Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Sipos Gábor

A krasznai presbitérium születése

1748. április 17-én Zoványi P. György szilágyi református esperes és tiszántúli püspök fölháborodott hangú segítségkérő levelet írt az Erdélyi Református Főkonzisztóriumhoz¹⁵¹⁴: „Ilyen dolog adta magát elő: karasznai reformata ecclesiában egy simplex predikátor, neve szerént Katona Imre, hogy clarescálhasson Szilágyban, húsz emberekből álló presbiteriumot erigált, egyet értvén azon helységnek t. possessorával, m[éltóságos] Vay Mihály urammal, az ecclesiai dolgoknak igazgatására. Condáltattak bizonyos tizenöt punctumok a végre.” Zoványi véleménye szerint e pontok már szerepelnek a világi törvényekben és az egyházi kánonokban, tehát teljesen fölöslegesek, akárcsak a húsztagú testület, és jelzi, hogy a korábbi vizitációkor meg is hagyta a krasznaiaknak, „hogy azon presbiterialis titulusokkal ne éljenek”. Talál­kozásaik alkalmával Vay Mihályt is többször figyelmeztette, „hogy az [ti. a presbitérium szervezése] meg nem engedődik”. „Ebből az következett – folytatja a zilahi esperes –, hogy a karasznai ecclesiának nagyobb része nem marasztotta a prédikátorát jövendőre, és az ecclésia ketté hasadott, nagyobb része a templomba nem jár, hanem a szomszéd ecclésiákba oszol ki cultusnak idején.” Hangsúlyozza, hogy megpróbálta a békességet és az egységet helyreállítani, de mindeddig hiába, sőt a „presbiteriális titulussal” élő kisebbség el akar szakadni az egyházmegyétől.

Helyzetismertetését ellenzésének elvi alátámasztásával folytatja Zoványi: „Egész Magyar­országban és Erdélyben ilyen presbiteriumnak híre nincs, helye is nincsen.” Egyháztörténeti érvként az 1646. évi szatmárnémeti nemzeti zsinatot említi: „Néhai b[oldog] e[mlékű] Rákóczi fejedelem idejében kívánta volna ezt felállítani egy Medgyesi Pál nevű, azon feje­delem papja, de bé nem vette az ország.” Idézi is latinul a Geleji Katona István összeállította egyházi törvénykönyv 99. kánonát, mely szerint hogy a presbitérium másutt bevált hasznos intézménye „a mi népünk közt a jelen körülményekhez képest felállíttathassék, azt a mi világi rendünk különböző okul vett akadályok miatt lehetőnek éppen nem látja”.¹⁵¹⁵

Zoványi püspök véleménye szerint a gyülekezet lelkészt meg nem marasztó nagyobb része olyan, vallatásban is rögzített hibákat talált Katona Imrében, „hogy nem méltó Karasznán való lakásra, avagy csak azért, hogy ilyen schisma lett miatta az ecclesiában”. Nagy súllyal esik viszont a latba a helybéli fő patrónus, Vay Mihály véleménye, aki marasztani kívánja Katonát. E patrónusi óhajt – folytatja Zoványi – ő hajlandó teljesíteni, azzal a feltétellel, hogy az egész gyülekezet jelenlétében „revocállya mérges és hitván szavait, mellyeket ex cathedra publice szóllott ad scandalum”. Mindenesetre az ügy végleges elintézésére esperesi vizsgáló­bizottságnak kell kiszállnia Krasznára, s ha „a presbiterialis rész (mely kevésből álló)” nem is akarná fogadni őket, „más részt is találunk, holott a nagyobb rész nékünk szállást fog adni” – hangsúlyozza a püspök.

Végül hathatós szavakkal kéri az Egyházfőtanács segítségét, hivatkozva arra a közfigyelemre, amit e kellemetlen ügy máris keltett: „a méltóságos Reformatum Consistoriumot obnixe kérem és kénszerítem az élő Istenre (mint hogy már a szomszédok erőssen várják ennek kimenetelit), méltóztassék parancsolni mind a t. possessornak, mind a presbiter titulussal élőknek, hogy a titulo, multo magis a supposito abstineállyanak. A mi [esperesi] directiónknak hellyet adjanak, külön várost ne csinállyanak, a nagyobb résznek méltó panasszát meg hallgatván, eggyé legyenek, hogy lelkek csendességével szolgállyanak az Istennek a karasznai templomban.”

