Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Marosszék lakossága a XIX. század első felében

1786			1831					1850
			felmérés			kiigazított adatok
ház	család	jogi népesség	telek	család	személy	család	személy	ház	lakás	jogi népesség
9 457	10 120	50 616	10 400	10 522	52 610	12 052	60 260	14 325	16 963	69 674

Tekintetbe véve az összehasonlító adatokat, mi az 1831. évre eredményként egy 12 000 családot (mintegy 60 000 személy) kimutató összesítést vártunk. A kapott eredmény a vártnál kisebb. Eszerint a népesség számának növekedése 1786 és 1831 között elenyésző, míg a következő 20 év demográfiai robbanást jelez, ami természetellenesnek tűnik. A majdnem egy félévszázadot felölelő időszakra kapott 402 családdal való gyarapodás túl kevés, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy 1813–1817 között az egész fejedelemséget sújtó, számottevő lakosságcsökkenést eredményező szárazság és járvány pusztított. Ugyanakkor az 1831 és 1850 közötti több mint 17 000-es létszámnövekedés túl soknak tűnik. A kérdés tisztázása, illetve a feltételezett hiány kiigazítása érdekében az egyetlen rendelkezésünkre álló nyilvántartáshoz, az adózók ez évből megmaradt községenkénti összesítő kimutatásához folyamodtunk.¹²⁸¹ Ennek a felmérésnek a célja az adóköteles lakosság számbavétele volt. Kiterjedt a kisnemesekre, a lófő és gyalog székelyekre (primipili et pixidarii), a jobbágyokra és zsellérekre, az újparasztokra (értve a cigányokat), a zsidókra, örményekre és más kereskedőkre. Az összeírás nem tartalmazza az adómenteseket, az ún. „lege immunis”-okat, vagyis a nemeseket és az adómentes nem nemes, főként egyházi személyeket. A szinte egy időben megejtett két összeírás közötti kapcsolatra, az adatok esetleges kölcsönös felhasználására nem találtunk utalást. Feltételezzük azonban, hogy az adóíró biztosok mindkettőben részt vettek.

Az adózók 1831. évi kimutatása 10 935 „contribuens” családot tüntetett fel. Ezzel szemben a statisztikai felmérés 1273 családot, vagyis 11,6%-kal kevesebb adózót rögzített. Az adóköteles lakosságra vonatkozó 1831-es összeírás tehát pontosabbnak és teljesebbnek bizonyult a felmérésnél. Egy, a valóságot a lehető legjobban megközelítő eredmény elérése érdekében az adózók kimutatását kiegészítettük a statisztikai felmérésnek a nemesség és az egyházi személyek számára vonatkozó adataival. A statisztikai felmérés nemcsak szám szerint, hanem név szerint is rögzítette a marosszéki nemeseket, 864 családot, amely adat teljesnek tekinthető. Az egyházi személyek száma ekkor Marosszéken, ugyancsak a felmérés szerint, 136 pap és 117 tanító volt. Az adózók száma, kiegészítve a nemesekre és az egyházi személyekre vonatkozó adatokkal, 12 052 családot (mintegy 60 260 személyt) eredményez, amit elfogadhatónak tartunk.

Megjegyezzük azt is, hogy a mesterségekről szóló, de egypár hónappal későbbi, 1831. május 6-i felterjesztésében a főkirálybírói helytartó a szék lakosságának számát több mint 13 000 családra becsülte. A foglalkozásokra vonatkozóan azt jelentette a Főkormányszéknek, hogy itt semmi különös mestermű nincsen egypár eseten kívül (Szovátán és Sóváradon csaknem mindenki szuszékot készít, Kibéden szekereket, Harasztkereken gyékényeket szőnek, Mezőkölpényben szatyrokat fonnak, Makfalván fazakasok felesen, Jobbágytelkén szalmakalapokat kötnek), „háznép pedig az egész székben mintegy 13 200 számmal találtatik”.¹²⁸² Mi ezt a számot túlzásnak tekintjük.

