Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

R. Várkonyi Ágnes

„Elpusztult erdős bérceink”.

A Kárpát-medence ökológiai válságáról

1841-ben a Kovászna megyei Árkos falutörvénye szükségét látta, hogy „bizonyos elpusztult erdős bérceink felfogassanak új fák nevelésire”. Gróf Széchenyi István öt esztendővel később lényegét tekintve hasonló gondolatot fogalmaz meg, azt írva, hogy a Tisza-völgye, ahol a gyakori vízáradások miatt „leginkább sínlik a hon”, segítséget kíván, s ez a különös párbeszéd megerősíti véleményünket, hogy kijelentése az egész Kárpát-medencére érvényes volt akkor: „ma köz tudomás szerint mindinkább sorvadásnak indul elibe”. Tanulmányunkban ennek a reformkori Magyarországon közösen felismert veszélynek, a Kárpát-medence természeti viszonyai pusztulásának XVIII. századi előzményeivel foglalkozunk.¹⁶⁹²

Régi viták. 1772-ben Hell Miksa (1720–1792) csillagásztérképet készített a Kárpát-medence honfoglalás kori erdőségeiről. Anonymus alapján, kora forrásismereti szintjén és névfejtő gyakorlatával dolgozott, s a nyomaték kedvéért a térkép bal felső sarkába felvésette Árpád pajzsra emelésének jelenetét.¹⁶⁹³

A térképet a régi szakirodalom a csillagász történeti érdeklődésével magyarázta. 1769-ben ugyanis, amikor bejelentették, hogy a Vénusz elvonul a napkorong előtt, VII. Keresztély dán király meghívta Hellt Vardo szigetére, hogy megfigyeléseket végezzen a különleges természeti eseményről. Hell elsőként számította ki helyesen a Föld és a Nap távolságát és ezzel beírta nevét a Newton nyomán fellendülő csillagászat nemzetközi történetébe.¹⁶⁹⁴ Mivel pedig magával vitte Sajnovits Jánost (1735–1785), aki itteni tapasztalatai alapján a magyar és a lapp nyelv hasonlóságait mutatta ki, természetesnek tűnt, hogy Hell Miksát is foglalkoztatta a honfoglaló magyarság története.¹⁶⁹⁵ Újabban a térkép erdészettörténeti értéke kap hangsúlyt.¹⁶⁹⁶

Számunkra az a kérdés, hogy Hell Miksát 1772-ben miért érdekelték a honfoglalás kori Kárpát-medence erdőségei. Mi az a XVIII. század végi valóság, ami a térképen nem látható, mégis ott van az egykori rengeteg erdőket jelző fák rajzai mögött? Talán nem biztos, hogy rájöttünk, miért készítette el ezt a térképet Hell Miksa csillagász, a jezsuita professzor, miért volt fontos Selmecbánya szülöttének, a bányagépész mester fiának, hogy berajzolja térképére az Alföld és Erdély erdőségeit, de bizonyos, hogy a Kárpát-medence ökológiai rendszerének működéséről valamivel többet tudtunk meg.

Régen foglalkoztatja a természettudományok és társadalomtudományok művelőit az Alföld fátlan, puszta jellege. Eredendő természeti adottság vagy emberi beavatkozások következménye? A török korszak vagy a XIX. századi vízszabályozások hagyatéka? Évtizedeken át vitatták.¹⁶⁹⁷

Szekfű Gyula a Magyar Történet lapjain a török hódoltság számlájára írta a pusztát. „Az Alföld pusztajellege, pusztai növényzete, pusztai száraz éghajlata, melyben forró hőségek kemény hidegekkel váltakoznak, fátlansága, víznélkülisége mind a török korszak terméke, tehát a török hódítás következménye...” Álláspontja válasz volt a XIX. századi folyószabályozások heves bírálataira. Vági István azonnal cikksorozatban foglalkozott a kérdéssel. „...Szegfű azon gondolatmenete, hogy a Nagy-Alföldön nincs ezeréves puszta és hogy a pusztát a török hódoltság okozta, és hogy az Alföldnek szaharai hősége, átmenet nélküli klímája, szikes területei nem a természetnek köszönhetők, hanem a két évszázados török hódoltságnak, amely a magyar klímát, a magyar földet és talajt alig javíthatóan rontotta meg, nem helytálló és azt talajtani és éghajlattani elgondolások alapján elfogadni nem lehet, éppen úgy, ahogy elfogadhatatlannak bizonyult az a felfogás is, hogy a kultúrmérnökeink nagyszerű lecsapolási munkái a XIX. században aszályossá tették volna az éghajlatot és az elszikesedést segítették volna elő.” Szekfű fenntartotta álláspontját: „Az Alföldön nincs ezeréves puszta, az Alföldet pusztává a török hódítás tette, pusztai jellegét a XVI. század mutatja először.”¹⁶⁹⁸