Mielőtt ennek a vitának az előzményeit és az ügy megoldását ismertetnénk, érdemes e bő kivonatban bemutatott panaszlevél felett elgondolkoznunk. Különösnek tűnik ugyanis, hogy a XVIII. század közepén a köztiszteletben álló tiszántúli superintendens és szilágyi esperes azt állítja, hogy a két haza református gyülekezeteiben a presbitériumnak mindeddig se híre, se helye. Lehetséges, hogy akkoriban nem volt közismert az a tény, miszerint 1617-ben Pápán Kanizsai Pálfi János városi lelkész és esperes pfalzi mintára megalakította Magyarország tizenhat tagú első presbitériumát, és ennek nyomán az egész dunántúli kerületben létrejöttek a presbitériumok.¹⁵¹⁶ Valószínűleg az sem volt köztudott, hogy a fogarasi egyháztanács, amelyet Bethlen Gábor 1629 februárjában létesített, a pápai presbitérium törvényeit vette át.¹⁵¹⁷ Azt viszont Zoványi György is tudhatta, hogy a szatmárnémeti nemzeti zsinat végzései a presbitériumok létrehozását korántsem tartják annyira lehetetlennek, mint az általa is idézett 99. kánon.¹⁵¹⁸ Ugyancsak ismerhette a Szilágysággal szomszédos kalotaszegi és dési egyházmegyebéli gyülekezetek gyakorlatát, ahol a Főkonzisztórium 1722-es rendeletét követő években megalakultak a presbitériumok.¹⁵¹⁹ Mindezek alapján nemigen magyarázható az a kemény ellenzés, amivel Zoványi a krasznai egyházszervezeti újításokat fogadta.

Panaszlevele kapcsán egy illetékességi kérdés is fölvetődhet a kései olvasóban: a tiszántúli superintendentiához, azon belül a szilágyi traktushoz tartozó Kraszna ügye mit keres az Erdélyi Református Főkonzisztórium előtt? Igaz ugyan, hogy a szilágyi egyházmegye teljes területe (Kraszna megye egésze és Közép-Szolnok keleti része) közigazgatásilag Erdélyhez tartozott (Partium), egyházkormányzati szempontból azonban csak 1821-ben került át az erdélyi kerületbe, a XVIII. század közepén tehát a Főkonzisztórium hivatalosan nem volt illetékes e tárgyban. Zoványi György azonban már esperessége elején, 1721-ben az Erdélyi Egyházfőtanács védelmét kérte a veszélyeztetett szilágysági egyházi jövedelmek ügyében és a későbbiekben is fölhasznált minden eszközt, hogy traktusát minél erősebben az erdélyi kerülethez kapcsolja.¹⁵²⁰ Ebbe a folyamatba jól beleillik a krasznai ügy előterjesztése. Akciójának sikerét jelzi, hogy 1790-ben már az egyházvidék papjai szögezték le: „ez Szilágy vidékünk környéke mint eddig, úgy ennekutánna is az Erdélyi Méltóságos Supremum Consistorium oltalma és gondviselése alatt kíván továbbra is mindenkor maradni”.¹⁵²¹

Kraszna, a vitatott presbitérium helye, a XVIII. század közepén a korábbi pusztulásokból lassan megújuló mezőváros volt, a hasonló nevű kis megye Szilágysomlyó után második legfontosabb helysége. Lakosságának társadalmi összetétele vegyes: a félezernél több libertinus, jobbágy, zsellér és taksás mellett kb. 25–30 kisbirtokos vagy armalista nemescsalád (Aracsai Kovács, Berei, Boros, Góris, Pap, Péntek stb.) élt itt. A főrangúak közül br. Wesselényi Ferencné Rhédei Zsuzsanna, gr. Rhédei Farkas, gr. Székely László, gr. Székely Ádám, Vay László, br. Bánffy Farkasné Bagosi Erzsébet és Vay Mihály bírt a mezővárosban és környékén nagyobb birtokkal; a két utóbbi gyakran itt tartózkodott.¹⁵²² E „possessor urak” rokonságban állottak egymással, krasznai tulajdonuk magyarvéggyantai Boros László 1681-es birtokszerzésére vezethető vissza, aki ekkor vette kézhez Báthory Zsófia részbirtokát bizonyos tartozások fejében.¹⁵²³ Boros és felesége, Gálfi Zsuzsanna a helybéli református egyháznak is patrónusai voltak,¹⁵²⁴ házasságukból két leány származott, Kata és Borbála. Boros Kata először Bagosi Pálhoz ment férjhez, leánya, Bagosi Erzsébet pedig Bánffy Farkas házastársa lett. Másodszor Vay Lászlóhoz ment férjhez, házasságából származott Vay Mihály és László. Boros Kata 1742-ben hunyt el. Boros Borbála Rhédei Pálhoz ment feleségül, egy fiuk s két leányuk született; Rhédei József Bíró Katával házasodott össze, Rhédei Zsuzsanna Wesselényi Ferenchez, Rhédei Kata pedig id. Székely Ádámhoz ment feleségül, fiai Székely László és ifj. Székely Ádám. Boros Borbála 1734 után, Székelyné Rhédei Kata pedig még 1729-ben elhunyt.¹⁵²⁵