A 10 400 telek közül 338 puszta volt, 1248 pedig kúria. Nagy volt a pusztatelkek száma Nyárádmagyaróson (74), Torboszlón (42), Rigmányban (24), Székelyberében (27), Nyárád­szeredában (24), Nyárádszentsimonon (20), valamint a mezőségi Bazédon és Galambodon (19–19). De a lakosság számához képest magas volt (10–16 között) a pusztatelkek száma Nagyadorjánban, Mezőkölpényben és Mezőfelében is. A legtöbb helyen nem tértek ki a pusztatelkek helyzetére. Ezért nem állapítható meg bizonyosan a pusztetelkek összlétszáma. Ez valószínűleg magasabb volt a feltüntetett számnál, mivel csak 21 településről van ilyen természetű adatunk. Ugyanakkor húsz település esetében a telkek száma meghaladja a családokét, ami pusztatelkek létére utal. Éspedig: Csittszentivánon 130 telek jutott 115 családra, Deményházán 72 62-re, Iklandon 64 47-re, Iszlón 36 31-re, Jedden 120 100-ra, Jobbágytelkén, 150 126-ra, Kendőn 58 44-re, Kisadorjánon 25 20-ra, Malomfalván 49 38-ra, Marosszentgyörgyön 66 51-re, Mezőbándon 273 226-ra, Mikházán 107 63-ra, Nagyadorjánban 50 36-ra, Náznánfalván 70 57-re, Nyárádremetén 297 127-re, Nyárádselyén 100 85-re, Nyomáton 80 72-re, Székelysárdon 44 35-re és Székesen 106 91-re.

A pusztatelkek léte, illetve a családok számához képest vett telektöbblet településsorvadásra utal. Ennek okát vagy okait nem jelzik az adatok. De legtöbb esetben az említett települések azóta is nagyon alacsony lélekszámúak. Nyárádmagyaróson, ahol a legtöbb pusztatelket jelezték, megjegyezték, hogy többnyire nagyon szűkek voltak és terméketlenek, ezért felszámolták azokat.

Sajátos helyzet alakult ki a mezőségi részen, ahol sokan kint laktak a határban anélkül, hogy lakhelyeiket a beltelkek sorába vették volna. Mezőbándon „telek benn a faluban 239, azok közül 71 curia, ezeken kívül künn a mezőn molnárok, méhészek, fogadósok 34”; Mezőmadarason a társadalmi megoszlás rovatnál tüntetik fel, hogy mezőn lakók: „1 armalista, 1 székely, 2 libertinus és 66 colonus és inquilinus”; Mezősámsondon „vagynak még a Fekete és Veres Pots nevezetű praediumokban lakó gazdák 21-en, kik semmi terhet nem sup­portálnak”; Kislekencén a falun kívül van egy malom, egy malomház, egy kocsmaház és 3 cigányház; Mezőménesen a telkeken kívül van 3 faluháza, melyekben pakulárok és pásztorok laknak; Marosszentannán van 17 külső appertinencia nélküli telek, két kuriális helyet pedig csűröskerteknek használnak.

A mezőségi falvakra vonatkozó szűkszavú megjegyzések is jelzik, hogy itt egy különös településszerkezettel van dolgunk. A falu magjaként tekintett beltelkeken kívül is számosan élnek tanyaszerű életet kint a határban, sokszor nagyon távol a falutól. Ez a szétszórt házakból álló faluszerkezet tudomásunk szerint a későbbiek során még jobban kiteljesedett. Napjainkban is gyakori az egy-egy völgybeni vagy domb alatti egypár házas gazdaság.

