Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Esküvés, hitlés

A házasságkötés szertartására a vallomástevők az esküvés és a hitlés szavakat használták. Mindkét szó tükrözi a nagy múltú magyar házassági eskütétel fontos szerepét a házastársi kapcsolat templomi szentesítésében.

A per tanúi mise utáni esküvésről beszéltek. Szavaik azt sejtetik, mintha a mise nem függött volna össze a házasságkötési szertartással. A misét valószínűleg nem a házasulandók megren­delésére, az esküvőhöz kapcsolva mondta a pap, miként az a XX. században szokás, hanem az esküvő időpontját igazította az egyébként is bemutatandó mise végéhez. Az oroszhegyi harangozó visszaemlékezése szerint a vőlegény „...idejében elő állott, mise után meggyónt, amint szokás, de Anna mise előtt jött elő”. A leány valószínűleg föl sem öltözött úgy, ahogy az alkalomhoz illett volna. Erre utal egy fiatal menyecske vallomása: „...mikor az esküvés ideje eljött, alig tudták reávenni, hogy készüljön, de csak ugyan nagy erővel feltették a pártát a fejére, s úgy el sem készült, amint másszor szokott a templomba menni, s amikor megindult, úgy sírt, hogy a kezeit a fejére kapcsolta”. A vallomástevő menyecske a kapuban figyel­mez­tette: „...ne menny, mert örökké hallottam, hogy nem szerencsés, aki olyan erőssen sír...” Egy szentkirályi menyecske, aki ugyan nem volt ott az oroszhegyi esküvőn, „oroszhegyi Sán­dor Martzitól hallotta”, „...hogy az hitlésre is erővel hajtották elő Bálint Annát...mikor az hit­lésre elé kellett volna állani, akkor sem jött elé Anna, hanem otthon a ládára le borult, úgy sírt, mégis reávették. Mise után a templomba ment, meggyónt, s úgy állott elő az oltárhoz, de ő akkor sem szerette, a más emberek javaslásából s az annya erőltetéséből mondotta el a hitet.”

Az eskető oroszhegyi esperes, Dimény Sámuel különösnek találhatta az esetet, illetve a falu­beli szóbeszédből vagy a lány gyónásából tudhatott a házasság erőltetéséről. A harangozó vallomásából tudhatjuk, hogy Bálint Annát „...az Esperes Úr a segrestyébe béhítta, s megfaggatván azt mondá: menny el, mert látom, nincs szándékod.” A lány azonban anyja fenyegetésétől félve nem fogadta meg a tanácsot, „...az oltárra elő állván a hitet bátran el mondta.” Az oltár előtt sem választotta a számára kedvesebb utat: „...A Tisztelendő Úr előtt... az oltáron azt mondotta, hogy szereti...A Tisztelendő Úr háromszor is mondotta néki: No most az ideje, ha szereted, menny hozzá, ha nem, menny haza, s gondolkodgyál.”

Az esküvő és az újasszony Szentkirályra vitele közti időt nem töltötte együtt az ifjú pár. Ez a tény valószínűleg csak részben magyarázható a szeretet nélküli házassággal. A vallomásokból fölöttébb hétköznapinak tűnik a lakodalom napja. Az egyik tanú úgy értesült, hogy a fiatalok „...mihelyt a templomból kijöttek, a lány egyfelé, a legény másfelé ment, semmit egymásnak nem szólottak”. Az asszonyok közül néhányan biztatták Annát, hívja el a házukhoz az urát, de ő kijelentette, hogy nem hívja. Különös módon az újasszonynak a saját esküvője utáni órákban volt ideje arra, hogy pletykázó asszonyok társaságában üljön az egyik diafalvi háznál. Barabás Péterné szavaival élve: „...Hogy a hitlésről haza érkezett, meg sem állott oda haza, tüstént hozzánk jött”. Ugyanígy nyilatkozott az asszony 21 éves lánya, Barabás Erzsébet is: „...mintegy óra mulva a templomból kijövetele után hozzánk jöve, kezét fejére kap­csolva...jajgatott...Én mondám néki: Immár ne sírj. De ő azt felelé: jaj, hogy ne sírnék, mert a lelkemet elvesztém.”