Vallási szempontból homogén a közösség: a reformáció óta – némi antitrinitárius kitérővel – a lakosság teljes egésze a református hitet vallotta. Kraszna már a XVII. században a szilágyi egyházmegye jelesebb eklézsiái közé tartozott, jó papi állomásnak számított. Erre utal az is, hogy a most vádolt Katona Imre heidelbergi és zürichi tanulmányok után került ide lelkésznek 1743-ban, elődjei közül pedig három is akadémita lelkipásztor volt. Gyöngyösi János (a hasonnevű tordai papköltő édesapja) külföldi egyetemjárás után vállalt itt szolgálatot 1738 körül, 1742-ben hunyt el. Visnyai János 1724-ben iratkozott be a marburgi egyetemre, hazatérve más szilágysági gyülekezetek mellett Krasznán is lelkészkedett 1738 előtt. Szilágyi András franekeri tanulmányok (1712) után lelkészkedett a szilágysági mezővárosban kb. 1725–28 között.¹⁵²⁶

Ebben a társadalmi környezetben s ilyen személyi feltételek között születtek meg az egyházközség belső rendjét szabályozó első rendelkezések, amelyek majd a presbitérium kialakulásához vezettek. 1736. március 18-án az eklézsia elöljárói három pontban a harangozás módját és a temetési stólát szabályozták, leszögezve, hogy a községbe betelepült „oly jövevények, kiknek sem elejek, sem magok az harangok felépítésében nem concurráltak volna”, csak bizonyos összeg megfizetése után részesülhetnek a szokott végtisztességben. Más vallásúaknak is meghúzzák a harangokat, fizetés ellenében. E három pontot aztán 1747-ben újra megerősítve iktatták be a presbitérium 15 szakaszos törvénykönyvébe (VIII. §).¹⁵²⁷

Jelentős előrelépés történt az egyházközségi önszerveződés terén 1743. december 8-án, amikor Katona Imre lelkész kérésére a két főúri patrónus, Bagosi Erzsébet és Vay Mihály meg a nemesi és paraszti rend képviselői egyező akarattal meghatározták a prédikátor és az iskolamester fizetésének módját. Igen fontos tény, hogy a 13 pontba foglalt határozatok kimunkálásában immár választott egyházi tisztségviselők vettek részt, a nemesi rendből Góris György kurátor, Tyukodi Bálint tizedes, Kovács Mihály és Sárdi Pál hitesek, a paraszti rendből Boros Péter főbíró, Torma Ferenc és Mészáros Mihály hitesek. Ez a kurátorból és hitesekből álló egyháztanács azonos az Erdélyben már évtizedek óta ismert igazgatási szervezettel és feladata is ugyanaz: az Isten dicsőségére szolgáló „ecclesiai jó rend” fenntartása végett meghatározza a hívektől (kinek-kinek anyagi helyzete szerint) járó természetbeni juttatásokat, a késedelmes fizetőket pedig megbünteti. Egyházfegyelmi jogkört azonban még nem gyakorolt a krasznai egyháztanács és saját jegyzőkönyve sem volt, a határozatokat írásba foglaló okmányt a patrónusok és a tisztségviselők aláírásukkal és pecsétükkel hitelesítették, majd a szilágyi egyházmegye jegyzőkönyvébe való beiktatással kívánták megörökíteni.¹⁵²⁸