A települések negyedénél (31 falu) a családok száma meghaladta a telkekét, vagyis viszonylagos túlnépesedés volt. Ezeknél a telkek felaprózódása következett be, vagyis az egésztelkek mellett megtalálhatók a fél-, negyed- és nyolcadtelkek is. Számottevő volt ez a különbség Sóváradon, ahol 73 telekkel van kevesebb, mint család, következik Mezőmadaras 70-nel, Szabéd 63-mal, Szabad 50-nel, Nyárádgálfalva és Udvarfalva 41-gyel, Kibéd, Mája és Szentgerice 40-nel, Székelyabod 37-tel, Szentháromság 35-tel, Mezőcsávás 31-gyel, Ehed és Kelementelke 30-cal, Vadasd 27-tel, Harasztkerek 24-gyel és Márkod 21-gyel.

A lakosság falunkénti összesítésére pillantva szembetűnő a kistelepülések nagy száma. A széki átlag 83 család (400–420 személy) falvanként. Átlag alatti létszámú, vagyis még négyszáz lelket sem számlál 80 település. Ezek közül tizenhárom törpefalunak, szinte tanyának tekinthető, ahol a családok száma nem haladja meg a harmincat. A legkisebb település Egerszeg 15 családdal. Ezután következik Kebeleszentiván 18-cal, Kisadorján és Seprőd 20-szal, Hídvég és Vece 21-gyel, Sóspatak 22-vel, Remeteszeg 24-gyel, Száltelek 27-tel, Marosagárd és Süketfalva 28-cal, Harcó és Nyárádszentanna 30-cal.

A több mint száz családos települések száma 34. Ezek közül 101–150 családdal rendelkezik 19 település, 151–200 közöttivel 11, 200-on felülivel 5. Marosszék legnépesebb települései voltak: Kibéd 336 családdal, Sóvárad 240-nel, Mezőmadaras 231-gyel, Mezőbánd 226-tal, Nagyernye 202-vel. Ezután következtek: Szentháromság 197 családdal, Erdőszentgyörgy 194-gyel, Szentgerice 195-tel, Makfalva 188-cal, Mezősámsond 183-mal, Nyárádtő 177-tel, Mezőpanit 170-nel, Nyárádmagyarós 162-vel, Nyárádgálfalva 158-cal és Szabéd 157-tel stb.

A szék lakossága a társadalmi megoszlást tekintve összetett. A feudális társadalomra jellemző két fő réteg, a földesúri jogokat élvező kiváltságos nemesség és a szolgáló népesség ellenében meghatározó szerepet játszott a szabad rend. Ők azok, akiket a hagyomány és a joggyakorlat is székelyként említ. A lófők és gyalogok, valamint a soraikból kiemelkedett, nemeslevelet szerzettek, az ún. „armalisták” voltak a hajdani katonarend, a katonai kötelezettségek fejében bizonyos szabadságjogokat élvező székelyek. Még a rendiség alkonyán is ők képezték a szék lakosságának majdnem felét – 46–47%-át. Az összeírásban is többször találkozunk a lakosság többi részétől történő megkülönböztetésükkel. A nemesekről nem azt mondták, hogy főemberek vagy székely nemesek, hanem egyszerűen csak „nemesek” vagy „immunis nemesek”. Csak elvétve találkoztunk a „székely possessorok” kifejezéssel.

A szolgáló népességhez tartozóak a parasztok. A nemzetiségük említésekor sem mondják róluk, hogy székelyek, hanem „colonus” vagy „inquilinus” a „magyar nemzetből”, az „oláhok közül”. Székelyeknek, székely gazdáknak csak a szabadrendűeket és az armalistákat tekintik. Ezt a mélyen gyökerező megkülönböztetést tükrözi még az 1850-es osztrák népszámlálás is, amikor a nemzetiségi megoszlásnál a volt székely székek magyarságát két külön népcsoportként tünteti fel: székelyekként és magyarokként. Székelyeken értve a fennebb említett régi székely katonarendet, magyarokon pedig a magyar anyanyelvű volt szolgáló népességet.

A marosszéki társadalmi viszonyokat a múlt század harmincas éveiben az alábbi kimutatás szemlélteti: