Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Emlékkönyv

Imreh István

születésének nyolcvanadik
évfordulójára

Megjelent
a Gróf Mikó Imre Alapítvány,
a História Alapítvány,
a Magyar Tudományos Akadémia,
a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
támogatásával

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöksége
megbízásából szerkesztette
Kiss András, Kovács Kiss Gyöngy, Pozsony Ferenc

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása

Kolozsvár, 1999

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása

Kolozsvár, 1999





TARTALOM

Benkő Samu

A múltidéző titka: az élmény és a biztos tudás

Balogh Béla

Székely diákok a máramarosszigeti

Református Líceumban
(1682–1850)

Bárth János

Bálint Anna házassága

Benkő Elek

A bardóci harang

Benkő Loránd

A székely nemzetségnevek történetéhez

Bereczki András

Az újabb kori gazdasági élet fejlődése

az időszaki gazdasági válságok közepette

Bodor András

A rabszolgák ellenőrzése a Principatus

első századaiban

Buza János

Lengyel pénzek Kassán Bethlen Gábor

fejedelemsége idején

Cserey Zoltán

Önkormányzatiság és katonai hatalom

Háromszéken a XIX. század derekán

Csetri Elek

Csoma és a szülőföld

Csucsuja István

Mocsáry Lajos ajánlásai

Demény Lajos

XVI. századi kiadatlan székely összeírások

Egyed Ákos

A székely határőrség az 1848–1849-es forradalomban és szabadságharcban. A határőrezredek útja Puchner generálistól Bem tábornokig

Glatz Ferenc

Trianon évfordulóján

Hermann Gusztáv Mihály

Az udvarhelyszéki Havasalja kiváltságos

települései: a két Oláhfalu és Zetelaka

Jakó Klára

A Szalánczyak

Jakó Zsigmond

A Farnasi Veres család

(Az 1467. évi erdélyi lázadás kutatásához)

Kiss András

A tolvajkiáltás közbiztonsági szerepe az erdélyi

joggyakorlatban, különös tekintettel Aranyosszékre

Kósa László

A Bodokiak

Kovách Géza

Ugocsa megye parasztsága az úrbérrendezéskor

Kovács András

A bágyoni régi templomban

találtatott ritkaságokról

Kovács Kiss Gyöngy

Az oklevelek és az elbeszélő történeti források

határesete: a tudósító/eseményközlő levél

Kovacsis József

Magyarország első királykoronázó székvárosa,

Székesfehérvár

Köpeczi Béla

Erdély az utrechti béketárgyalásokon egy kuruc diplomata szemével

Magyari András

Habsburg-orientációs politikai kísérletek Erdélyben a XVII. század második felében

Miskolczy Ambrus

Eckhardt Sándor és Jules Michelet

Camil Mureşanu

Luministul Thomas Jefferson

Nagy György

Egyetemi gondolat az 1848-as forradalom idején

Erdélyben

Niederhauser Emil

Agrártörténet és Kelet-Európa

Orosz István

Mezővárosi önkormányzat Sárospatakon

1711–1835 között

Pál Judit

Mezőgazdaság és földközösség a székely

városokban a XVIII. században és a XIX. század
első felében

Pál-Antal Sándor

Marosszék népessége 1831-ben

Palkó Attila

Adatok a Felső-Maros mente etnikai változásaihoz

Pap Ferenc

A kolozsváriak marhakereskedése a XVI. század

végén és a XVII. század első felében
(a harmincadkönyvek alapján)

Rácz István

A hajdúszabadság társadalomtörténeti összefüggései

Simion Retegan

Domeniul mitropoliei Blajului la mijlocul

secolului al XIX-lea

Sas Péter

Herepei János, a sepsiszentgyörgyi

Székely Nemzeti Múzeum igazgatója
(1938–1945)

Sebestyén Mihály

Ifjabb Kemény János temetése 1701-ben

Sipos Gábor

A krasznai presbitérium születése

Spira György

Puchner altábornagy öntevékenységre

kényszerülése 1848 őszhavában

Szabad György

Kísérletek a faúsztatás szabályozására

Szabó Miklós

A mezőségi paraszti gazdálkodásban dolgozó

népesség a XVIII. században és a XIX. század
első felében

Szász Zoltán

A magyar közvélemény és a Habsburg-monarchia Balkán-politikája a XIX. század 70-es éveiben

R. Várkonyi Ágnes

„Elpusztult erdős bérceink”.

Vofkori Mária

A közigazgatási és jogi intézményrendszer

és annak fejlődése a székelyeknél

Wolf Rudolf

Bethlen Miklós tordai ősei

Zepeczaner Jenő

Székelyderzs templomkastélyának rendtartásai

Rövidítések jegyzéke

Imreh István irodalmi munkásságának
könyvészete

Benkő Samu

A múltidéző titka: az élmény és a biztos tudás

Még mielőtt a két latin egyházi keresztnév: az Emericus és a Stephanus megmagyarosodva és egymás mellé kerülve egy huszadik századi, senkivel össze nem téveszthető erdélyi magyar tudós neveként közmegbecsülést kiérdemlő fogalommá vált volna, úgy jó félszázada megismerhettem az ugyancsak Imreh István nevet viselő apát. A keménykötésű, a háromszéki tájnyelvet ízesen beszélő férfiút első látásra a reneszánsz embert megtestesítő Colas Breugnon regénybeli alakjával azonosítottam. Zaklatott életútja a független polgári létért folytatott küzdelem legkülönbözőbb stációin vezetett keresztül. A székely katonarendű, földközelben élő família leszármazottjának be kellett érnie a régi erdélyi kollégiumok alsóbb osztályaiban elsajátítható műveltséggel, amit aztán megtoldott maga szerezte gyakorlati ismeretekkel. Az a fajta falusi székely volt, aki már nemcsak a lóhoz értett, hanem a gépkocsihoz is. Teher­fuvarozástól kocsmatartásig sok mindennel próbálkozott, belekóstolt, de soha meg nem barátkozott a gyári alkalmazottak kötött munkaidejével, s végül is idős korában a földhöz, vashoz, fémhez értő ezermester csupán tetszetős kézírásának és gyors számolókészségének köszönhette, hogy kistisztviselőként mindennapi kenyerét megkereshette. Élete vége felé csak arra volt büszke, hogy családja nehéz időkben sem nélkülözött, gyermekeit tisztességesen felnevelhette, s ha a mindennapok kínáltak apróbb örömöket, azokat ő mindig habozás nélkül, hálásan elfogadta.

Az apa a magáénál különb sorsot szánt 1919. szeptember 12-én Sepsi­szent­királyon született, ugyancsak István nevet viselő fiának. Azt szerette volna, ha okos, sikeres, azaz gazdag vállalkozó lesz belőle. Ezért rémült meg, amikor az egyik kolozsvári napilap az Unitárius Kollégium tanulóinak rajzkiállítását ismertetve fia feltűnő művészi tehetségét dicsérte. A művészettől féltett gyermeket gyorsan átíratta a reformátusok brassói kereskedelmi iskolá­jába, aki viszont új alma materében is megtalálta a maga mentorát. Ha Kolozsváron, az unitáriusoknál a képzőművészeti kiállításokon is gyakran szereplő rajztanár, Tóth István volt gyámolítója, Brassóban, a reformátusoknál az a Szécsi Sándor vette védőszárnyai alá, aki a Kacsó Sándor kezdeményezte ÁGISZ-mozgalomnak volt lelkes résztvevője, és aki bőven ellátta tanítványait társadalmi felelősségre rádöbbentő olvasnivalóval. A közjó felé vezető utat kereső diák 1938-ban végezte be középiskolai tanulmányait Brassóban. De érettségi vizsgát már nem tehetett.

A tisztességes intellektuális versenytől irtózó román tanügyigazgatás ugyanis abban az időben, amikor az egyetemeken, főiskolákon még nem volt felvételi vizsga, úgy állta útját a magyar diákság előmenetelének, hogy az érettségi vizsgán idegen bizottságokkal sorra buktattatta meg a magyar felekezeti iskolákban végzett fiatalokat. Így aztán Imreh István is csak 1940-ben, a bécsi döntést követően tehetett érettségi vizsgát és iratkozhatott be a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem közgazdaságtudományi karára.

