Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Eckhardt Sándor és Jules Michelet megbékélése

A francia szellemben Michelet-ről mindvégig elismeréssel szólt Eckhardt Sándor. Láttuk, Párizs dicséretét Michelet szavaival zengte. Egyszerűen átvette Michelet Franciaország-vallását, amelyet a Collège de France tanára 1848 előtt oly pátosszal hirdetett. Azt, hogy Franciaország a világ szíve, az váltja meg a világot, példát mutatva a nemzeti egységre. Eckhardt szavai Michelet jellemzésekor szinte szárnyakat kapnak, és a nagy stílusárban elvész a távoltartás igénye:

„Bár a liberális költő- és írónemzedék csak a nagy forradalom hivatástudatát folytatja, az egyéniségek korában mindig több szín és egyéni íz, költői kép és megkapó fordulat és talán több tartalom keveredik a francia civilizációs misszió öntudatának különféle nyilatkozataiba. Michelet francia himnuszaiban a nemzeti büszkeség valóságos orgiákat ül, s ezt a hallatlanul felfokozott önimádatot főképpen a civilizációs hivatás tudata táplálja. Franciaország jár a népek élén, mert mindig olyan eszményekért hozott áldozatot, mely az emberiség javát szolgálja. Mint frenetikus demokrata és a liberális forradalom szellemi gyermeke, Michelet – természetesen – a nagy francia forradalomban találja meg az emberi nem apostolainak legnagyobb tettét. Mikor a Bastille bevételét mondja el, felkiált: »Oh Franciaország, meg vagy mentve! Oh világ, meg vagy mentve!« A liberális nemzedék gondolkozásához híven nagy örömmel állapítja meg, hogy a francia népet nemes szociális ösztöne hajtja, hogy mindig a világszabadsággal, a legtávolabb eső népek bajaival törődjék. »Az egész emberiség visszhangzik benne.« S ezt a felfogást visszavetíti a régi időkre: a testvériség hagyományait ismeri fel Szent Lajos, Szent Johanna és a forradalom tábornokainak szavaiban, tetteiben, úgyhogy az egész francia történelem egy nagy civilizációs áldozattá válik a nagy fantáziával megáldott történetíró ítéletében: »Ha fel akarnók halmozni mindazt, amit az egyes nemzetek vérben, aranyban és mindennemű erőkifejtésben áldoztak olyan önzetlen dolgokra, melyek csak a világnak használtak, Franciaország piramisa az égig érne ... És a tietek, oh nemzetek, kik mind itt együtt vagytok, oh, a tietek, a ti áldozataitok halmaza egy gyermek térdéig érne fel. A ti ügyetekért áldozott számolatlanul. És mikor semmije sem volt, azt mondotta: Se aranyom, se ezüstöm, de amim van, odaadom. És akkor odaadta lelkét. Ami életet ad a világnak, az Franciaország lehelete, története minden szakában ... Valamennyi nemzet között ő az, aki saját érdekét és sorsát az emberiségével összekeverte.« Kisajátította magának az önfeláldozást, az áldozatot és megalapította az egyenlőség evangéliumot. S Michelet büszke megállapításait, fölénytudását az a keserű tudat is emeli, hogy az emberiség Franciaország. [...] Michelet, Victor Hugo ditirambusait az iskolában olvassák, szuggesztív képeiken át a francia gyermek korán megjegyzi magának, mily óriási szolgálatokat tett nemzete az emberiségnek s az milyen hálátlan volt iránta...”¹⁰⁴⁵

Eckhardt Sándor most már mindent megbocsátott Michelet-nek. De akkor 1943-ban miért közölte szinte változatlanul 1927-i Michelet-t elmarasztaló cikkét, amelyet kétségtelenül első indulatában írt, meglehetősen szelektív módon olvasván bele a francia történész művébe? Miért nem próbálta elhelyezni Michelet „magyarellenes”-nek tetsző ítéletét a konstrukció struktúrájában vagy inkább szövevényében? Talán azért, mert ő maga is francia fejjel gondolkodott, amikor saját hazájáról volt szó. Úgy érezhette, „hálátlan” volt a világ Magyarország iránt, és láttuk, Franciaország számára még mentséget is keresett.