Ezzel szemben Teleki Pál és Prinz Gyula véleménye szerint a „török világban szétfutott nép irtványait rögtön erdő verte fel, pusztamező csak ott lett, ahol a falvak ülése előtt is pusztamező volt. [...] Arról a meséről is le kell tennünk, hogy a síkságon erdőirtás miatt állandó szárazság és sivatag keletkezhetik. [...] Pusztamezőt az ember csak állandó tevékenységgel tud teremteni, állandó szántással, állandó égetéssel, de magárahagyással nem.” Más szempontból Szabó István megállapította, hogy az alföldi településhálózat megváltozása, a telkek pusztásodása, falvak eltűnése és a nagy határú mezővárosok kifejlődése nem a török betelepedésével, hanem már korábban vette kezdetét. Megerősödött az az álláspont, hogy az Alföld mai természeti képe valóban a XIX. századi vízszabályozások következménye.¹⁶⁹⁹

Az Alföldet mocsarak, folyó menti erdőségek, ligetes dombhátak változatos tájainak ábrázoló Hell-térkép a XVIII. századi Magyarország környezeti viszonyaival együtt elkerülte a vitázók figyelmét. Pedig Hell évszázadát vizsgálva egy sereg kérdés merül fel mindkét állásponttal szemben. Nincs egytényezős történelem. A természeti környezet pedig több körülmény bonyolult kölcsönhatása során változik. Így a természeti adottságok – az éghajlat, a terepviszonyok, a talaj, a növénytakaró stb. – mellett erőteljesen befolyásolják a környezetet a társadalmi tényezők: a népesség száma, a tulajdonviszonyok, a településszerkezet, a művelési rend, a gazdasági érdek, a kereskedelem és az ipar fejleményei. Nemcsak a háborúk, hanem a békeidők, nemcsak az erőszak pusztításai, hanem az államhatalom jó szándékú döntései és a tudomány beavatkozásai is rányomják bélyegüket a természeti táj arculatára. Mindemellett a civilizációs korszakok szabta keretek között működnek olyan, az ökológiai egyensúlyt fenntartó tényezők, mint a területek eltartóképességének rejtett tartalékai, az ökológiai rendszerek regenerálódó ereje, a társadalmi együttesek alkalmazkodó és önkorlátozó képessége, a tudomány felismerései és a kultúra. „A legfiatalabb mint uralkodó tájtényező, az ember... E kérdés maga korunk tudományának egyik legérdekesebb, nagy kiterjedésű problémája.”¹⁷⁰⁰

Válságos évszázadok. Európa történetében a kora újkor ökológiailag kritikus korszak. A hidegebb éghajlat, a népességrobbanás, a városi fejlődés, a távolsági kereskedelem, a nekilendülő ipar, a hadügyi forradalom következményei és az elhúzódó háborúk régiónként eltérő mértékben, de a korábbiakhoz képest másként és erősebben vették igénybe a természetet. Éltek tovább a régi természetkezelési tapasztalatok s a középkor hagyományai, a reneszánsz világlátása s a XVI–XVII. századi természettudomány pedig átalakította az ember és természet viszonyát. Számoltak a bányászat környezet- és egészségkárosító hatásaival, az erdőpusztulások következményeivel, s új eljárásokkal próbálták áthidalni az igények és lehetőségek ellentmondásait. Az árvizek, a fa iránt megnövekedett igények, a termés­ingadozások következményei megoldásának feladatait adták át, többek között, a fény évszázadának.

A Kárpát-medence területén három államhatalom osztozott, s társadalmi-termelési viszonyai eltértek a nyugatabbra fekvő országokétól, de nem kerülték el a természeti környezet új megterhelései. Másfél évszázadon át volt egyszerre hadfelvonulási terület, hadszíntér és hátország. Kárbecslő jegyzőkönyvek, vármegyei jelentések, naplók, levelek és hadijelentések sokasága tudósít a hadműveleti területek természetpusztulásairól. Kivágott gyümölcsösök, letarolt erdők, összetört kertek, a talaj hatalmas sebei maradtak vissza a hadsereg után. Járhatatlan mocsarak, ágyúkat, szekereket, szállítmányokat elnyelő sártengerek, gondozatlan hadiutak, kiélt vidékek tanúsítják a katonák és a haditisztek embertelen megpróbáltatásait. A várépítkezések, erődítések, szállítóeszközök, fegyverek és hadiszertárak hatalmas mennyiségű fát igényeltek. A téli tüzelés, a hosszú telek alatt a több száz cipót rendszeresen üzemszerűen sütő kemencék a várakban erdőket füstöltek az égre.¹⁷⁰¹ A bányászat és a korai ipar ugyancsak a fa felhasználására épült. Üvegofficinák, mészégetők, téglaégetők, vas-, rézofficinák az erdőből működtek. A fűrészmalmok elterjedésével változott az építkezés, fűrészelt fából készült bútorok kerültek használatba. Az emberi élet szükségleteit a bölcsőtől a koporsóig a fa szolgálta. Mindazonáltal a Kárpát-medence ökológiai rendszerének egyensúlya, úgy tűnik, nem bomlott meg, bár súlyos sérüléseket szenvedett.