Kolozsvár, az egyetemi város – melyből néhány évvel korábban a kisdiák csak az unitárius kollégiumi kisvilág zárványát ismerhette meg – az intellektuális feltöltődés pazar lehetőségeit kínálta. Olvasmányai révén a magyar társadalom időszerű kérdéseivel már a brassói években megismerkedve most olyan tanárok előadásait hallgathatta, mint a népesedéspolitikában kitűnő jártasságú statisztikus Schneller Károly, a konjunktúrakutatásokat kezdeményező és amerikai szakkörökben is nagyrabecsült Boér Elek, a gazdasági elméletek történetét kutató Kislégi Nagy Dénes, az erdélyi jogtörténet mélyrétegeibe leásó Bónis György, és figyelhetett a magántanárként időnként Kolozsvárra látogató Bibó István jogbölcseleti kollégiumában hallottakra. A fiatal Teleki Géza – Teleki Pál fia – terepgyakorlatain az (al)talaj népességeltartó ereje és emberföldrajzi összefüggései tanulmányozásának időszerűségét hangsúlyozta. A negyvenes évek elején a közgazdasági kar hallgatóinak egy nem túlságosan népes, de felkészültségben és hivatástudatban feltűnően izmos csoportja igyekezett határozott demokratikus irányt szabni a Kolozsvári Magyar Diákok Szövetsége közéleti tevékeny­ségének, élesen szembehelyezkedve az akkori idők szélsőjobboldali törekvéseivel. Derzsi Ernő, Gyűjtő Sándor, Imreh István, Soó Tamás közgazdászhallgatók baráti köre egyik legerő­sebb támasza a kolozsvári diáklap, a Március körül tömörülő bölcsészek, jogászok, teológusok, orvostanhallgatók mozgalmi kiteljesedést ígérő összefogásának. Ezek a diákok a világháborús létfeltételek között lelkileg-erkölcsileg tisztán maradva igyekeztek intellek­tuálisan felszerelkezni az egyéni sikereken túlmutató, jövőt építő munkára. Személyes emlékem, hogy kolozsvári középiskolás diákként 1943-ban e fiatal közgazdászok társasá­gában hallottam életemben először előadást a magyar mezőgazdaság elavult szerkezeti viszonyairól, a földreform elodázhatatlan történelmi szükségszerűségéről. Az előadást Soó Tamás tartotta. Közfeladatokra készültükben szegődnek ezek a diákok a különleges szerve­zőképességű és nagy tudású Venczel József mellé, hogy egy történelmi múltú Belső-Szolnok megyei falu, Bálványosváralja múltjának és jelenének a tanulmányozásával az erdélyi agrártelepülések korszerűsítésének a lehetőségét körvonalazzák. Annak a közéleti programnak a valóra váltásáról volt szó, melynek elvi alapjait 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke, Szász Pál fektette le. A gazdakörök faluátalakító vállalkozásának tudo­mányosan megalapozott elméleti háttérre is szüksége volt. A Venczel vezette kutatásnak ugyanúgy, mint néhány évvel korábban a Kós Károly kezdeményezte és Szabó T. Attila irányította bábonyi falufeltáró munkának a távlati célja az volt, hogy a kiválasztott agrártelepülés állapotának hiteles felmérésével, általánosításra alkalmas adatmennyiség birtokában egy-egy erdélyi tájegységre érvényes falumodellt szerkesszen, és a tények monografikus felmutatásával társadalmi közakaratot formáló tényezővé emelje a szociológiát. A fiatal kutatók Le Play, Durkheim, Tönnies és Giddings nagyszabású társadalomtudományi munkásságát tanulmányozva arra nyertek indíttatást, hogy újraértelmezve tradíció és haladás összefüggéseit, új utakat jelöljenek ki az erdélyi paraszti életforma számára, melynek egyértelműen a polgárosodás irányába kell vezetnie.