Épp az egyházfegyelmi hiányosságok késztették arra a gyülekezet elöljáróit, hogy a valódi presbiteri igazgatást megteremtsék. A kezdeményezés elsősorban Katona Imrének, a fiatalos lendületű akadémita lelkésznek tulajdonítható, Vay Mihály patrónus pedig cselekvőleg részt vett a munkában. 1746-ban állíthatták össze a presbitérium 15 pontból álló szabályzatát, a rendszabályok indoklásaképpen pedig bizonyára Katona Imre vetette papírra a „Premissa apologetica”-nak nevezett, bibliai és egyháztörténeti érveket bőven felsorakoztató bevezetést. Hitvallással kezdi, amely megadja az egész törvénykönyv alapállását: „hisszük, hogy az egész Szentírás Istentől ihlettetett, tökéletes, hasznos a feddésre, dorgálásra &, hogy az embert tökéletessé tegye minden jó cselekedetekre. 2. Timóth. 3: 16–17”. Mintha sejtette volna a krasznai presbitérium létrejöttét fogadó ellenkezést, bevezetőjében először jogi érvekkel támasztja alá annak létjogosultságát: ahogy az országos törvények nem teszik fölöslegessé a helyhatóságok sajátos rendszabályait, úgy „minden ecclésiának vagyon, lennie kell különös rendinek, amely mindazáltal nem ellenkezik a közönséges törvénnyel”. Következő érve már egyháztörténeti: a presbiteri igazgatást maguk az apostolok vezették be az ősegyház korában, később pedig, amikor „templomok, scholák erigáltattak, a praesbyterium annál jobban megkívántatott, hogy a templomoknak, scholáknak, parochiáknak építésekről, az egyházi szolgálatnak fenntartásáról, az ecclésiában lévő tudományról, erkölcsökről, egyszóval minden ecclésiai igazgatásról gondot viselnének, hogy az apostol szerint mindenek szép renddel lennének”.

Ez az apostoli szép rend hiányzott a krasznai gyülekezetből: „ecclésiai fenyíték ha mi volt, szokásból volt, semminek tartatott, az Isten nevének mocskoltatása, tiszteletinek megutálása és minden botránkoztatások minden büntetés nélkül uralkodtak, semmi administratio az egyházi szolgálatnak fenntartásában nem volt rendesen, sem arról semmi írás sem volt, minden öreg ember captalan volt, minden első utolsó et vice versa, ha kettő jót igyekezett volna, tíz is contradicált, ha valamit csináltak is, a rendetlenség miatt az Isten dicsősége mocskoltatott, az ecclésia és az egyházi szolgák között való civódásnak vége nem volt, ki győzné mind elő számlálni?”

Mindezek rendbetétele végett – folytatja a bevezető – a „méltóságos patronatus” bele­egyezésével „resolváltunk magunk között olyan praesby­terium által való administratiót, amennyire az idő, mód s alkalmatosság megengedte”. Bár ennek szükségességét alaposan megindokolta fennebb, Katona még az újítástól húzódozók lehetséges ellenérvét is cáfolja, amikor leszögezi, hogy a presbitérium hatáskörét megállapító 15 pont iránt „senki úgy ne vélekedgyék, mintha ezekben valami újság volna”, hanem csupán az általános egyházi törvényeket alkalmazták a krasznai eklézsia sajátos eseteire.

Az első pont a presbitérium összetételét határozza meg, a húsztagú tanácsba tizenkettőt a nemesek, nyolcat a parasztok választanak saját rendjük tekintélyes és bölcs férfiai közül. A tizenkét nemes közé a főúri patrónus és a lelkész is beszámít. A következő paragrafusok a presbitérium munkáját szabályozzák: a gyűléseken mindenkor a patrónus elnököl mint fő­curator, távollétében pedig a lelkipásztor. Amennyiben egy napirenden lévő ügyben mindkét elnök érdekelt, egy harmadik presbiter vezeti a gyűlést. Mindegyik presbiternek kötelessége, hogy részrehajlás nélkül tárgyaljon és szavazzon, a tárgyalás részleteit pedig ne hozza nyilvánosságra. Gyűlést havonta kétszer tartanak a parókián.

A presbitérium az egyházközség anyagi ügyeinek intézésére (épületek fenntartása, a lelkész és a tanító bérének beszolgáltatása, az úrasztalára való gondviselés, tőkepénz gyűjtése stb.) a maga kebeléből két kurátort választ, egyet a nemesi, egyet a paraszti rendből, akik év végén számadással tartoznak.