A Kárpát-medence vízrendszere, az ökoszisztéma egyik alapvető tényezője lényegében sértetlen maradt. A folyók hatalmas ártereiben a lakosság évszázados tapasztalatokkal együtt­működve a természettel, fokos vízgazdálkodással védte ki az árvizeket és fordította hasznára az áradásokat. Voltak eliszaposodott folyószakaszok, elvadult tavak, de a fokos vízkezelés sok helyütt működött és megnőtt a hozzá kapcsolódó halászat jelentősége.¹⁷⁰² A XVI–XVII. században növekedett a vízborította terület. A végvárak rendszerében felhasználták a vizek védelmét, olasz, német és holland mérnökök, korabeli hidrológiai színvonalon, a helyi tapasztalatokat is felhasználva hatalmas vízfelületek védőövezeteit alakították ki.¹⁷⁰³ A csapadékos időjárás hozzájárult, hogy a vizek és erdők kölcsönhatása fenntartotta a Kárpát-medence ökológiai egyensúlyát.

A XVIII. század elején Bél Mátyás még egyaránt méltányolta az elődök természetmegőrző munkáját és a Kárpát-medence környezeti viszonyainak embermegtartó erejét, de már sérülékenységét is észlelte.

Népesség. A Kárpát-medence 3–4 milliónyi lakosságának száma 1722–1790 között a határőrvidék lélekszámával együtt 9,7 millióra ugrott fel. Nagyjából hét évtized alatt több mint kétszeresére növekedett a népesség. A bevándorlások és telepítések története és következményei ismeretesek. A természeti erőforrások megterheléséről szórt adatokkal rendelkezünk. Többnyire meggyökeresedtek első helyükön a külföldről vagy az ország északi és keleti részeiről a visszafoglalt területekre települők, de szép számmal akadtak vagabund elemek is.¹⁷⁰⁴

Államhatalom és földbirtokosság közös érdeke volt, hogy növeljék az ország népességét. A Habsburg-kormányzat telepítéspolitikáját az adóalanyok számának szaporítása vezette, az állam mindenekfölötti érdekét szolgálta a merkantilista, majd a fiziokrata gazdaságpolitikák elvei szerint. A földesurak a föld hasznosítására, megművelésére s jövedelmük növelésére törekedtek. „A XVIII. századi hatalmi technikák egyik nagy újdonsága a »népesség« gazda­sági és politikai problémaként való megjelenése: megjelenik az erőforrásként, munkáskézként vagy munkaerőként felfogott népesség, amely a tulajdon növekedése és a rendelkezésre álló erőforrások között egyensúlyoz.”¹⁷⁰⁵

Mennyi volt az adott civilizációs szinten a Kárpát-medence népességeltartó képessége? Új módszerrel végzett vizsgálatok adhatnak tárgyszerű választ. Miközben a népsűrűség országos átlaga 30 fő alatt maradt, a század derekán és második felében egyes vidékeken – a volt királyi Magyarország korábban is sűrűbben lakott területein, a Dunántúl nyugati felében, Erdély középső részén és a Bánságban – a túlnépesedés jelei mutatkoztak.¹⁷⁰⁶

A túlnépesedés „egyaránt függvénye az emberek számának és a rendelkezésükre álló anyagi forrásoknak”. A középkorban a nyugat-európai „agrárforradalom” egyik fontos összetevője a népességszám növekedése volt. A túlnépesedés és a természeti környezet változása között kölcsönhatás figyelhető meg. A túlnépesedett települések az erdőket irtva bővítették meg­élhetési területüket, kirajzó csoportjaik pedig megszállták az addig lakatlan erdős vidékeket. Ez többek között azzal járt, hogy gyakoribbak lettek „a vasból készült szerszámok, amelyek hatékonyabbak a természet elleni harcban... támadást indítanak a nagyobb fák ellen... a vetésterületek mélyen benyúlnak az erdőkbe”. Ugyanakkor a társadalom rákényszerül az intenzívebb termelési megoldásokra, hogy ne élje fel vég nélkül környezetét.¹⁷⁰⁷