Ünnepeltünk nyomtatásban megjelent írásainak ebben a kötetben is közreadott jegyzékében első helyen éppen annak a Március című lap hasábjain közreadott beszámolónak a címe áll, amely írás a kolozsvári diákok: bölcsészek, közgazdászok, medikusok, teológusok Venczel József vezette bálvá­nyos­váraljai falukutatását veti a megmérettetés serpenyőjébe. A magyarországi falukutató mozgalom klasszikus értékeinek – Szabó Zoltán: A tardi helyzet (1936), Illyés Gyula: Puszták népe (1936), Féja Géza: Viharsarok (1937), Kovács Imre: Néma forradalom (1937) –, valóságos közéleti vihart kavaró műveinek az ismerete és a velük szellemi rokonságot tartó Mikó Imrének (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932), Bözödi Györgynek (Székely bánja, 1938) a tudósítása a mezőségi, illetőleg székelyföldi falutengődésről úgy válik tettre sarkalló élménnyé a fiatal Imreh István szellemi környe­zetében, hogy ötvöződik a rendszerteremtő román szociológus, Dimitrie Gusti szerkezeti viszonyok feltárására alkalmas metodológiájával. A sokoldalú entitásként górcső alá fogott falu közgazdaságtani és szociológiai vizsgálata vezeti a tudományos pályára áhítozó Imreh Istvánt arra a felismerésre, hogy a kortárs társadalmi jelenségek megértése lehetetlen a történelmi előzmények beható ismerete nélkül. Még egyetemi hallgatóként, mint az Erdélyi Tudományos Intézet ösztöndíjasa keresi fel Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárát, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Nemzeti Múzeum kézirattárát és kezdi tanulmányozni az erdélyi – különösen a székelyföldi – falu írásos emlékeit.

A tudományos pálya felé vezető út kezdeti lépéseinek azonban más irányt szabnak a háborús események. Imreh Istvánra és baráti körére gyakorlati feladatokat ró a történelem. Emberi és szakmai minéműségüket a legjobban jellemzi, hogy a háborús napokban alig száll fel a por a Kolozsvárt lebombázott házak és felrobbantott hidak felett, ők szervezik meg a város ipari üzemeiben a termelés újraindítását, és ők kezdeményezik a Munkások Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezetének, a betűszóval MÁGISZ-nak nevezett gazdasági tömörülésnek a megszervezését és mint igazgatósági tagok, ők vállalják annak vezetését. Hosszú időn keresztül ez a szövetkezet biztosítja Kolozsvár élelmezését, lakosságának ipari áruval való ellátását és általában a kereskedelemnek korszerű szövetkezeti irányba való terelését. Nem rajtuk múlott, hogy a nemsokára Victoria névre átkeresztelt vállalat sutba dobta az igazi szövetkezeti programot és maga is a pártpolitikai egy­nemű­sítés áldozata lett.

A gazdasági életben korán megmutatkozó, a kialakuló pártdiktatúra irányát jelző torz jelen­ségek (a jog és a méltányosság mellőzése, személyi becsvágyak előtérbe rukkoltatása a közérdek álruhájában) arra sarkallják a különben jó szervezőkészségű fiatal közgazdászt, hogy visszavonuljon a gyakorlati gazdasági élet élvonalából, mondjon le vállalatvezetői állásáról, ne fogadja el az egyik székely megye neki felajánlott főispáni székét, hanem vissza­térve a már korábban megkóstolt és megkedvelt tudományos foglalatossághoz, az Erdélyi Tudományos Intézet keretében vállaljon belső lelki megnyugvással kecsegtető kutatómunkát. Ekkor megjelenő írásaiban érdekesen vannak jelen a gyakorlati életben jártas szakember és az elméleti kérdések iránt fogékony kutató adottságai. Jellemző, hogy az 1946-ban induló Utunk című kolozsvári irodalmi és kulturális lap 12. számában Napszámosság vagy részesség? címmel, A törvényhozás és az erdélyi szakember felelőssége alcímmel tesz közzé írást. Az történt ugyanis, hogy a román földművelésügyi minisztérium rendeletben szabta meg a részesgazdálkodás rendjét, s ezzel a „mezőgazdasági munkarendben az eddig szinte kizárólag szokásjogi szabályok által rendezett viszonyokat az államhatalom tételes jogi szabályozása váltotta fel”. A határozat a napszámosságot pártolja, a miniszteri rendelet – bár Imreh a szót nem használja – dogmatikus elvekre alapozva a szokásjogot háttérbe szorítja, a részesmunkát napszámossággal, azaz bérmunkával kívánja felváltani. Imreh a törvény­alkotásban az előzetes tudományos alapvetést hiányolja. „Szükségesnek látjuk a részesgazdálkodás fogal­mának megvilágítását, annál is inkább, mivel a mezőgazdasági munkaviszonyok feltárására hivatott kutatómunka ezzel a kérdéssel napjainkig igen keveset foglalkozott.” Írását tudo­mánypolitikai követelmények megfogalmazásával zárja: „Napja­inkon túlmenően mindazok, akik sorsuknál, képzettségüknél, hivatásuknál fogva felelősei az ország gazdasági jólétének, vagy a szóban forgó réteg problémáival szemben nem közömbösek, a mezőgazdasági munka- és bérleti viszonyok feltárásával és megismertetésével tartoznak. Egyedek és intézmények számára is elodázhatatlan feladat a rendelkezésre álló idő alatt a kérdés olyan értelmű tanul­mányozása, amely segítségére siethet a törvényhozásnak, főleg a lokális, regionális sajá­tosságok kibontásával. Választ kell adni arra a kérdésre, hol, hogyan és milyen tényezőkre kell tekintettel lennie a törvényhozásnak, hogy céljait elérhesse.” Ez a rövid írás már jelzi azt a kutatói irányt, mely évek teltével az erdélyi falu múltjáról számos tanulmányt és testes köteteket terít az olvasók elébe.