A francia szellem országában Eckhardt Sándor saját hazáját kiegészítő és a náci Németország ellenképét teremtette meg. Michelet és társai messianizmusát nemcsak egyszerűen átvette, hanem átmagyarázta, újrafogalmazta. A franciák gall-kultuszának bemutatását, azt, ahogy magukat a gall szellem továbbéltetőinek tartották, a következőképpen zárta: „Csodálatos jelenség ez és aligha lehetne hozzá foghatót találni a többi nép tudatában. És talán a »faji« jelleg nem is volna olyan állandó, ha nem egy olyan fejlett közösségi életet élő nemzetről volna szó, mint a francia. A közösségi élet az egyedeket állandó élénk erkölcsi és értelmi folyamatban tartja össze és a francia ember, bármily individualista, nem tud és nem is akar abból kikapcsolódni. Ez a fejlett közösségi élet rögzítette meg talán oly erősen a faj lelki alkatát, mely jobban szétforgácsolt közösségi erők mellett bizonyára hamarább esett volna a történeti változások áldozatául.”¹⁰⁴⁶

Eckhardt Sándor a germán fajelmélettel szemben próbált a faj terminusának valamiféle más és humánusabb értelmet adni. Ma már tudjuk, tévedés az ellenfél nyelvi mezején akárcsak egy lépést is tenni, ahogy ezt mindig utólag felismerjük. Óhatatlanul felötlik a visszatekintő szem előtt, hogy az uralkodó diskurzus akár egyetlen terminusának elfogadása olyan szemantikai közösséget teremt, amely akár politikai cinkosságot is eredményezhet. De hát reformkori nagyjaink nem használták-e lépten-nyomon a faj kifejezést? József Attila nem kiáltott-e magyarságért a magyarnak? Tehettek-e arról, hogy az ő diskurzusukból is a fasizmus ezt emelte ki? – természetesen gondosan átmagyarázva. Egy könyv és szerzője értékét paradox módon önnön következetlensége olykor csak megemeli. Nem logikai bakugrásra gondolunk, hanem a konstrukción átsugárzó szkepszisre, amikor az alkotó saját alkotása és teremtvénye ellen, egyszóval önmaga ellen is fellázad. Már-már hidegzuhanyként hathat a keserű diagnózis: „A francia hivatáseszme ma inkább az emberiség értékeinek védelmét hangoztatja, apostoli lendülete elgyengült az individuális nacionalizmusok előretörése és a racionális-progresszista gyökerű bolsevizmus csődje következtében. A jövő dönti le, hogy ma már inkább konzervatív fogalmazású célkitűzéseit éppoly makacs kitartással fogja e végrehajtani »az emberiség javára«, mint amilyen lendülettel vetette magát mindenkor a hitterjesztő küzdelmekbe...”¹⁰⁴⁷ Kétely nélkül nem lehet hit. Lehet, némi túlzás, de Eckhardt Franciaország-hite kevesekéhez fogható. Ha nem lettek volna, nem repült volna De Gaulle sem Angliába.

Eckhardt Sándor koncepciójának erénye és hibája is egy tőről fakad. Bizalmat önt saját nemzetébe, de egyben le is fegyverzi azt. Mert már-már kétféle mércével mér. Nem osztozik Szekfű Gyula liberalizmusellenességében, mégis elfogadja azt, hogy egyben el is határolja magát attól. Példa erre 1848 bűvészmutatványszerű értékelése:

„A francia szabadság-forradalmi misszió ekkor már egész nemzedékeket elragadott s Kossuth Lajos és a köréje csoportosuló márciusi ifjúság vele együtt felemelkedett abba a légüres térbe, melyet a forradalom és liberalizmus ideológiája kialakított, és amelyet csak a színes nemzeti romantika töltött ki fantasztikus vagy realista képeivel. Másik oldalon Széchenyi, sőt Deák Ferenc is szkepszissel vagy kétségbeesve látta, hogy bukik meg az organikus reformszemlélet, a francia tűz, Victor Hugo és Lamartine szónokias, Lamennais lángoló vagy Béranger gunyoros géniuszának hatása alatt. Így következik be a februári forradalomra a mi márciusunk. A magyar lélek kettős arculata sohasem volt olyan evidens, mint ahogy ekkor bontakozott ki a francia szellem érintésére.

Mindamellett a francia forradalmi misszió magyar földön olyan eredményt ért el egy csapásra, aminőt a szerves történelmi fejlődés hívei csak nehezen valósíthattak volna meg: a jobbágyság felszabadítását a szabadság, egyenlőség és testvériség nevében.

Ezután már a politikai prozelitizmusnak kevés szerep jut ki a magyar és francia szellem érintkezésében. A hatás innentől kezdve inkább az irodalomban és művészetekben folytatódik, mindenkor a felszabadulás és újítás jegyében, ami egyúttal az igazabbnak vélt látást s az önmagára találást jelenti.”¹⁰⁴⁸

Hogy miért volt légüres tér az, amit a liberális ideológia kialakított, nem tudjuk. Nem is lehet tudni, csak inkább ösztönösen vagy inkább axiómaként vallani, és összeállítani valami olyan teleologikus történetet, amely az általa elindított hanyatlásról szól. Jellemző, hogy nem a francia liberalizmust teszi felelőssé. A francia felelősök még így is színpompás dolgokat csinálnak. Nota bene: Lamartine-nak, ha volt célja, éppen a jakobinizmus elkerülése. Miért kettős a magyar lélek arculata? Széchenyi és Kossuth mellett még rengeteg a magyar arc. Ugyanakkor árnyalt is ez az ítélet, ha a forradalom vívmányainak értékelésére gondolunk. A balszerencsés Károlyi Mihály sikertelen francia orientációjáról persze nem illett és nem is lehetett tanácsos szólni, de a Nyugat forradalmát nem hallgatta el.

