben (javított kétnyomásos rendszer, háromnyomásos rendszer, „2+1” nyomásos rendszer és ezek javított formája, ahol jóval nagyobb területet vesznek művelés alá, mint a hagyományos kétnyomásos rendszerben), az igavonó fogatok számának csökkenésében és az igavonókra vonatkozó hagyományos közfelfogás fokozatos elhagyásában (az ökrök mellett kezdenek teheneket is járomba fogni), az istállós állattartás terjedésében és a szénafüvek, valamint rétek gazdaságosabb kihasználásában, a vasalt és vas mezőgazdasági munkaeszközök elterjedésében stb.¹⁶⁸⁷ Meghonosodott a földművelőkben e változások befogadásának képessége, hajlandósága. Tükröződött ez valahol a terméshozam alakulásában is, hiszen az nem maradt el sem az uradalmi gazdálkodás (3–4-szeres, legfeljebb 5-szörös), sem az erdélyi átlagos 3–4-szeres terméshozamtól. Az elvetett őszi búza a Mezőségen ugyanis trágyázatlan földben 1820-ban átlagosan 5,2-szeres termést hozott.¹⁶⁸⁸ Trágyázott földben pedig egyes helységek (Alsószovát, Aranykút, Báld, Felsőszovát, Harcó, Kisfülpös, Mezőménes, Nagy­sármás, Novaly és Pusztakamarás) adatai szerint 6–17,5-szerest termett.¹⁶⁸⁹

A jelzett terméshozamok beleilleszkednek az általános közép-európai fejlődésbe, hiszen Ausztriában 1790 körül az őszi búza négyszeres terméshozamot adott. Lengyelországban 1820-ban kapták ezt a terméshozamot. Franciaországban a gabonafélék átlagos terméshozama a XVIII. század végén ötszörös volt. Csupán az angol mezőgazdaság szárnyalt magasan mesterséges takarmányaival és 10–15-szeres átlagos terméshozamával.¹⁶⁹⁰

A szolgáló parasztok, különösen pedig a zsellérek számának nagyméretű gyarapodása ugyanakkor olyan népesség kialakulását eredményezte, melynek különbözött az étkezési kultúrája, általában az anyagi kultúrája a Mezőségen előzetesen élő generációkétól. Ebből fakadóan nem fogyasztottak – és nyilván nem termeltek – zöldségféléket, legfeljebb káposztát, a disznótartással szemben előnyben részesítették a juhtartást, nem kedvelték a méhtartást, néhol feladták a szőlőtermesztést stb. Mindezeknek megfelelően a külterjes földművelést és állattartást részesítették előnyben, folytatták az előző századokban már előrehaladott erdőirtásokat, nem kímélve a makkos erdőket sem. A juhtenyésztés nagyméretű kiterjesztésekor nem számoltak azzal, hogy a mezőségi viszonyok között ez a legelők kopárosodásához vezet, és a szokványos záporozó esők és hólé pedig az agyagos és palás talajban szakadásokat és csuszamlásokat idéz elő. Az ilyen ésszerűtlen gazdálkodás ellen csak a XIX. század első felében lépnek fel a helyi és központi hatóságok, megkísérelve megváltoztatni a hagyományos közfelfogást, különösen az erdők óvásával és építésével kapcsolatos paraszti mentalitást.¹⁶⁹¹

A paraszti gazdálkodásban dolgozó népesség XVIII–XIX. századi alakulására mindenképpen jellemző e népesség nagyméretű pusztulása, majd gyors gyarapodása, a szabadrendűek fennmaradása – sőt számbeli növekedése – és a zsellérnépesség túlnyomó fölénye a jobbágyokkal szemben. A korban erőteljes belső népmozgás, valamint bevándorlás jellemezte a népesedési viszonyokat.

Véleményünk az, hogy e kis terjedelmű írás tényei alkalmasak arra, hogy történetírásunk megállapításait a mezőségi, illetve általános erdélyi XVIII. századi népesedési fejlődésben újragondoljuk, árnyaltabbá alakítsuk.