Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

A munka és gyümölcse

A havasalji falvak közös sajátosságának számított, hogy lakosaik mindennapi életében hatalmas szerepet játszott a havashasználat. Jellemző, hogy az újember a lakodalom után néhány nappal egy hétre a havasokba ment szénacsinálni. A havas kifejezés helyett időnként az erdő szót használták. A szénakaszálás és a szénagyűjtés vagy szénatakarás a legfontosabb munkák egyikének számított ezen a tájon. Az állatteleltetéshez szükséges széna egy részét a belső vagy alsó határokban gyűjtötték, más része viszont a havasi irtáskaszálókon termett.

Hosszadalmas, nagy munka volt a sarlós gabonaaratás. A dátumokkal keveset bajlódó népi emlékezet László Józsi és Bálint Panna öthetes házasságát az 1798. évi aratáshoz kötötte. Az egyik tanú megfogalmazása szerint „aratás kezdetén” vitték el Annát „Diafalváról Szentkirályra”, és „aratás vége felé” került vissza a falujába. Hazaköltözését azért tudták megszervezni, mert férje aznap szántani ment.

Nyelvhasználati sajátosságnak látszanak az aratóban lévén, a szántóba láttam jellegű kifejezések.

A tájra jellemző mezőgazdasági termények sorából kiemelkedik a vallomásokban emlegetett rozs és a zab. A lánya tragédiáját érző anya egy véka rozsot ígért egy szegényebb szentkirályi asszonynak, ha hírt ad a menyecske hazaszöktetésének lehetőségéről: „...hozzánk jöve Bálint Gergelyné és engem arra kére, hogy ha László József valahová hazul ki mégyen, mennék fel Diafalvába és néki adnék hírt, hogy költöztethetné haza a lányát, mert ezek együtt meg nem élhetnek, ha ezt ked velem meg tselekszi, egy véka rozsot adok.” A magas fekvésű erdei irtások jellegzetes termesztett növényének számított a zab. Ezért nem meglepő, hogy amikor Bálint Anna bánatos menyecskeként a régi „szeretőjével”, Sándor Pistával találkozott a Fancsali bükk tájékán, egy zabtáblában igyekeztek elbújni a kíváncsi szemek elől: „...kimenvén a Fantsali erdőben, ottan találá Sándor Pistát egy fa alatt, és ottan egy darabig beszélgettek, akkor azt mondotta a legény a menyecskének, hogy ott ne üllyenek, mert valaki meg láttya. Anna azt mondotta: Hová mennyünk? Melyre a legény: Menny bé abba a zabba, én is utánad menyek. Akkor Anna a zab felé indulván, hát egy ember ott éteti az ökreit, s attol meg éjedvén, hazáig szaladott.”

A fiatalság találkozási alkalmai

A per természetéből fakadóan a vallomásokban az ifjúság élete, a szerelem, a párválasztás, a házasságkötés és a nem kívánt házasság gyötrelme kapta a legnagyobb teret.

A fiatalság szórakozásában fontos szerepet töltöttek be a házaknál rendezett táncmulatságok. Bálint Anna is egy ilyen táncban ismerhette meg a számára kiszemelt szentkirályi legényt: „...Tudom, hogy a kérdésben lévő személyek a Szász Márton házánál lévő táncban, még mátkaságok előtt, együtt beszélgettek és ez leg első ismerkedések volt.”

Vasárnap délutánonként szép időben a fiatalok nemcsak a falu utcáin jártak-keltek, beszél­gettek, hanem valószínűleg kisétáltak közeli hegyi erdőségekbe is. Bálint Anna szent­királyi menyecskeként kérte a fiatal Berze Balázsnét, hogy vasárnap jöjjön el vele „sétálni... az erdőbe..., mert Sándor Pista ott vagyon és várja őket”.

Kiváló találkozási alkalmak voltak a templombúcsúk. A havasalji falvak ifjúsága valószínűleg eljárt a környék falvainak templombúcsúi alkalmával rendezett vendégfogadásokra, templomi ünnepségekre, misékre és táncos vigasságokra. Az összesereglett fiatalok megismerték egymást. A legények alaposan megszemlélték a más faluból érkezett lányokat, a lányok értékelték a figyelemre méltó legényeket. A fentebb említett szentkirályi fiatalasszony, a 24 éves Berze Balázsné Sipos Klára vallotta: „Mátkaságban lévén Bálint Anna, a Szent Léleki butsun találkozánk edgyütt, azt mondá, hogy nézzem meg az ő mátkáját, mitsoda rút, ő bizony nem szereti, de erővel adják hozzá, akkor én is meg mutatám a mátkámat, és azt mondá, ha az övé ollyan volna, ő is szeretné, s jó szívvel hozzá menne.”

Természetes, hogy a misére menés, a misehallgatás elmaradhatatlan eseménye volt a fiatalság vasárnap délelőttjeinek. A hit belső késztetése és az egyház tanításának parancsoló ereje mellett az ifjúságot hajtotta a templom felé az ünnepi önmegmutatás vágya is. A buzgóbb fiatalok nem csak délelőtt látogatták a templomot, hanem délután is részt vettek a vecsernyén. Egy 18 éves leány vallomása szerint Bálint Anna sorsában egy litánia és a vele összekapcsolt vendégeskedés hozott kedvezőtlen fordulatot: „...együtt a vecsernyére menénk, és találkozván másokkal, azoknak is azt mondá, hogy soha sem méne hozzá, vecsernye után Nagy Andrásni ment, a hol a legény is jelen volt, és ott ismét öszve forrasztották a mátkaságot”.