Európa XVIII. századi „népességrobbanására” a Nyugat világosan válaszolt. A területek eltar­tóképessége és a megnövekedett népesség közötti feszültségeket a településhálózat átren­dezése vezette le, a közlekedést, a szállítást, az információk áramlását fejlettebb út- és csator­nahálózat, gyorsabb és sűrűbb postajáratok szolgálták. Mindemellett lezajlott az energiaváltás első nagy lépése, a vizet a gőz, a fát mint tüzelőanyagot a kőszén kezdte felváltani.¹⁷⁰⁸

Magyarországon a megnövekedett számú lakosság, a helyenként túlnépesedett vidék és a terület eltartóképessége közötti feszültség feloldását több körülmény is megnehezítette. A kiegyensúlyozatlan és egyenetlen sűrűségű településhálózat nem fejlődött számottevően. Az Alföld változatlanul az ország legritkább településű területe maradt. Jellemző, hogy a 41 901 km területű Alföldön összesen 697 község van, a 36 842 km területű Dunántúlon 2042. A tanyarendszer nem töltötte ki a ritka településhálózatot. Az ország településrendszere tájan­ként egyenetlen maradt.¹⁷⁰⁹

Érdemleges útépítés nem folyt. Lényegében a régi úthálózat szolgálta a megnövekedett lakosságot és a sűrűsödő forgalmat. A régi árkolt utakat nem gondozták megfelelően. Míg pl. Franciaországban a XVIII. század folyamán sűrű út- és postajárat hálózat épült ki, Magyar­országon a katonasággal együtt 10 millió fölé ugrott embertömeg igényeit – piac, utazás, kapcsolatok, postajárat, szállítás – 4 millióra méretezett és mint ilyen is már elavult infra­struktúra kellett hogy kielégítse. Az utak a fejlettebb nyugati országrészeken is rosszak, és gyakran hónapokig járhatatlanok. Gustave de la Tour gróf, régi bretagne-i nemesi család sarja mint a császári hadsereg katonája 1863-tól éveket töltött Aradon és környékén, s jellemzése az útviszonyokról az előző korszak, a XVIII. század mulasztásaira utal: „A rendes kövezett utak hiánya miatt az őszi esőzések és a tavaszi áradások idején az Alföld végtelen sártengerré válik, ahol a lovak süppednek a kátyúba. A homokos vidékeken pedig nyáron kínszenvedés az utazás.” Pethe Ferenc a kereskedelem és a mezőgazdaság fejlődésének egyik legfőbb gátját abban látja, hogy nincsenek jó országutak. A XVIII. század derekáig Szolnokon van az ország egyetlen folyami állóhídja, mígnem a tokaji, a titeli, a cibakházai tiszai fahíd megépül.¹⁷¹⁰

A megnövekedett népesség és a terület eltartóképessége közötti feszültség feloldásának ősi tapasztalatokon bevált módja a gazdálkodás átalakítása. Kiváló művek foglalkoztak a XVIII. századi agrárgazdaság változásaival, amint az az extenzív gazdálkodásról az intenzívebb földművelésre kezdett átváltani. Ez a folyamat azonban rendkívül lassú, egyenetlen a mérhetetlen természeti, politikai és főleg társadalmi akadályok miatt. „A század derekán nagyrészt már a török pusztította területen is adva volt a termelőerők többé-kevésbé megfelelő fejlettsége...” A XVIII. század új igényeket támasztott, „de a munkaerő-megosztás fejletlen, a városok lélekszáma csekély, a belső piac a megfelelő utak hiánya miatt egyenetlenül működött, nagyobb távolságokra csak az élőállat juthatott”. Sok a vám és az illeték. Nincs egységes mértékrendszer, az ország gazdaságilag mozaikszerűen széttagolt, nincs külső piac, „Magyarország Ausztriának való gazdasági kiszolgáltatottsága idővel csak fokozódott”, a bécsi gazdaságpolitika pozitív intézkedései mellett is „számos hátrányos következménnyel járt a magyar mezőgazdaságra nézve”.¹⁷¹¹

A hetvenes években az államhatalom már korlátozta a betelepedést. A magasabb népesség­szám hatalmas nyomással nehezedett a környezetre, bár a természeti viszonyok változását nem önmagában egyedül, hanem más tényezőkkel együttes hatása idézte elő.