Anna különös esküje

Már az esküvő napján a szülőfalujában, a következő hetekben pedig Szentkirályon többen megkérdezték Bálint Annát: ha annyira nem szívleli László Józsefet, miért mondta az oltár előtt, hogy szereti, és miért tett esküt a templomban. Ezekre a kérdésekre Bálint Anna olyan válaszokat adott, amelyek méltán tarthatnak igényt a történeti néprajz kutatójának figyelmére. A téma fontosságára való tekintettel érdemes részletesen idéznem néhány vallomásrészletet:

„...Hát hogy mondád a pap előtt, hogy szereted? Azt mondá: én nem szívből mondottam, hanem inkább azt értettem, hogy szeretem az Istent, a könyvemet is a végre a hónyom alá szorítottam, s arra esküttem, hogy szeretem.”

(Esküvő előtt:) „...Panna, hogy esküszöl meg véle, ha nem szereted? Így felele: A hónyom alá fogom a könyvemet, édes Boritza nén, s avval meg esküszöm.”

„...Mikor esküvésre mene, sír vala, de ugyancsak elmene, s a könyvét el hagyta vala, meg tére utánna, s elvevé.”

„...a könyvet a hónya alá vette, s avval eskütt meg, hogy szereti holtig, de őtet nem.”

„...hát hogy mondtad a Papnak hittel az oltár előtt, hogy szereted uradat? Melyre azt felelte, hogy eő nem szívből mondta, s azt is értette, hogy szereti az Istent. A könyvet is a végre elvitte a hónya alatt a templomba esküvéskor, s arra is értette, hogy szereti azt, de nem az urát.”

A fenti szövegek tanúsága szerint Bálint Anna olyan praktikához folyamodott, amelyről felté­telezte, hogy érvényteleníti esküjét. A módszert, az imakönyv hón alá rejtését, bizonyára nem maga találta ki, hanem hallott róla. Cselekedetét előre eltervezte, sőt tervéről beszélt is ismerőseinek.

A magyar jogtörténeti, néprajzi és egyházi irodalom aránytalanul keveset foglalkozott az eskü kérdéseivel. A magyar néphit megjelent adattárai is szegényesek az eskü érvényességét gátló cselekedetek adatai tekintetében. Bálint Anna „hamis esküje” valószínűleg abba a gondo­latkörbe tartozik, hogy esküvéskor az eskütevő lehetőleg közvetlenül is álljon érintkezésben az eskü tárgyával.¹⁹ Az elszánt oroszhegyi menyasszony az oltár előtt állva csak a hóna alá rejtett imakönyvvel volt testileg érintkezésben, ezért gondolhatta, hogy esküje az ima­könyvére vonatkozott és nem a férjéhez való viszonyára.

Menyecskeként a házasság kötelékében

Az alatt az öt hét alatt, amíg Bálint Anna feleségként Szentkirályon lakott, nem alakult ki testi kapcsolat a fiatal férj és felesége között. László József többször kísérletezett a fiatalasszony jó útra térítésével, eredménytelenül. Végül alaposan elverte a menyecskét, amivel végképp mindent elrontott. Bálint Anna elhagyta, és visszaköltözött a falujába.

A per tényállását rögzítő jegyzőkönyvben a fiatalasszony szókimondóan fogalmazott: „...soha közösülésünk sem volt...” A tanúk árnyaltabban, körülményesebben forgatták a szót: „...az ura őtet majd megölte azért, hogy ő nem közlette magát véle. Jósi is panaszolta, hogy ő ollyan szűz, mint ha soha sem házasodott volna meg”; Józsi... „...őtet eleget próbálgatta, de ő soha sem engedett néki”; „...megverte a férje azért, hogy nem akart melléje fekünni”; „Azt is mondá, hogy a kontyot ártatlan, érdemetlen viseli, mert ő most is ollyan, mint akarmelyik szűz lány”; „Azért vertem az éjjel is meg, hogy nem engedett nékem. Tőlem még felteheti a pártát, mert tőlem ollyan szűz még, mint a mái született gyermek.”

