Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Marosszék lakosságának társadalmi megoszlása 1831-ben

Sorszám	Társadalmi megoszlás	A felmérés szerint		Az adózók nyilvántartása szerint
		Család	%	Család	%
1.	„Immunis” nemes	864	8,21	864*	7,32
2.	Armalista	1 688	16,04	1 823	15,45
3.	(lófő és gyalog)	3 246	30,85	3 681	31,20
4.	Libertinus	333	3,17	352	2,98
5.	Jobbágy (colonus)	1 130	10,74	1 095	9,28
6.	Zsellér	3 067	29,15	3 599	30,50
7.	Cigány [zsellér]	145	1,37	357	3,03
8.	Egyéb	49	0,47	28	0,24
	Összesen	10 522	100,00	11 799	100,00

*A szerző kiegészítése.

A felmérés adatainak ellenőrzésére, akárcsak előbb az összlakosság esetében, az adózók összeírását használtuk fel. Ez utóbbi kiegészítéseként nem használhattuk az egyházi személyekre vonatkozó adatokat, mivel azok valamelyik rétegbe való besorolása lehetetlen volt, lévén különböző rendből származók. A kapott eredmény így is meggyőző. Általánosan jellemző, amint már említettük, a lakosságnak szinte fele-fele arányú megoszlása a nemesi-szabad rendű és a szolgáló népesség között. Ez a megoszlás jellemzi a szék társadalmi rétegződését a XVI. század második felében bekövetkezett változások óta. Akkor a szolgáló népesség valamelyest túlsúlyba került (1614-ben Marosszéken a jobbágyok és a zsellérek az összlakosság 55%-a¹²⁸³) a szabad rendűekkel szemben. Az idők folyamán azonban a nemesség és a szabad rend lassan megelőzte a feudális függőségben lévőket számbelileg és arányosan is. 1722-re¹²⁸⁴ a nemesek és szabadok aránya 51% lett, 1831-ben pedig 58,27% (a statisztikai felmérés adatai szerint), illetve 56,95% (a kiigazított adózói lajstrom szerint).

A szabad rendűek és a szolgáló népesség szóródása a székben tarka képet mutat. Vannak szabad rendű falvak, teljesen vagy zömmel nemesek és szabadrendűek által lakottak (81–100%), többségben nemesi és szabad rendűek által lakottak (56–80%), szabadok és szolgáló népesség által megközelítően egyenlő arányban lakott falvak (45–55%), többségben jobbágyok és zsellérek által lakott falvak (56–80%) és jobbágy-zsellér falvak (81–100%). A lakosság társadalmi hovatartozása szerint a 127 marosszéki falu a következőképpen csoportosítható:

– nemesi-szabad rendű falu 35

– többségében nemesi-szabad rendű falu 31

– szabad rendű – jobbágy-zsellér falu 12

– többségében jobbágy-zsellér falu 19

– jobbágy-zsellér falu 30

A nemesi-szabad rendű falvak többsége a szék keleti felében – a Nyárád völgyében és általában a havasalji részeken – található. De elszórtan vannak más vidékeken, így a mezőségi Mezőfelében, Mezőpaniton és Szabédon is.

Szolgáló népesség nem volt Kendőn és Májában. Jobbágytelkén, Mezőfelében, Nyárád­szentsimonban, Székelyabodon és Székelyhódoson a nemesek és szabadok mellett csak egy-egy zsellér élt, Nyárádszeredában és Székelyberében kettő-kettő stb.

A jobbágy-zsellér falvak többsége Marosvásárhely körül feküdt (Bárdos, Egerszeg, Harcó, Hídvég, Kebele, Kebeleszentiván, Kisfalud, Koronka, Malomfalva, Marosagárd, Maros­szentanna, Marosszentgyörgy, Medgyes­falva, Mezőménes, Nyárádtő, Remeteszeg, Szabad és Tófalva). A többi a Nyárád völgyében (Bálintfalva, Jobbágyfalva, Nyárádszentanna, Nyárád­szent­lőrinc, Süketfalva, Székelymoson és Vece), a Kis-Küküllő felső folyása mentén (Erdőszentgyörgy és Gyulakuta) és a szék mezőségi részén (Kislekence, Székelysóspatak és Székelyuraj) feküdt.

A vegyesnek tekintett települések szétszórtan találhatók a szék különböző tájegységein.