Az első olyan nyomtatásban megjelent mű, amelyben felsejlenek Imreh István történetkutatói és -írói erényei, szerzői szándék szerint az első Kelemen Lajos Emlékkönyv számára készült. Sajnos a szándék szándék maradt, mert mialatt a tervezett emlékkönyv nyomdai munkálatai folytak, olyan változások álltak be a tudományos életben, hogy a Székely falutörvények című munka már nem egy ünnepi kiadvány tisztelgő írásaként, hanem csak önálló füzetként jelenhetett meg. A tanulmány sorsa akkor nem sejtett, de visszapillantásra érdemes tanul­ságokkal szolgál ma is. Mivel ezt a mostani friss kötetet is annak a szellemiségnek a jegyében indítjuk útjára, amely korábban – közvetlenül a második világháborút követő években – többször igyekezett jól emlékezetébe vésni az erdélyi múlt iránt érdeklődőknek, hogy eleink ködbe vesző mindennapjainak a felidézésével korántsem tegnapi vigaszokkal próbáljuk magunkat és az írásainkat olvasókat áltatni, hanem a jelen létkérdéseinek megválaszolásához keresünk elvileg hasznosítható útjelzést és jövőnk esélyeinek latolgatásához igyekszünk erkölcsi biztatásra lelni, – mindezért érdemes egy pillanatra megállnunk az említett tanul­mánynál.

1947-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az akkor már a Bolyai Tudományegyetem kebelében törvényben biztosított keretek között munkálkodó Erdélyi Tudományos Intézet közösen készült Kelemen Lajos hetvenedik születési évfordulója megünneplésére. Az egye­sület folyóiratának, az Erdélyi Múzeumnak ünnepi számával, az intézet pedig jeles szerzőket felvonultató emlékkönyv kiadásával akarta maradandóvá tenni a jubileumi alkalmat. Csak­hogy amikorra eljött a szeptember 30-i születésnap ideje, Romániában, akárcsak a Jaltai Egyezményben (1945) körülhatárolt szovjet érdekszférába került egész térségben, befellegzett a háborút követő kezdeti időkben még reményekkel kecsegtető demokratikus létfeltételeknek. 1947 májusában elkezdődött a hajsza a hagyományos erdélyi magyar intézmények ellen, és sorra kikezdték azokat a vezető egyéniségeket, akik ezeknek az intézményeknek az élén állottak. A kommunista párt vezetőjének személyi kultuszát építő, a tudomány részlet­kérdéseibe is beleszóló művelődéspolitika nem tűrte el, hogy egy hetvenéves régi vágású tudóst tanítványai, barátai emlékkönyvvel tiszteljenek meg, következésképpen meg­hiúsult a kötet kiadása. A könyv gondozói annyit még elértek, hogy az elkészült tanulmányok egyenként, önálló füzet formájában megjelenjenek.