Szántót és rétet többnyire erdőirtással teremtett magának a telepes, csak az erdő rovására terjeszkedhetett. A kisállattartás, még inkább a juhtartás elterjedése egyoldalúan vette igénybe a környezetet. Délről juhaikkal és kecskéikkel vlach pásztorok húzódtak fel. A transzhumáló állattartás már nem adott megélhetést, a hegyi pásztorok levonultak a völgyekbe. A Habsburg Birodalomban fellendült a gyapjúipar, ennek megfelelően a kormányzat támogatta a juhtenyésztést. A nagybirtok jövedelmét ugyancsak a juhtartás növelte. Csakhogy a juh legeltetése tönkretette a sarjerdőket és a ligeteket, s megváltoztatta a növénytársulások rendjét.¹⁷¹²

A század folyamán sok földbirtok új tulajdonosok kezébe került. Más művelési kultúrát, új igényeket, más tájakon kialakított elvárásokat vezettek be. Ezek ökológiai következményeit átfogó igénnyel még nem vizsgálták meg.

Energiaváltás. A Kárpát-medence legfőbb energiaforrása a víz volt, miként egész Európában a XII–XIII. század óta. Magyarország energiaátalakító gépe a XVIII. században is a malom, a vízzel hajtott erőgép.¹⁷¹³ A folyókra, nagy esésű hegyi patakokra épített malmok sokasága azonban a folyószabályozások miatt veszélybe került. Vízimalmok százait számolták fel. Sok dunai és tiszai malom esett áldozatul a partok mentén a kereskedelmi szállító hajók felvontatására kialakított utaknak. Viszont sokasodik a fogyasztók száma, több gabonát termesztenek és őrölni kell. A malmok nélkülözhetetlenek. A síkvidéken hollandiai tapasz­talatok alapján régen próbálkoznak szélmalmokkal. Debrecenben 1720-ban kelepel az első szélmalom, nem igazán jó hatásfokkal, a szabadságharcig mindössze 50 szélmalom őröl az Alföldön. Növekszik a taposómalmok és szárazmalmok, az állati és az emberi erővel hajtott malmok száma. Tessedik Sámuel jelezte, hogy amint fogynak a vízimalmok, úgy szaporodnak a lovakat elcsigázó szárazmalmok és növekszik az igény a fa iránt.¹⁷¹⁴

Magyarországon az energiaváltásra megvoltak a természeti feltételek Selmecbányán, ahol a főgépészmesteri tisztséget Hell Kornél (1650–1743) látta el, 1722-ben üzembe helyezték az angol Isaac Potters találmányát, a „tűzgép”-et. Európában ez a második működő „ősgőzgép”. Montesquieu, aki Magyarországon járva meglátogatta a bányákat, és alkalma nyílt Potters vendéglátását is élvezni, megjegyezte: „Semmi sem kelti fel annyira szomjúságunkat, mintha sokáig egy gépet vizsgálunk, amely tűz segélyével működik. A bánya megtekintése után Potters úr bevezetett a lakásába; kitűnő a tokaji; bőségesen ittunk belőle.” Már kutatnak kőszéntelepek után, 1731. szeptember 31-én Selmecen három-négy helyen bányászott kő­szenet próbáltak ki.¹⁷¹⁵

Angliában a XVII. század elején indult útjára – Braudel szavaival – a „szénforradalom”, és a XVIII. század közepén kezdődött a gőzgép sikere. Nyugaton az energiaváltás a század végére lényegében lezajlik.¹⁷¹⁶

Selmecbányán az ősgőzgépet az 1730-as években már kőszénnel fűtötték, és folyamatosan tártak fel barna- és feketeszén-telepeket (1730: Koháry birtok Selmecbánya mellett, 1759: Brennberg bánya, Mecsek, Resica, Petrozsényi-medence stb.). A kőszén használata mégsem terjedt el. Hiányoztak a megfelelő utak, a tőke, a befektetés, s a szállítást nem tudták megoldani. A tűzgépeket fával működtetik. „1748. február 20-án meghatározta az udvari kamara a revistyei és saskői jobbágyok panaszára, hogy ezentúl a tűzgépekhez szükséges fa fuvarozásáért ölenként 3 ft 30 kr fuvarbért kapjanak, de az erdőben csak ott legyen szabad nekik legeltetni, ahol a fák már olyan magasak, hogy marha el nem érheti a fa hegyét.”¹⁷¹⁷ Az energiaváltás, a XVIII. század nagy kihívása Magyarországon elmaradt. Változatlanul fával tüzeltek.