A társadalmi megoszlásra vonatkozó adatok egyes rétegek esetében a megelőző egy-két évszázaddal korábbi helyzethez képest lényeges módosulásokat tükröznek. A leglátványosabb változás a nemességnél található. 1614-ben a 46 marosszéki főember a lakosság 1,22%-át képezte. Egy évszázad alatt arányuk mintegy 4,5%-ra nőtt, és ekkor már nem főembereknek, hanem nemeseknek hívták őket. Nem számítva közéjük a még számosabb egyházhelyes nemeseket, akik „armalista” megnevezéssel a XVIII. század elejétől külön rendet képeznek, 1808-ban az „immunis” nemesek száma 696 család volt, az összlakosság 5,96%-a.¹²⁸⁵

A nemessé vált régi székely főemberek mellett elszaporodtak a székben a kisebb-nagyobb helyi vagy betelepedett birtokos nemesek. Megjelentek és birtokot szereztek ott, részben meg is telepedtek a „mágnások”, a főnemesek. 1831-ben a 864 „lege immunis” nemes az összlakosság 8,21% -át tette ki a statisztika szerint (illetve 7,32%-ot az adózók lajstroma szerint). Volt köztük főnemes, birtokos nemes, de többségében kisnemes. Megkülönböztette őket a szabad rendűektől főként a nemesi kiváltságlevelük és adómentességük. Ez utóbbit akkor szerezhették meg, ha legalább két ősjobbággyal rendelkeztek. Számuk és a lakosság többi részéhez viszonyított arányuk meglepően magas, az országos átlagnak majdnem kétszerese.

A nemesek kis része a főnemességhez tartozott. Összesen 23 család esetében tüntették fel az összeírók a nekik kijáró „méltóságos úr” címet. A többinek csak a „tekintetes”, „nemzetes” megszólítás járt. Főnemesek voltak gróf Bethlen Pál Mezőmadarason, gróf Lázár István Gyulakután, gróf Lázár József Medgyesfalván, gróf Petki Józsefné Marosszentgyörgyön, gróf Rhédey Ferenc Mezősámsondon, gróf Rhédey László és gróf Teleki Ferenc Erdő­szentgyörgyön, gróf Toldalagi Ferenc Koronkán, gróf Toldalagi Zsigmond Nyárádszentbenedeken, báró Henter József Kelementelkén, báró Kemény Pál Malomfalván, Gál József Egerszegen, özv. Nagyajtai Cserei Mihályné Matskási Terézia Mezősámsondon, özv. Maurer Sándorné Horvát Zsuzsanna Lőrincfalván, Maurer Károly Maroskeresztúron, Pávai Vajna Elek Berekeresztúron, Sándor László, Sándor Mihály és Horváth Albert Backamadarason, Simény György Kelementelkén, Tolnai Györgyné Folyfalván, Simotits János őrnagy Mezőpaniton és Zeyk János Erdőszent­györgyön.

Az „immunisok” zöme helyi birtokos nemes volt. Szolgáló embereik száma sem lehetett számottevő, mivel egy nemesre átlag 5,8 jobbágy- és zsellércsalád jutott, ideértve a fő­nemesek szolgáló embereit is.

Egy településen átlag 6,8 nemes élt, de megoszlásuk a szék falvaiban nem volt egyenletes. Huszonegy faluban nem éltek nemesek. Ezek: Bálintfalva, Bárdos, Deményháza, Ehed, Hídvég, Jobbágytelke, Kebele­szentiván, Kisfalud, Kislekence, Marosszentanna, Nyárád­szentsimon, Remeteszeg, Szabad, Száltelek, Székelyabod, Székelybós, Székelyhódos, Szé­kelymoson, Székelyuraj, Tófalva és Vece.

Magas volt a nemesek száma a szék Mezőség felé eső részében – Mezőbándon és az azzal szomszédos falvakban –, valamint a Kis-Küküllő és a Nyárád felső folyása vidékén. Nagy számban éltek nemesek tizenegy faluban: Mezőbándon 42, Sóváradon 35, Nyárádmagyaróson 34, Nyárádselyén 33, Kibéden 27, Nagyernyén 26, Mezőcsáváson 25, Bergenyében és Szabédon 23, Szentgericén 22 és Mezőkölpényben 21. Tizenhat faluban 10–19 volt a nemesek száma, 79-ben pedig 1–9 között.

Az armalisták (címeres nemesek, de hívták őket egytelkes vagy egyházhelyes nemeseknek is) személy szerint nemesek voltak, nemességüket címeres levelekkel, vagyis nemesi kiváltság­levelekkel is bizonyították, de mivel nem rendelkeztek legalább két ősjobbágy családdal, adófizetők voltak. A személy szerint nemes, de birtoka után csak szabad rendűnek tekintett armalisták száma meglepően magas. 1722-ben – vagyis az 1714-ben bevezetett adó­szabályozás után – Marosszéken 273 armalista családot írtak össze. Ez a szék összlakosságának mintegy 6%-át tette ki. 1808-ban már 1415-en voltak (12,10%), 1831-re arányuk 16,04 (illetve 15,45)%-ra emelkedett. A gyarapodás részben lehet csak természetes szaporulat, részben új nemesítések következménye.