Az évente változó két gondnoki tisztségre és a presbitérium megüresedett helyeire „a méltó­ságos reformatus fő possessor és fő curator” állít jelölteket, „kik közül a praesbyterium választ értelmes és capax személyeket”. Nem közgyűlési választásról, hanem kooptálásról, önkiegészítésről van tehát szó, ami a korabeli egyházi gyakorlatban általánosnak számított. A megválasztottnak, „minthogy ez a hivatal sem a maga, sem az ura dolgától nem avocállya”, büntetés terhe mellett el kell fogadnia a bizalmat. Egyházi működésük honorálásaképpen „a curatorok a nemes magistratus reflexiojából oly immunitásban tartatnak, hogy vecturázással és egyéb aprólékos szolgálattal nem aggraváltatnak”.

Elvi jelentőségű döntést hoz a törvénykönyv a világi és az egyházi hatóság szigorú szét­választásával. Megállapítja, hogy presbitérium hiányában eddig a világi helyhatóság, azaz a bíró intézte az egyházközség fontosabb ügyeit (pl. közmunkák megszervezése), más irányú elfoglaltságai miatt azonban ezt nem végezhette sikeresen. „Melyre nézve determináltatott, hogy a két administratio ne zavarodgyék egybe. Nem is lehet praesbyterium, ha egy bírótól függ, elég a bírónak a maga dolga, a praesbyterium az Istenére visellyen gondot.” Fontos pillanatnak lehetünk itt tanúi, egy felekezetileg homogén községben jön létre a világi köz­igazgatástól független, önálló presbiteri testület. A Krasznához hasonlóan vallásilag egységes városokban vagy falvakban ugyanis sokáig a világi magisztrátus intézte az egyházközség ügyeit is, és ez a kényelmes helyzet sokáig fékezte az önálló egyháztanács/presbitérium létrejöttét.¹⁵²⁹

A presbitérium szervezetét és munkakörét meghatározó pontok mellett a paragrafusok na­gyobb része a gyülekezeti közösségben fenntartandó keresztény jó rendet szabályozza. Tiltja és bünteti a káromkodást és a csendháborítást, a templom- és úrvacsora­kerülőket két-három megintés után kizárja a gyülekezetből, a „rossz consequentiájú, botránkoztató” fonóházakat tartó gazdákat kemény pénzbüntetéssel sújtja, a megesett személyeket eklézsiakövetésre ítéli. A hívek mindennapi egymás mellett élésében a békességet igyekszik fenntartani, előírja, hogy a haragosokat, veszekedőket a lelkész intse meg, akár a szószékből is, de ellenőrizetlen pletykák kiprédikálásával ne sértse hívei becsületét. Szabályozza a sok ellenkezésre tért nyitó évenkénti papmarasztást is, eszerint a gyülekezeti tagoknak a lelkész iránti esetleges panaszait nem közvetlenül az esperesi vizitáció hallgatja meg, hanem előbb a presbitérium veszi ezeket számba, „mely sedria lelke, hite, kötelessége” szerint, a főcurator véleményét is kikérve, szótöbbséggel hoz végleges döntést.

E presbiteri igazgatás működőképességét a rendi társadalom körülményei között az egyedüli lehetséges, mindenki számára méltányos módon biztosítja a törvénykönyv: előírása szerint a vétkeseken a saját rendjükből való kurátor és presbiter hajtja végre a büntetést.

Az itt vázolt statutumokat Vay Mihály még első fogalmazványban megmutatta helybéli rokonainak-birtokostársainak, közöttük Wesselényi Ferencnek, a szilágyi traktus fő­gond­nokának, akik bizonyos javítások után jóváhagyták őket. Hasonlóképpen megszerezte Bánffy László Kraszna megyei főispán jóváhagyását, egyházi részről pedig az esperesi vizitáció tagjaival nézette át és igazíttatta a szöveget. Így jól előkészített törvényjavaslat kerülhetett a gyülekezet elé.¹⁵³⁰