A népességszám gyors növekedése az elmaradt energiaváltással, a fejlődő ipar igényeivel és a vízimalmok számának csökkenésével együtt vezetett oda, hogy minden addiginál több fát használtak fel. A század utolsó harmadára a síkvidéken a kipusztított erdők miatt emelkedett a talajvízszint, a letarolt hegyoldalak elvesztették vízmegtartó képességüket, s ez árvizekkel és elmocsarasodással járt együtt.

Vizek. A XVIII. századi vízrendezői munkálatokat a „korszerű” árvízvédelem kialakításával együtt alapvetően a gazdasági érdek vezette.¹⁷¹⁸ A kormányzat és a földesurak azért szorgalmazták, hogy felszámolják az ősi ártéri gazdálkodást, a fokos vízgazdálkodást, hogy visszaszorítsák az ártereket, szűk gátak közé zárják a folyókat és lecsapolják a mocsarakat, tavakat, mert minél több termőterületet kívántak nyerni. A folyók és csatornák pedig a kereskedelmi szállítást lebonyolító hajózást szolgálták. A települések igyekeztek művelhető földterületeiket megnövelni. Kertjeik, házaik védelmére emeltek a maguk erejéből gátakat, mint pl. a Nagykunság és a népesebb, gazdaságilag is erősebb Jászság.¹⁷¹⁹

Az igényeket kiváló vagy szerényebb képzettségű kamarai mérnökök, földmérők, vízimérnökök szolgálták.¹⁷²⁰ Krieger Sámuel (1746–1817) Balaton-lecsapolási tervét a kiszárasztott tómederben termesztett búza és széna jövedelmét is kiszámítva készítette el. Fantasztikus elképzelések születtek. Noha a megvalósult munkálatok részeredményei számottevőek, összességben nem átfogó rendszerben készültek. Kivitelezésre soha nincs elég pénz, a Balaton és Velencei-tó nagy szerencséjére. Súlyos károkat okozott, hogy a pénzhiány miatt megkezdett ésszerű munkálatok is felében, harmadában készültek el. Sokszor a helyi érdekek érvényesültek és nem vették figyelembe a lakosság generációkon át felgyűlt tapasztalatait. Kevés olyan befejezett és reális megoldás született, mint a század végén a Dunát és a Tiszát összekötő, hajózható Ferenc-csatorna, az angliai vízrendezést is tanulmányozó Kiss József hajómérnök alkotása. Előfordult, hogy a technikailag kifogástalan, de a helyi viszonyokkal nem számoló elképzelések veszélyeire gyakran a lakosság figyelmeztetett, apáiktól örökölt tapasztalataikra hivatkozva: „mi ismerjük vizeinket”.

A fokos vízgazdálkodás lerombolása ellen tiltakozó sárközi és kunsági falvak és mezővárosok¹⁷²¹ előrejelzését gyorsan igazolta a valóság: a merev, szűk gátrendszer nem fogta fel az áradásokat, viszont meggátolta, hogy a víz a mederbe visszafolyjék, s az évszázadokon át virágzó ártéri gazdálkodás helyén poshadó, bűzös, holt vidék lett. Az önmagától elidegenedett tájról menekült a lakosság. Megkezdték, de nem vihették végbe az Ecsedi-láp és a Hanság lecsapolását, viszont vízrendszerüket megbontották. A Sárvíz mocsarának levezetési munkálataihoz Fejér vármegye hozzálátott, Tolna vármegye megtagadta az együttműködést. A Felső-Tisza-vidéken a vármegyék magukra hagyva, egymás ellenében is küszködtek a megszaporodó áradásokkal.¹⁷²²

Hiányzott az átfogó látásmód, az egységes vízrendszerekben való gondolkodás, a tapasztalat. A közös és következetes megvalósítás akadályai miatt a technikailag kifogástalan tervek is sokszor többet ártottak, mint amennyit használhattak volna.¹⁷²³ Többnyire a folyókat nem mint nagyobb vízrendszer részeit tekintették, hanem helyileg vélték kivédeni az áradásokat. Jellemzőek erre báró Orczy Lőrinc (1718–1789) meglátásai. Királyi biztosként a Tisza-szabályozás egyik úttörője és szorgalmazója volt, de igyekezetei megfeneklettek a pénztelenség zátonyain, tapasztalnia kellett a helyi munkák reménytelenségét.¹⁷²⁴

Esetlegesség és közöny áldozatai lettek a végvárrendszer jobb sorsra érdemes vízművei. A török megszállta területek visszafoglalása után az általános rendezésben a várakat övező vizek ügye is napirendre került. Voltak olyan javaslatok, hogy ezeket az ország középső részét átszelő vagy egymásba láncszerűen kapcsolódó vízrendszereket rendbe hozva, karban tartva halgazdálkodásra lehetne használni. Ezzel szemben nem ismerünk átfogó tervet. Néhol kiszárították, másutt betemették, ismét másutt a folyók, vízfolyások szabályozásával sorsukra hagyva elposványosították a várak körüli csatornák, vizesárkok, tavak régi vízvédelmi rendszerét.