Egyes falvakban az armalisták száma több tucatra rúg, máshonnan pedig hiányoznak. Szóródásuk a székben a következő volt:

Családok száma	0	1–9 között	10–19 között	20–29 között	30 felett
Települések száma	29	42	25	14	17

Nagy az armalisták száma Sóváradon (76), Somosdon (66), Haraszt­kereken (62), Makfalván (60), Szentgericén (55), Nyárádmagyaróson (50), Márkodon (48), Csíkfalván 47, Lukafalván (46), Máján (45), Székelyvaján (41), Ákosfalván (36), Székesen (35), Nagyernyén (33), Csittszentivá­non (32), Folyfalván (31) és Székelyberében (30).

A szabad rendűek a régi lófők és gyalog székelyek utódai voltak. A lófőket 1562-től a vármegyei kisnemesekkel egyenrangúaknak ismerték el. Katonai kötelezettségeiket lova­sokként teljesítették. A gyalogok a középkori harmadik rend, a „község” szabad állapotban maradt, katonailag gyalogpuskásként szervezett része volt, akiknek sorait gyarapították a XVII. század elején szabad állapotukat visszaszerzett székelyek is. Az 1711. évi szatmári béke után az új hatalom, a bécsi udvar nem tartott igényt katonai szolgálatukra, adózókká változtatva őket. Ezután a két rend közötti hivatalos megkülönböztetés megszűnt, a kimu­tatásokban, az adólajstromokban adózó szabad székelyekként szerepelnek. A valóságban a rendi megkülönböztetés tovább élt, és meg is nyilvánult minden egyes adandó alkalommal. Az elemzett felmérés sem választja külön a lófőket a gyalogpuskásoktól, amiért mi is kény­telenek vagyunk egyben tárgyalni a rájuk vonatkozó adatokat. Megjegyezzük, hogy korábbi utalások alapján többségük lófő, és csupán egynegyed részük tartozik a gyalogok sorába.

A szabad rendűek szóródása is a székben egyenetlen. Ez az alábbiakból is kitűnik:

Családok száma	0	1–9 között	10–19 között	20–29 között	30–39 között	40–49 között	50 felett
Települések száma	30	18	22	15	14	10	18

Legtöbb szabad rendű Kibéden élt (262), csökkenő sorrendben következett Panit 114 szabad rendűvel, Jobbágytelke 97-tel, Sóvárad 96-tal, Makfalva 95-tel, Szovát ugyancsak 95-tel, Csókfalva 86-tal, Köszvényes 85-tel, Nyárádremete 83-mal, Szabéd 77-tel, Geges 72-vel, Székelyabod 68-cal, Székelyhódos 66-tal, Somosd is 66-tal, Székelycsóka 55-tel, Nyárádmagyarós 54-gyel, Deményháza is 54-gyel és Backamadaras 51-gyel. Tiszta szabadrendű falunak csak Csókfalvát, Székelyabodot, Székelyhódost és Székelycsókát tekinthetjük.

A libertinusok, másként szabadosok száma alacsony. Jelenlétük 68 faluban mutatható ki. Tíznél több család Nagyernyén (20), Gegesen (16), Nyárádremetén (14), Mezőmadarason (13) és Vadasdon (10) található. Rendi hovatartozásukra a felmérés nem ad magyarázatot. Mivel külön választották őket a „székelyekként” kezelt szabad rendűektől, feltételezzük, hogy a szolgáló népesség soraiból kerültek ki valamilyen kedvezményezés során.

A jobbágyok a szolgáló népesség kisebbik részét képezték. Számuk és arányuk az utóbbi két évszázadban a következőképpen alakult:

1614-ben	1103 család, az összlakosság	30,27%-a
1722-ben	1205 család, az adózók	27,96%-a
1808-ban	1815 család, az összlakosság	15,32%-a
1831-ben	1130 család, az összlakosság	10,74%-a (a felmérés szerint)
1831-ben	1095 család, az összlakosság	9,28%-a (az adózólista szerint)

A jobbágyság aránya az összlakosságéhoz viszonyítva fokozatosan csökkent, 1808 után pedig hirtelen számbelileg is megcsappant. A számbeli lassú emelkedés, illetve az összlakosságéhoz viszonyított térvesztés okait itt nincs módunkban elemezni. Az 1808 utáni jelenséggel kapcsolatosan alá kell húznunk azt a tényt, hogy az 1819–1820-ban napirendre került úrbéri rendezéssel függ össze. Az úrbérrendezés során megejtett úrbéri összeírás alkalmával a földesurak, ahol tehették, a „colonicalis telkeket”, vagyis a jobbágyok kezében levő földeket székely örökségként vették nyilvántartásba, és az azokon ülő szolgáló népeket zsellérekké nyilvánították. Így a szék jobbágysága 37%-kal csökkent.