Imreh István nem készült nevelői pályára. Az 1948-as tanügyi reformot követően az Erdélyi Tudományos Intézet hangtalan eltüntetése és a Bolyai Tudományegyetemen tanító magyar állampolgárságú tanárok eltávolítása után nyert különböző tanári megbízatásokat az egyetemen. A közgazdaság­tudományi karon gazdaságtörténetet és statisztikát, a jogtudo­mányin jogtörténetet tanított, majd 1950-től a történettudományi fakultáson lett az újkor és a legújabb kor történetének az előadója. A diákjai által szeretett, színesen előadó tanárnak különös érzéke volt ahhoz, hogy szót értsen a nála fiatalabbakkal. Gyermekei nevelésére időt és energiát bőven áldozó apaként és a Móricz Zsigmond Kollégium tanárigazgatójaként igaz gyönyörűséggel forgolódott gyermekek és egyetemi hallgatók társaságában. Nem pajtás­kodott, de kölcsönös respektuson alapuló jó viszonyt tudott kialakítani a legfiatalabbakkal éppen úgy, mint az egyetemi hallgató tanítványaival. Tanárként otthonának ajtaját mindig nyitva tartotta diákjai előtt; jártak is hozzá szaporán, s ő csak azokra neheztelt meg, akik kölcsönadott könyveit elfelejtették visszavinni.

Egyetemi tanári munkásságának kezdete egybeesik azokkal az időkkel, amikor a felső­oktatásban is egyetlen elfogadott, pontosabban szólva kötelező ideológia a marxizmus–leninizmus lett. Ráadásul a történettudomány területén magyar kutató csak úgy számíthatott a nyilvánosság előtti megjelenésre, azaz munkája kinyomtatásának engedélyezésére, ha gazda­ságtörténeti vizsgálódásokra adta a fejét. Magára adó történész ebben az időben különben is köztörténettel vagy éppen politikatörténeti kérdésekkel nem foglalkozhatott, ha nem akart szembekerülni lelkiismeretével. Imreh István a korszaknak ezekkel a kihívásaival meg tudott birkózni, mégpedig gerincroppanás nélkül. A gazdaságtudomány klasszikusainak műveit olvasva jutott el Marx Tőkéjéhez, tehát sok tanártársától eltérően nem „rövid tan­folyam”-oknak nevezett pártkiadványokból ismerte meg az állami ideológia rangjára emelt marxiz­must, hanem az elméletet megalapozó nagy művekből.

Szociológiai képzettsége (paradox módon éppen akkor, amikor a szociológiát a pártállami hivatalosság polgári áltudománynak minősítette), falukutatási tapasztalata és jártassága a levéltári búvárkodásban viszonylag jó háttérül szolgált ahhoz, hogy Erdély gazdasági élete múltjának korábban teljességgel ismeretlen tartományait feltérképezze. Az erdélyi iparosodás kezdeteit, az eredeti tőkefelhalmozást, a kapitalista jelenségek feltünedezését az erdélyi agrárvilágban, a manufaktúrák és az első gyárak munkásai provenienciájának a kifürkészését, a korai honi gépgyártók teljesítményének a bemutatását tudományos előzmények nélkül, forráskiadványok és részletmonográfiák hiányában úgy fogta be a kutatás körébe, hogy csak a könyvtárakban és levéltárakban gyűjtött céduláira támaszkodhatott. Anyaggyűjtésre és rendszerezésre kellett tehát vállalkoznia olyan időben, amikor a gazdaságtörténet sajátos módszertani problémáit felvető és tisztázó elméleti vizsgálódások még teljességgel hiányoztak a mi tájainkon. Az ötvenes évek erdélyi magyar történettudományi irodalmában különös színfolt volt a Gazdaságtörténeti tanulmányok című sorozat 1956–1958 között megjelent hét kötete. Azoknak a korábbi éveknek a kutatási teljesítményei kerültek felszínre ezekben a kis kötetekben, amelyek akkor halmozódtak fel, amikor még el lehetett járni könyvtárakba és levéltárakba, de a publikálásnak semmilyen lehetősége nem kínálkozott. Ha ezeknek az éveknek a publikációs teljesítményét nyilvántartó bibliográfiákat lapozunk, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy teljességgel hiányoznak azok a szerzők, akik különbséget tudtak tenni tudomány és léha zsurnalizmus között. Az említett sorozat nyitó- és egyben értékszintet kijelölő kötetét Imreh István tette közzé Majorsági gazdálkodás a Székelyföldön a feuda­lizmus bomlásának idején címmel.