1747. január 15-én e rendszabályok elfogadásával megalakult a krasznai presbitérium. Előbb a nemesi rend hagyta jóvá a törvényeket, a főcuratori tisztségre Vay Mihályt kérte fel, és megválasztotta a nemesek részéről való gondnoknak Aracsai Kovács Mihályt meg kilenc presbitertársát. A paraszti rend külön ülésezve szintén egyetértését fejezte ki, és gondnoknak Boros Pétert választotta meg, melléje pedig hét presbitert állított. Az elfogadott szabályzatot az e célra nyitott jegyzőkönyvbe vezette be a presbitérium jegyzője,¹⁵³¹ a patrónusok közül aláírásával és pecsétjével hitelesítette Vay Mihály főcurator, Rhédei Zsuzsanna, özv. Rhédeiné Bíró Kata és gr. Székely Ádám, a nemesek közül pedig Góris György, Almási Pál és Somlyai Boér Tamás.¹⁵³²

A presbitérium pecsétet is készíttetett SIGILLUM ECCLESIAE KRASZNENSIS körirattal, képe egy széken ülő, bal kezében kinyitott könyvet, jobb kezében pedig írótollat tartó szakállas öregembert ábrázol. Ezt nem csupán iratok hitelesítésére, hanem idézésre is használták.

Három hét múlva, február 8-án már sor került az új testület első ülésére, Vay főgondnok elnökletével és Katona Imre jelenlétében nemes Nagy Mihály feleségének egy „iffjú legénnyel való gyanús társalkodását”, a paraszti rendű Oláh András és Sólyom István károm­kodását tárgyalták, a vádlottak a perrendtartás szerint „exmittáltattak, hogy a következendő széken suffi­cien­tibus documentis compareálván dolguk reassumáltassék s finalis decisiójok lehessen”. Február 20-án valóban megszületett a végleges döntés: Nagy Mihályt, mivel „feleségének törvénytelen magaviselését jól tudta s mégis vele lakott”, az egyházi kánon értelmében a gyülekezetből kizárták és ügyét átadták a világi hatóságnak, Oláh Andrást és Sólyom Istvánt pedig pálcázásra ítélték. Hasonló szigorúsággal bírálták el a presbitérium tagjainak vétségeit, március 6-án például id. Sólyom István főbírót, presbitert káromkodásért és részegeskedésért komolyan megintették, hogy ha „többé magát effélékbe elegyíti, a curatorialis esküttségből amoveáltatik” és világi hatóság elé kerül. 1747 folyamán összesen nyolcszor ülésezett a testület, a fentiekhez hasonló ügyek mellett feleségét megverő férj, apjára részegen támadó fiú esetét tárgyalta. Hatásköre tehát olyan egyházfegyelmi és társadalmi együttélési kérdésekre terjedt ki, amelyeket korábban az évente tartott esperesi vizitáció intézett el.¹⁵³³

A szigorúbbá vált közösségi rend valószínűleg nem mindenkinek tetszett s a lappangó elégedetlenség 1748 tavaszán, a papmarasztáskor robbant ki. Katona Imrét a presbitérium a helybéli birtokosokkal és a tekintélyesebb hívekkel egyetértésben szabályszerűen meg­marasztotta, az elégedetlenkedők vezére, Góris György viszont szolgabírói hatalmát is felhasználva a gyülekezet befolyásolható tagjait egybegyűjtötte, összeírta a lelkész elleni panaszaikat, majd az esperes előtt Katona helyben maradása és a presbiteri igazgatás ellen azzal érvelt, hogy az ő véleményén lévők alkotják a hívek nagyobb részét. Eljárása nem elvi indokokon alapult, hiszen egy évvel azelőtt maga is aláírásával hitelesítette a presbiteriális törvényeket. Sejthetőleg társadalmi helyzete és egyéni sérelmei vezethették: csupán fél jobbágytelket birtokolt Krasznán, de megyei hivatalokat viselt, és amíg a Boros­–Gálfi ág mágnás birtokosai be nem költöztek a mezővárosba, maga intézte az egyház ügyeit is, patriarkális lazasággal. Ezt a számára kényelmes állapotot szüntette meg a főúri birtokosok jelenléte és egyházi szerepvállalása meg a rendet teremtő presbiteri igazgatás. Sérelmesnek érezhette azt is, hogy egyik jó emberét egyházfegyelmi kihágás miatt a presbitérium megbüntette.¹⁵³⁴ Góris párthívei körében különben nevetséges, de jellemző rágalmak is keringtek, például az, hogy Katona Imre a presbitérium pecsétjére a maga alakját vésette rá. Különvéleményüket azzal is hangsúlyozták, hogy vasárnaponta a szomszéd gyülekezetekbe jártak istentiszteletre.