Eckhardt Sándor jó néhány kortársánál határozottabban vette tudomásul, hogy az emberben milyen ellentétes erők feszülnek, és hogy éppen csak belső bizonytalanságát leplezi egy eszmébe való kapaszkodással. Michelet-től, a Vicón nevelkedett, őt részben átmagyarázó Michelet-től is tanulhatta ezt. Zolnaihoz írt – idézett – rövid „verse” Michelet értékvilága is. Ez: „A polgárnak legszebb éke: / Jog, szabadság és a béke” 1845-ben az aradi farsangi bálterem falát ékesítette.¹⁰⁴⁹ (Eckhardt Sándor maga is aradi volt, írt az aradi múzeum könyvtáráról is egy szép cikket, amely francia gyűjteményes kötetében is fellelhető.) Zolnai – láttuk – átstilizálta a feliratot, nem érezte, vagy inkább nem akarta érezni, hogy milyen indulatok is feszülhettek az erkölcsnemesítő versikében. Hiszen nemcsak az egész érdekegyesítő politika belső harmóniára törekvése húzódott meg benne, hanem a tudat, hogy csak a harc és önfeláldozás hozhat a nemzethalál veszélyét is elhárító békét. Eckhardt Sándor tudta, hogy Michelet legnagyobb mindenható istene a Jog. Tudta, hogy Michelet is milyen önfeláldozást hirdetett. Ezért amit 1926-ban Michelet-ben elmarasztalt, az a durva hatalmi politika, melytől maga a francia történész is elhatárolta magát, miközben óhatatlanul a Francia Köztársaság oly kártékony regionális imperializmusának is lendületet adott. Eckhardt Sándornak még meg lehetett az az elégtétele is, hogy 1944 februárjában az egyik francia katolikus lap A francia szellem francia kiadását – miután oldalakon keresztül idézett belőle – méltó igazságtételként értékelte.¹⁰⁵⁰

Eckhardt Sándor Francia szelleme az ellenállás szellemét erősítette, ahogy azt tette a Sicambriától Sans-Souciig című 1943-i, ugyancsak Párizsban kiadott tanulmánykötete is. Azt hinné az olvasó, hogy egzotikus érdeklődést kielégítő tanulmánykötetet vesz kézbe, mert a szerző így mutatja be: „Tudós legendák, népi hiedelmek, könyvek és tanulmányok, amelyek egyszerre érzékeltetik, hogy ezen ország miképpen ajzotta fel a francia képzeletet, és azt, hogy Magyarország ezer éven keresztül miként kapcsolódott a francia kultúrához.” De rögtön leszögezi, hogy jelen műve következtetése azonos a korábban franciául is megjelent A francia szellem című könyvének következtetésével. Ezek után pedig lássuk a következő mondatba foglalt jellegzetes üzenetet: „Valóban, ha Magyarország a franciák érdeklődésének homlokterében elég folyamatosan jelen van, a francia kultúra mindig is ellenszere volt azon közelibb szellemi behatásoknak, amelyeknek történeti jelentősége Magyarország számára kétségtelen, de amelyek túl hatalmas mennyisége veszélyt jelentett nemzeti jellegének autonómiájára.”¹⁰⁵¹

Eckhardt Sándor műveinek lehetett némi sikere. Balogh József tudósította is – Vichyből kapott hírek alapján – arról Zolnai Bélát, hogy Jean Vitiano egész sorozatot tett közzé A francia szellem román – irodalomra, tudományra, társadalmi életre, orvostudományra gyakorolt – hatásáról.¹⁰⁵² Ez talán nemesnek nem nevezhető versengés, de még mindig jobb, mint az olcsó denunciálás...

Aligha kétséges, dolgozatunk valamennyi szereplőjének érdekében állt volna Michelet magyar-képének elmélyültebb elemzése. Céljaiknak is jobban megfelelt volna. Erősíthette volna az ellenállás szellemét. És teljesebb választ adhattak volna arra a kérdésre, hogy „mi a magyar?”, azaz: milyen képet lehet a magyarokról kialakítani. Igaz, vállalni kellett volna a forradalmi hagyományokat. Eckhardt Sándor magatartásának paradoxona, hogy amíg a francia forradalmi hagyományt elfogadja, a magyart elhanyagolja, sőt elveti. 1956 októberi nagy napjainak azért lehetett tisztító hatása, mert a nemzet és a forradalom ismét egymásra találtak.