Amikor Sztálin halálát követően nem is annyira a jó szerencsének, mint inkább hű barátok segítségének köszönhetően Imreh István műhelyébe is eljutott a modern nyugat-európai gazdaságtörténet-írás egyik-másik jeles műve, jóleső érzéssel vehette tudomásul, hogy az általa választott ösvény nem is esik oly messzire például attól az úttól, amelyen a francia Annales körének historikusai világra szóló tudományos dicsőséget szereztek maguknak.

Ünnepeltünknek az a permanens törekvése, hogy a gazdasági jelenségeket a társadalom egészének összefüggéseiben vizsgálja, különösen fogékonnyá tette az elméleti megfo­ntolásokra, illetőleg serkentette azoknak a történetfilozófiai kérdéseket feszegető műveknek a tanulmányozására, melyek az egyén és a közösség problematikáját feszegetik. Ha tudományos pályája kezdetén az intellektuális élményszerzés szándékával tanulmányozta a marxizmust, a későbbiekben is szellemi frissességre törekedve vette kézbe a különböző társadalom­tudományi iskolák alapműveit. Írásainak jegyzeteiből vagy egy-egy szöveg közti utalásból megtudhatjuk, hogy nemcsak sokat írt, hanem sokat olvasott. S ez nem éppen gyakori jelenség olyan korban, amelyet szívesen neveznek az információrobbanás időszakának. Az egyetemes érvényű történelmi mozgás és a rendszerek (struktúrák) mibenlétét vizsgálva Imreh szívesen fordult tanácsért Georg Simmelhez, Max Weberhez, W. G. Sumnerhez, Toynbee-hoz, Lévi-Strausshoz, Marc Blochhoz, Braudelhez, de egyiküknek sem lett fanatikus híve, bármennyire divatozott is azokban az években esküdni valamelyikükre. De nemcsak a különlegesen elméleti hajlandóságukról nevezetes szerzők műveit olvasta, hanem figye­lemmel kísérte hazai pályatársai munkásságát is. Soha meg nem barátkozott a szakirodalmi fennköltséggel. Könyvismertetésekkel, népszerűsítő írásokkal, rövidebb-hosszabb jegyze­tekkel és Erdély különböző vidékein tartott előadásokkal folyvást jelezte jelenlétét a magyar szellemi életben.

Különleges hajlandóságot mutatott a tudományos együttműködésre. Közös vállalkozása Pataki Józseffel, Csetri Elekkel, Camil Mureşanuval új ismeretanyag feltárását eredményezte a Székelyföld gazdálkodásáról és sajátos intézményi berendezkedéséről, Erdély XIX. századi társadalmi rétegződéséről, illetőleg a szászföldi román parasztok 1848 előtti életformáját tükröző forrásokról.

Tudományos pályája egészét – kezdve a székely közbirtokosságot tárgyaló értekezésétől el egészen a madéfalvi veszedelem vizsgálati anyagát bemutató legutolsó kötetéig – minden változatossága, sokszínűsége mellett egy sajátos fénycsóva ragyogja be, nevezetesen az a törekvés, hogy a székelység múltját és azon belül a székelyföldi falusi írásbeliséget sok új adatnak a közrebocsátásával, elméletileg jól megalapozott magyarázatokkal korszerűen bemu­tassa. A rendtartó és a törvényhozó faluról közzétett irományokat és a hozzájuk fűzött értel­mezéseket, valamint a székely múlt gazdaságtörténeti, statisztikai, demográfiai megkö­zelítéséről tanúskodó tucatnyi tanulmányt a szakma elismeréssel és a nagy szellemi teljesítményeknek kijáró tisztelgéssel fogadta. A lelkes hangú írások bő áradatából legyen szabad kiemelnem egyetlenegyet, mégpedig azt, amely már címében is találóan fejezi ki ünnepeltünk helyét a magyar történettudományi irodalomban. Wellmann Imre, a magyar gazdaságtörténeti kutatás kiváló mestere 1989-ben az Ethnographia hasábjain ilyen címmel tette közzé terjedelmes tanulmányát: Földközösségtől faluközösségig – kutatások és felfogások Tagányi Károlytól Imreh Istvánig. Áttekintve mintegy száz esztendő magyar tudományos hozamát és sorra véve olyan nagyszerű tudósok, mint Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor, Györffy István, Szabó István a témához kapcsolódó eredményeit, megállapítja, hogy a székely falutörvények rendszeres gyűjtése, közkinccsé tétele és feldolgozása terén a döntő lépést Imreh István tette meg. Mint írja, ő már 1947-ben túllépett elődei eredményein, újabb kötetei pedig a földközösségből kinövő faluközösséget olyan szerves társadalmi fejleményként mutatják be, melyben a székely falunak sikerült kigyöngyöznie magából sajátos belső autonómiáját. A budapesti tudós így összegezi fiatalabb kolozsvári pályatársa teljesítményét: „Közel egy évszázaddal ezelőtt méltán lehetett fölfedezésként értékelni, ahogy Tagányi a magyarországi földközösség hajdani meglétét az ismeretlenség homályából a napvilágra hozta. Napjainkban Imreh továbbhaladva ugyancsak már-már veszendőbe ment nagy értékű kútfőegyüttest óvott meg a fenyegető enyészettől, tett hozzáférhetővé és beszédessé. A székely falutörvények, faluközösségi rendtartások és jegyzőkönyvek tiszta, közvetlen sugárzással világítanak be a közösségi életet élő falusi nép mindennapjának mélyébe, közzétételük és feldolgozásuk új, egyedülálló szilárd alapvetés további agrár­történeti kutatásaink számára.”