A Tisza völgyében 1750 körül észrevehető, hogy gyakoribbak lettek az áradások. Az 1770–1780-as években már megfékezhetetlenek sok helyen, s a XIX. század első felében: 1806-, 1816-, 1830- és a tragikus 1844–1845-ben több száz települést öntenek el, zárnak el hónapokra a külvilágtól a kivédhetetlen árvizek.¹⁷²⁵

Erdők. A század folyamán tudatában voltak, hogy az árvizek és az erdőirtások között összefüggés van, s végig növekvő gond az erdők pusztulása. Az 1720. évi kimutatás jelzi, hogy fogynak az erdők Magyarországon és kevesebb a szálfa. 1711 után a kincstár Magyarországra helyezi a hajóépítés bázisát, mivel a tiroli, az alsó- és felső-ausztriai erdőkben az előző századokban nagy pusztítások történtek.¹⁷²⁶

Aránytalanul nagy mértékben vette igénybe a Kárpát-medence erdőségeit az ország ipari fejlődésének sajátos jellege és a Habsburg Birodalom gazdasági rendszerében elfoglalt helye is. Amint ismeretes, nagymértékben fejlődött a bányászat, a kohászat s a földesúri gazdaságokra telepített ipar. A század folyamán elterjedtek a faszéntüzeléses nagyolvasztók. A vastermelés a század elejinek háromszorosára, a réztermelés a század közepi évi 1200–1300 tonnáról ötven év alatt 2000–3000 tonnára emelkedett.¹⁷²⁷

A források egyértelműen a bányák, kohók, téglaégetők, mészégetők növekvő faigényeiről tájékoztatnak. A zalatnai kohóhoz 1779-ben az addigi 800 öl fa helyett háromezret kell szállítani.¹⁷²⁸ Fűrészmalmok vízi hajtással már az előző századokban is működtek a földesúri, kincstári, városi és bányagazdaságokban. De most lesz általános a gróf Csáky Imre (1672–1732) kalocsai érsek és váradi püspök belényesi udvarbírájának utasításában olvasható követelmény: a fűrész éjjel-nappal járjon, s ha a heti kvótánál kevesebb deszkát készít, a kárt erszényéből pótolja.¹⁷²⁹ Stájerországból rendszeresen jártak át felvásárlók, hogy Somogy erdőségeiből a papírmalmokat és a faiparosokat ellássák. A bükkösöket különösen pusztító hamuzsír-készítést a kormányzat kezdetben ösztönözte az ausztriai bőripar és az angliai piaci konjunktúra miatt. Leiratban utasítja a királynő 1749. szeptember 22-én a Helytartótanácsot, hogy növelje a hamuzsír termelését. A XVIII. század első felének utolsó évtizedében 4 millió katasztrális hold erdő semmisült meg a bányák körül és a hamuzsírfőző körzetekben.¹⁷³⁰

A kormányzat, a vármegyék, a földesurak, a falvak egyaránt érzékelték, hogy fogynak az erdők. Mária Terézia központi erdőrendtartása a szakszerű erdőgazdaság bevezetésével már előrehaladott folyamatot próbált megállítani.¹⁷³¹

Mit tehetett a kor kiválóan képzett erdésztársadalma? Az ugyancsak a kívánalmaknak megfelelően felkészült, a nyugati világ gazdálkodásáról jól tájékozott jószágkormányzó réteg? A kamarai birtokon és néhány nagybirtokon megvalósított erdőgazdálkodás? Mit a fatelepítési akciók?

A század utolsó évtizedeiben egymást érik a vészjósló diagnózisok: az erdőket tékozolják, pusztítják, pedig az erdők az ország felbecsülhetetlen kincsei, és ha nem becsülik őket, az ország fátlan pusztasággá válik, „...méltán félni lehet, hogy az egész haza, azon tájakban is, melyek még erdőkkel bővelkednek, idő jártával fábul szűkölködni” fognak.¹⁷³²

A vármegyék felterjesztései az erdőpusztítás riasztó híreiről tudósítanak. Így pl. Abaúj, Torna és Sopron vármegye 1788-ban egyaránt kéri a Helytartótanácsot, hogy szabályozza és védje a közös erdők használatát és vessen véget az erdők önkényes kirablásának.