Barát, szerető, mátka

A per tanúsága szerint a lányok barátjuknak nevezték azt a lányt, akivel a legtöbbet beszélgettek, akivel megosztották bizalmas értesüléseiket. Egy 21 éves fiatalasszony vallotta: „Bálint Anna nékem jó barátom volt, s gyakorta együtt társalkodtunk.” Egy középkorú asszony viszont azt akarván kifejezni, hogy a szóban forgó fehérnéppel nem volt bizalmas viszonyban, így nyilatkozott: „...én nem akarván az ő barátságába keveredni, nékem nem is panaszolkodott”.

A lányok a számukra kedves legényt, akivel a táncban szívesen táncoltak, és aki otthonukban meg-meglátogatta őket, a szeretőjüknek nevezték. Ezért emlegették a tanúk a lakodalom után diafalvi Sándor Pistát Bálint Anna régi szeretőjének. Jellemző egy 60 éves asszony megfogalmazása: „...Valami háromszor láttam, hogy Annához járt László József, de Anna nem viselte úgy magát hozzá, mint szeretőjéhez.”

Az eljegyzés után a lány a leendő férjét a mátkám megnevezéssel illette. Erre jó példát lát­hattunk a szentléleki búcsúval kapcsolatos fentebb idézett szövegben.

Szerelem

A köztudat hajlamos arra, hogy a feudalizmus kori parasztságot anyagias vonásokkal átitatott, érzelmileg közömbös embercsoportként jelenítse meg, amelynek sorsában a szerelem ezredrangú tényezőként jutott szerephez. Ezzel szemben Bálint Anna válóperének vallomásai a szerelem dicséretét zengik, és a szerelem jelentőségét elképesztő magasságokba emelik. A perbéli tanúk szavait olvasva olyan érzésünk támad, mintha a Havasalja falvaiban, különösen persze Oroszhegy lakossága körében, közüggyé vált volna, hogy Bálint Anna szereti-é a mátkáját. Szinte mindenkit foglalkoztatott a kérdés. Bármerre járt, lépten-nyomon kérdez­gették a szomorú leányt: szereti-e László Józsit? A szerelem középpontba helyezése és a szerelem léte vagy nem léte iránti felfokozott érdeklődés valószínűleg összefüggött a külön­leges helyzettel, a lány látványos bánatával, dacával, szitkozódásaival. Talán sok vissza­vetített bölcsesség is meghúzódott a vallomásokban. Bizonyára a rossz vég is sarkallotta az előbbre hozott aggódást. Valószínűleg befolyásolta a vallomásokból kirajzolódott képet, hogy a tanúk többsége lányok és asszonyok közül került ki.

Álljon itt néhány példa a szerelem fontosságát érzékeltető vallomásokra:

„...egyszer Annával juhnyírni a havasra mentünk, és elő hozódék a dolga, s azt mondá, hogy ő nem tudgya, hová légyen, mert László Józsefet nem szereti, s nem tud ki állani az annya elől.” (40 éves férfi)

„...egyszer találkozván Annával, kérdem: Szereted-é László Józsefet? Azt felelé: igen, az ördög.” (40 éves férfi)

„...egykor találkozván véle az úton, kérdem: Szereted-é azt a legényt? Azt felelé: Én bizony egy szálnég sem, szeressék az ördögök. Mindenkor azt mondotta, hogy ő az annya kedviért megyen László Józsefhez, mert ő soha sem szereti.” (25 éves asszony)

„...Én is ki hirdettetések után mondám Pannának: Hát immár szereted é? Azt mondá: Én bizony mikor hozzánk jő, s meglátom, ollyan, mintha kést ütnének a szívembe, még a házban sem ülhetek, míg nálunk mulat, hanem ő az anyámmal benn beszélget, és nékem ki kell mennem.” (43 éves asszony)

„...azt mondotta...ő nem szereti László Józsit, néki se testének, se lelkének nem kell.” (30 éves asszony)

„...A mátkaság után hozzánk jött Farkaslakára Anna, s nékem keservesen panaszolkodott, hogy néki el kell bujdosnia erről a földről, mert ő úgy nem szereti a mátkáját, mint a földet.” (26 éves menyecske)

„...egy diafalvi legény járogatott hozzá, s azt inkább szerette.” (20 éves legény)

„...nem szerette, sőt gyűlölte inkább, mert diafalvi Sándor Pistához nagyobb hajlandósága volt.” (40 éves férfi)

„...nem szerette, s azt mondotta fülem hallatára, hogy Sándor Pistát nem adná ollyan tizenkettőjért, mint az ura, mert ha úgymond, eccer Sándor Pistával hálhatnék, nem adnám a László Józsival való tizenkét hálásért.” (23 éves hajadon)

Egyesek az efféle helyzetben szokásos tanácsot adták Bálint Annának: ne keseregjen. Nem olyan nagy baj, ha nem szereti László Józsefet. Idővel bizonyára majd megszereti. Az élet gyakorlatára alapozott tanácsuk azonban nem vált be.