Az elhagyott ifjú férj panaszát és a fiatal férfit is kendező társalgási gyakorlatot jól adja vissza egy 37 éves szentkirályi asszony vallomása: „Minekutána elhagyta Panna az urát, azon a napon látom, hogy László József, a Panna ura, a mi életünkön jő keresztül, nagy kedvetlenséget mutatván, s kérdém: Ugyan kendet mi lelte? Azt felelé: Mi lelt? Ez a mennykő teremtette rosszféle asszony el hagyott.”

A per tanúi két alkalommal menyecskének nevezték a László József feleségének számító Bálint Annát. A menyecske szót a XX. századi magyar köznyelvi jelentésének megfelelő értelemben használták. Házasságban élő fiatalasszonyt jelöltek vele. Mindez azért fontos, mert némely székelyföldi falvakban a XX. század második felében a menyecske szónak „megesett lány” jelentése volt. Az ebből adódó nehézségek és bonyodalmak miatt több magyar néprajzkutatónak is meggyűlt a baja.²⁰

László József és Bálint Anna rövid mátkasága és még rövidebb házassága bővelkedett olyan eseményekben, mozzanatokban, sajátosságokban, amelyek válóokként kerülhettek szóba a házassági per során. Ilyen tényező volt a házasság erőltetése, a testi kapcsolat létrejöttének hiánya, a szennyes ruha külön mosása és a külön evés. Az utóbbi két tényező különösen megérdemli a történeti néprajz kutatójának érdeklődését.

A fiatalasszony annyira gyűlölte az urát, hogy szennyes ruháikat nem volt hajlandó egy lében mosni. A vőlegényt képviselő prókátor szavai szerint: „Az maga szennyes gúnyáját, egyet má­sát megszapullotta, mosta, az enyimet pedig egyszer sem, azt mondván másoknak, hogy az én gúnyámat inkább a patakba áztatja belé, hogy sem a maga gúnyája közé tegye a szapullóba.”

A ruhák külön mosását talán még indokolhatná az utókor néprajzkutatója valamiféle racio­nális, egészségi okkal. Az egy tálból evés megtagadása esetében azonban racionális ok szóba sem kerülhet, mivel a felhozható egészségügyi ok a XVIII. század végén még nem számított a közös étkezést kizáró tényezőnek. A kor paraszti étkezési gyakorlatának jellemző sajátossága volt, hogy a családtagok egy tálból kanalazták az ételt.²¹ Az egy tálból evés az összetartozás jelképévé magasztosult. Ezt a jelképet, ezt az íratlan elvet sértette meg Bálint Anna.

A vallomásokban jó példáit láthatjuk az egy tálból étkezés megtagadásának, illetve a helyi „közvélemény” emiatt érzett megdöbbenésének, felháborodásának: „...még véle egy tálból sem ehetik. Ha Józsi eszik, ami a tálba marad, a moslékba tölti, s a tálat meg mossa és ő úgy eszik”; „...mikor az ételt az asztalra teszi, otthagyja és félreáll, egy falatot sem eszik az urával”; „...Jósi is panaszolta nékem, hogy ő eleget ... kedvezne néki, de ő még egy tálbul sem akar véle enni”. A helyzet legpontosabb ismertetését a sértett férj nevében beszélő prókátor nyújtotta: „...velem egy tálból sem evett, hanem amíg ettem egyedül, a házamból kiment, ha el végeztem ételemet, akkor béjött, és a tálba maradott ételemet a moslékos csöbörbe öntötte, a tálat meg mosítván, (: el szomorodott szívemnek nagyobb keserűségire:), abba magának tálalván, egyedül töllem külön, úgy evett.”