A Kárpát-medencében a XVIII. század második felére olyan nyilvánvaló lett az erdők pusztulása, hogy Mária Terézia, majd II. József is a kecskék kiirtását latolgatta. Debrecen városi tanácsának az erdőt kiélőket és pusztítókat sújtó büntetései egyenesen az ősi mítoszok világát idézik vissza, amikor rendelkezésük kimondja, hogy ha valaki az erdőn a tilalmat megszegve tüzet rak, levágják a kezét.¹⁷³³

„Minthogy az erdők már annyira elpusztultak, hogy kevés idő múlva még tűzifa se lesz erdeinkbe” – olvasható a székelyföldi Hídvég 1800–1820 között lejegyzett rendtartásában. Nyilvánvaló, hogy az évszázadokon át működő falutörvények rendtartása a közösség belső kohéziójának lazulása miatt is kezdi elveszteni hatóerejét.¹⁷³⁴

Az aszály. Mennyiben számolhatunk a vázolt jelenségek országos következményeivel? Kielégítő választ az elkövetkezendő kutatásoknak kell majd adni. Tájékoztatásul szolgálhat a Mezőség ökológiai katasztrófája. Az erdők pusztulása, a túlnépesedés, a korábbi mező­gazdasági kultúra átalakulása, a nagyállattartást felváltó kisállattartás, a juhtenyésztés elterjedése – mint egymásra halmozódó együttes hatás – vezetett az addig ligetes, tavas táj környezeti pusztulásához.¹⁷³⁵

A XVIII. században ismerik meg a Kárpát-medence lakói a legnagyobb, mert kivédhetetlen csapást, az országos aszályt. A XVII. század folyamán összesen 18 évből ismerünk szárazságot jelző feljegyzéseket, ezek nagy része egyes országrészekre vagy vidékekre szorítkozott. A XVIII. században viszont minden évtizedben van egy-két aszályos év, a szárazságok hosszabb ideig tartanak, országos kiterjedésűek és éhínségek, járványok követik. Az 1779–1800 közötti 20 évből tizenegyben pusztított az aszály. 1801–1846 között is tizenegy aszályos évet szenvedtek végig az Alföld lakói.¹⁷³⁶ Az aszály következménye ínség, járvány, elszegényedés. A század 90-es éveiben egymást érő helyi ínségek jelentései feldolgozásra várnak. A kunsági szegénység, az 1794. évi jelentés szerint, hogy „háza népét az éhenhalástól megmentse”, földjét, jószágát, ingóságait eladja. „Az ínséges esztendők az egész magyar állattartást visszavetették.”¹⁷³⁷

Feltehető, hogy az aszályos évek a melegebbre fordult éghajlat következményei. A Kárpát-medence szerves része lévén a kontinens ökológiai rendszerének, az általános éghajlati változásoknak volt kitéve.¹⁷³⁸ Sajátos ökológiai rendszere, tájainak mikroklímája azonban évszázadokon át mérséklően, kiegyenlítően hatott. Forrásaink szerint a XVIII. század utolsó harmadában feltehető, hogy a Kárpát-medence ökológiai egyensúlya súlyos veszélybe került.

*

Hell Miksa kiirtott erdők, aszályos évek, elposványosodott folyó menti területek Magyarországát látta maga körül, amikor a honfoglalás korit, a rengetegeket, fák sűrű ábráival térképre rajzolta. A Kárpát-medence természeti viszonyai változásának vésztjósló tüneteire hívta fel a figyelmet.

A változások több körülmény együtthatójaként következtek be. Megkétszereződött a népesség száma, de az energiaváltás elmaradt. Fogytak az erdők és a következetlen folyószabályozások megszüntették a lakosság évszázados vízgazdálkodási rendszerét. Késett az intenzívebb mezőgazdasági termelés, rövidtávú gazdasági érdekek érvényesültek. Bizonyos, hogy a következő évszázad, a polgári átalakulás kora a Kárpát-medence leromlott természeti viszonyait mint megoldandó feladatot kapta örökül az előző évszázadtól. Méltán állítható: korabeli értelemben vett korszerű ökológiai szemlélettel kezdtek hozzá, hogy segítséget nyújtsanak a Kárpát-medence természeti csapásoknak kitett tájainak, melyek „ma köztudomás szerint mindinkább sorvadásnak indul[nak] elibe”.¹⁷³⁹ Az energiaváltás elodázhatatlan szükségét Széchenyi István lényeget láttató tömörséggel fogalmazta meg: „Hadd éljenek a fák, hadd jöjjön napvilágra a kőszén.”¹⁷⁴⁰