Teljesen vagy szinte teljes egészében jobbágyfalvak voltak Bárdos, Egerszeg, Erdő­szentgyörgy, Gyulakuta, Havadtő, Jobbágyfalva, Kelemen­telke, Malomfalva, Maros­szentanna, Marosszentgyörgy, Nyárádszentanna, Süketfalva és Vece. Jobbágy-zsellér falu volt Medgyesfalva, Szabad és Székelytompa.

A jobbágyság szóródása a székben a következő volt:

Családok száma	0	1–9 között	10–19 között	20–29 között	30–39 között	40–49 között	50 felett
Települések száma	71	24	13	6	4	2	7

A legtöbb jobbágy Erdőszentgyörgyön (135), Marosszentkirályon (116), Gyulakután (65), Jobbágyfalván, Kelementelkén és Marosszentannán (58–58), valamint Mezőbándon (56) és Szabadon (49) élt.

A zsellérek a szabad székelyek mellett a szék legnépesebb csoportját képezték. Számuk és arányuk az utóbbi két évszázadban a következőképpen alakult:

1614-ben	913 család, az összlakosság	25,48%-a
1722-ben	667 család, az adózók	15,48%-a
1808-ban	3462 család, az összlakosság	29,62%-a
1831-ben	3067 család, az összlakosság	29,15%-a (a felmérés szerint)
1831-ben	3599 család, az összlakosság	30,50%-a (az adózólajstrom után)

A XVIII. század eleji csökkenéstől eltekintve a zsellérek száma fokozatosan nőtt. Az 1722-es adatot nem tekinthetjük reálisnak. Ez az az időszak ugyanis, amikor az 1714-es országgyűlési végzés értelmében csak a két ősjobbággyal rendelkező nemesek válhattak adómentesekké. Adómentességük biztosítása érdekében, valószínűleg, sokan nyilváníttatták addigi zselléreiket jobbágyokká.

A zsellérség számának az ezerhétszázas években bekövetkezett többszörösére emelkedése nem csupán a természetes szaporulat eredménye, hanem más vidékekről történő számottevő betelepülésé.

A zsellérség szóródása a székben 1831-ben a következő volt:

Családok száma	0	1–9 között	10–19 között	20–29 között	30–39 között	40–49 között	50 felett
Települések száma	15	27	26	21	12	13	13

Legtöbb zsellér Nyárádtőn (157), Mezőmadarason (135), Mezőbándon (121), Szentháromságon (119), Nagyernyében (86), Székelykálon (80), Mezőcsáváson (69), Szentgericén (61), Koronkán (58), Mezőkölpényben (55), Mezősámsondon (54), Székelyvajában (51) és Mezőbergenyén (50) élt.

Zsellér-, illetve szinte teljesen zsellérfalu 22 település volt, éspedig: Búzaháza, Galambod, Hagymásbodon, Hídvég, Kebele, Kebeleszentiván, Kisfalud, Koronka, Marosagárd, Maroskeresztúr, Marosszentkirály, Mezőménes, Náznánfalva, Nyárádandrásfalva, Nyárád­szentlőrinc, Nyárádtő, Szé­kely­kövesd, Székelymoson, Székelysárd, Székelysóspatak, Székelyuraj és Tófalva. Számottevő zsellér élt még 20 településen. Ugyanakkor van tizenhat vegyes, szabadrendű-zsellér település: Mezőbergenye, Mezőcsávás, Mező­kölpény, Mező­madaras, Nagyernye, Nyárádkarácsonfalva, Nyárád­szent­benedek, Nyárádszentlászló, Nyárádszentsimon, Nyomát, Székelykál, Székelyvaja, Szentháromság, Szövérd, Udvarfalva és Vadad.

A felmérés másik kérdéscsoportja a lakosság nemzetiségi megoszlása. Ez a felmérés két évtizeddel megelőzte az 1850. évi népszámlálást, amely országosan első ízben tér ki a lakosok nemzetiségi hovatartozásának kimutatására. A lakosság 1848 előtti nemzetiségi meg­oszlásának tanulmányozására a kutatók, más forrásanyag hiányában, csak az egyházi össze­írásokat használták. Éppen ezért pontatlanságai ellenére ez a felmérésnek figyelemre méltó adatcsoportja, amely lehetőséget nyújt a több szempontból is kifogásolt 1850. évi népszámlálás e vidékre szóló adatainak összevetésére és ellenőrzésére.