Zoványi György esperes-superintendens Góris vádjait meghallgatva vizsgálatot indított a lelkipásztor ellen, ezt azonban a református patrónusok sérelmezték, helyette egy egyházi-világi vegyes bizottság kiküldését javasolták „precise a praesbyterium dolgában”, de hiába, az esperes ugyanis a tisztán lelkészi partialis zsinaton való megtárgyalással kívánta megoldani az ügyet. Ebbe viszont Vay Mihály mint főcurator a saját és patrónustársainak becsülete védelmében nem egyezhetett bele. Zoványinak írott levelében kifejtette, hogy a minden egyházi és világi fórumon már egyszer jóváhagyott és másfél éve érvényben lévő krasznai statutumokat nem tűzheti újra napirendre a partialis, bizonyságul pedig csatolta a helybéli birtokosok hasonló értelmű nyilatkozatait és Katona Imrének az ellene felhozott vádakra tett feleleteit.¹⁵³⁵ A presbitérium szintén kiállt főcuratora és papja védelmében: április 16-án kelt levelében arra kéri az esperest, hogy hagyja jóvá Katona helyben maradását.¹⁵³⁶ Mindebben a zilahi esperes a krasznai gyülekezet kettészakadásának veszélyét látta, Vayék visszautasítását pedig úgy értelmezte, hogy a presbiteriális rész el akar szakadni az egyházmegyétől.

Ez a patthelyzet késztette Zoványit arra, hogy a fent bemutatott panaszlevéllel forduljon a megoldást kínáló fórumhoz, az Erdélyi Református Főkonzisztóriumhoz, csatolva a krasznai presbitériumnak az ominózus pecséttel ellátott levelét. Bánffy Zsigmond rangidős főgondnok, az Egyházfőtanács elnöke mielőtt tárgyalásra bocsátotta volna az ügyet, felvilágosítást kért Vay Mihálytól, Bánffy Farkastól és Katona Imrétől. Hármójuk szinte egybehangzó passzu­sokat tartalmazó válaszleveleiből nem túl szívderítő, a „Premissa apologetica”-ból már ismert kép bontakozik ki a krasznai eklézsia korábbi állapotáról. Vay és Katona említi, hogy a hagyomány szerint ez a gyülekezet reformálódott a legkésőbb a Szilágyságban, s emiatt nem szokott hozzá az egyházi törvények betartásához.¹⁵³⁷ Például a sok nézeteltérést okozó papbér-fizetés dolgában a létező zsinati határozatokat és az egyházmegyei végzéseket itt nemigen tartották be, a papmarasztás évenkénti megmérettetésétől óvakodó lelkészek pedig inkább engedtek, de így is a kellemetlen huzavonák miatt általában kevés ideig szolgálhattak. Egyéb gondokat is figyelembe véve „ez egy kis Bábel volt minden rendre nézve”.¹⁵³⁸

Mindhárman hangsúlyozzák, hogy a rendteremtés szándéka, a hatályos egyházi és világi törvények helyi betartásának igénye vezette „az egész possessoratust, úgy az elsőbb jobb nemességet, nem különben az eszesebb parasztságot” a presbiteri igazgatás bevezetésében, bizonyságul pedig vázlatosan ismertetik a krasznai egyháztanács 15 pontos törvénykönyvét.¹⁵³⁹ Vay javaslatára lett az új testület elnevezése „presbiterium”, véleménye szerint ugyanis a „consistorium” név „nemes Magyarországban igen bélyeges s nem is tanácsos”, különben is a Szilágyságban használatos egyházi törvénykönyv e kettőt szino­nimaként kezeli. Egyébként az elnevezés nem fontos, mindegy, „ha fa nevezet alatt lészen is ez a presbyterium, vagyis consistorium, csak ez által épüljön az Isten háza, terjedjen dicsősége”.¹⁵⁴⁰ Katona Imre Zoványi püspök vádjaira válaszolva jelzi, hogy a presbiteri igazgatást ellenző Góris-párt számbelileg ugyan nagyobb, valójában azonban a szigorú egyházfegyelmet nehezen tűrő, zabolátlanabb hívekből áll, míg a gyülekezet tekintélyesebb, komoly hitéletet élő tagjai egyhangúlag kívánják a jól bevált új rend megtartását. „Olyan praesbiteriumnak – folytatja –, minéműnek ezt gondolja vagy mondja t. püspök uram, igaz, hogy Erdélyben s Magyarországon nincsen helye, tudjuk, de minden jól rendelt ekklesiában vagyon ma is valami directiócska, akárhogy neveztessék az.”¹⁵⁴¹ Leszögezi végül, hogy a „presbiteriális titulussal” élők sem akarnak elszakadni az egyházmegyétől, hanem épp statutumaik megerősítését óhajtják az esperestől.