A sikeres tudományos pálya titkait fürkészve ezer és ezer tényező szerencsés közre­munkálására figyelhetünk fel. Ezek közül most csak kettőt említek: az üstökön ragadott ihletet és a biztos tudást megszerző állhatatosságot.

Ihletetten csak az vizsgálhatta múltunk szerkezeti sajátosságait, akiben magában is megvolt a szerkezet- az intézményteremtő készség. A szülői házban, majd nősülése és gyermekei születése után a maga szerény hajlékában a családépítés példás lehetőségeit ismerte fel. A természetjárás meghitt órái, a fél Erdélyt családjával kerékpárral felkereső nyári kirándulások, a tanítványokkal vagy barátokkal közelebbről is szemügyre vett székelyföldi tájegységek mind-mind élményt szolgáltattak ahhoz, hogy akár az irtásföldek, akár a régi erdélyi úthálózat gazdasági következményei vagy a különleges agrárjelenségek, köztük a szőlőművelés vagy veteménytermesztés történeti bemutatásakor a látvány mint képzelőerőt felfokozó élmény jelenjék meg egy-egy tanulmánynak a sorai között. De élményt jelentett a strukturális vizsgálódásokhoz a diákotthon igazgatása vagy az állami kezelésbe vett Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára állagának károsodásmentes biztosítása mindaddig, amíg a zűrzavaros időkben a Román Akadémiára hárult a felelősség a nagy múltú intézmény páratlan értékeinek a megtartásáért.

Imreh István élménnyé tudta tenni magát a tudományos kutatómunkát is, amely kívülállónak meglehetősen unalmas foglalatosságnak tűnhet. Különleges grafikai készségével egyenesen széppé, érdekessé tudta tenni könyvtári, levéltári kutatásai nyerstermékét: a cédulát.

Nos, éppen ezeknek a céduláknak az ezrei bizonyítják, hogy egy-egy megállapítása biztos­ságáért, hipotézisei teherbírásának kipróbálásáért milyen nagy dokumentációs anyaggal dol­gozott. A formába öntéskor viszont bölcsen megválogatta, hogy mit kell a lap alján jegyzetekben feltétlenül feltüntetni, hiszen az építésztől véve példát, nagyon jól tudta, hogy a tető alá hozott építmény elkészülte után az állványzatot el kell bontani még akkor is, ha az a maga idején nemcsak jól betöltötte funkcióját, hanem egyenesen remekmívű ácsmunka volt.

Álljon itt befejező gondolatként annak a hűséges kitartásnak a méltatása, mellyel Imreh István Erdély hagyományos művelődési és gazdasági intézményeinek eszmeiségét őrizte akkor is, amikor ezek újjáélesztését szóba hozni sem volt tanácsos. Amikor viszont felcsillant legalább a remény a közhasznú cselekvés újabb lehetőségeire, mindnyájunknak példát adó munkakedvvel fokozta kutatásai iramát, és tette egymás után olvasói asztalára a múltunkra emlékeztető és jövőnkre óvatos derűlátással tekintő munkáit.

Az Isten áldja meg!