Zoványi panaszlevelét meg a három érintett felvilágosításait a Főkonzisztórium május 19-én együtt tárgyalta, a krasznai egyházigazgatási újításokat helybenhagyta, a presbitérium elnevezés helyett azonban a curatoratust ajánlotta.¹⁵⁴² Ugyanaznap ilyen értelmű hosszú válasz ment Zilahra, amelyben az Egyházfőtanács az esperes-püspök béketeremtő készségére és hathatós atyai figyelmeztetésére bízta a krasznai gyülekezet egységének helyreállítását. Vay Mihálynak, Bánffy Farkasnak és Wesselényi Ferencnek szintén elküldték e válasz másolatát azzal a kéréssel, hogy a határozatok életbe léptetését maguk is munkálják.¹⁵⁴³

Krasznán a békességet végül a július 9-én ott megtartott egyházmegyei (partialis) zsinat teremtette meg, a két tábor kölcsönösen bocsánatot kért. A synodus figyelmeztette a lelkészt, hogy a hívek vétkeinek kiprédikálásában az egyházi kánonok előírásaihoz tartsa magát, a presbitérium/konzisz­tóriumot pedig a felsőbb egyházi fórumok iránti engedelmességre intette.¹⁵⁴⁴

A továbbiakban curatoratus néven működő egyházigazgatási testület létjogosultságát a következő évtizedekben senki sem vonta kétségbe, rendszeresen tartotta üléseit évente három-négy alkalommal.¹⁵⁴⁵ Rendteremtő és társadalomnevelő jó hatására talán az is bizonyíték, hogy Katona és elődei néhány évi krasznai lelkészkedés után más gyülekezetbe távoztak, a XVIII. század második felében viszont már évtizedekig működött itt egy-egy lelkipásztor.¹⁵⁴⁶

Tágabb összefüggésbe helyezve a krasznaiak egyházigazgatási újítása több szempontból is úttörésnek számít. Bár a presbitériumok kialakulásának részletei még nincsenek kellőleg föltárva, annyit már megállapított a szakirodalom, hogy Erdélyben a XVIII. század második harmadától kezdve alakultak meg a mezővárosi-falusi presbitériumok, megalkotva saját statútumaikat, a kelet-magyarországi megyékben pedig ugyane folyamat a század második felére tehető.¹⁵⁴⁷ Így a krasznai egyházigazgatási testület megalakulásának korai időpontjával is jó példát mutatott a Szilágyságban. Még figyelemreméltóbb azonban az a szigorú társadalmi korlátokat átlépő újítása, amellyel nemeseket és „paraszt rendűeket” egy testületbe szervezett s az egyházi fegyelmezés hatékonyságát mindkét rend körében biztosította a nemes, illetőleg a paraszt kurátor végrehajtó hatalmával. Másutt ugyanis a nemesek még egyházi ügyekben sem kívántak a jobbágyokkal vagy libertinusokkal közösségben lenni, a Tiszántúlon például csak 1821-ben mondta ki az egyházkerületi zsinat, hogy a jobbágyrendű presbitereknek is helyet kell biztosítani a testületekben.¹⁵⁴⁸ A krasznai megoldás kimun­kálásában jelentős szerepet játszhattak a helyi társadalmi viszonyokat jól ismerő, helyben lakó tekintélyes főrangú birtokosok, s az is itteni sajátosság, hogy egyikük, Vay Mihály szívesen vállalta az új testület elnöki tisztségét, miután törvényeinek megszövegezésében is tevékenyen részt vett. Végül az elnevezés kérdésére visszatérve további kutatások szükségesek annak magyarázatára, hogy a szabályszerűen létrehozott krasznai egyházigazgatási testület esetében miért húzódozott mind Zoványi püspök, mind a Református Főkonzisztórium a presbitérium névtől.