It Ends with Us-Velünk véget ér

Olyan vagyok, mint az anyám.
– El akarok menni – suttogom.
Atlas elenged.
– Bent akarnak tartani megfigyelésre, Lily. Szerintem
maradnod kellene.
Felnézek rá, a fejemet rázom.
– El kell mennem innen. Kérlek! El akarok menni.
Bólint, és felsegíti rám a cipőmet. Leveszi a kabátját, a
vállamra teríti, aztán anélkül vonulunk ki a kórházból, hogy
bárki is észrevenné.
Egy szót sem szól az úton. Kifelé bámulok az ablakon, a
kimerültségtől már sírni sem tudok. A sokktól egy hang sem jön
ki a torkomon. Elvesztem.
Csak ússz tovább!
Atlas nem lakásban lakik. Háza van egy Wellesley nevű
Boston környéki kisvárosban, ahol minden épület gyönyörű,
terpeszkedő, makulátlan és drága. Mielőtt befordulnánk a
kocsifelhajtóra, azon kezdek gondolkodni, hogy azóta vajon
elvette-e azt a lányt. 
Cassie-t.
Vajon mit fog gondolni, ha Atlas
beállít egy nővel, akit valaha szeretett, és akit most alaposan
helybenhagyott a saját férje?
Szánni fog. Nem érti majd, miért nem hagytam el. Nem érti
majd, miért hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog. Ugyanazokat a
dolgokat nem érti majd, amiket én sem értettem, amikor
végignéztem, mi történik anyámmal ugyanebben a helyzetben.
Az embereket folyton az foglalkoztatja, miért nem lépnek le a
nők. De hol vannak azok, akik azon elmélkednek, miért kell
egyes férfiaknak egyáltalán agresszívnak lenniük? Nem
kizárólag őket kellene hibáztatni inkább?
Atlas beáll a garázsba. Nem látok másik autót. Nem várom

---

meg, hogy kisegítsen a kocsiból. Kinyitom az ajtót, egyedül
szállok ki, és követem a házba. Beüt egy kódot a riasztóba, aztán
felkapcsol pár lámpát. A tekintetem bejárja a konyhát, az
étkezőt, a nappalit. Minden jó minőségű fából meg rozsdamentes
acélból készült. A konyhát megnyugtató kékeszöldre festették.
Olya a színe, mint az óceánnak. Ha nem fájna annyira
mindenem, mosolyognék.
Atlas csak úszott tovább, aztán nicsak, milyen messzire
jutott. Basszuskulcs, egyenesen a Karib-szigetekig evickélt!
A hűtőhöz lép, elővesz egy palack vizet, aztán odahozza
hozzám. Lecsavarja a kupakját, a kezembe adja. Iszom, aztán
nézem, ahogy Atlas felkapcsolja a lámpát előbb a nappaliban,
aztán a folyosón.
– Egyedül élsz? – kérdezem.
Bólint, és visszaindul a konyhába.
– Éhes vagy?
A fejemet rázom. Ha éhes is lennék, úgysem tudnék enni.
– Megmutatom a szobádat – mondja. – Van hozzá zuhanyozó
is, ha gondolod.
Gondolom. Ki akarom mosni a scotch ízét a számból. Le
akarom mosni a steril kórházi szagot a bőrömről. Le akarom
öblíteni magamról életem elmúlt négy óráját.
Követem a folyosón a vendégszobába, ahol felkapcsolja a
lámpát. A csupasz ágyon két doboz áll, a falak mentén még
többet halmoztak fel. Az ajtóval szemben egy túlméretezett
széket pillantok meg. Atlas az ágyhoz lép, leveszi róla a
dobozokat, és a többihez illeszti a fal mellé.
– Alig pár hónapja költöztem ide, még nem nagyon értem rá
csinosítgatni. – A szekrényhez lép, kihúzza az egyik fiókot. –
Megvetem neked az ágyat.
Lepedőt és párnahuzatot vesz elő, aztán elkezd ágyazni, én
pedig belépek a fürdőszobába, és behúzom magam mögött az
ajtót.
Fél óráig odabent maradok. Néhány percet azzal töltök, hogy
magamat bámulom a tükörben, aztán pár percig a zuhany alatt
állok. Az idő java részében azonban a vécé fölött kuporgok, és

---

azzal próbálom meghánytatni magam, hogy az elmúlt órák
eseményeire gondolok.
Amikor egy törülközőbe csavarva végül kilépek a
fürdőszobából, Atlast már nem találom ott, de összehajtogatott
ruhák várnak rám helyette a frissen megvetett ágyon. Egy
kelleténél jóval nagyobb férfi pizsamaalsó meg egy akkora póló,
hogy a térdem alá ér. Meghúzom a nadrág zsinórját, bekötözöm,
és bemászom az ágyba. Lekapcsolom a lámpát, magamra húzom
a takarót, de úgy, hogy a fejem búbja sem látszik ki alóla.
Hevesen zokogok, mégsem jön ki egy hang sem a torkomon.

---

Huszonötödik fejezet
PIRÍTÓS ILLATÁT ÉRZEM.
Kinyújtózom az ágyon, és elmosolyodom, mert Ryle tudja,
hogy a pirítós a kedvencem.
Kinyitom a szememet, és egy frontális ütközés erejével jön
szembe a valóság. Amikor rádöbbenek, hol vagyok, és hogy
kerültem ide, megint szorosan becsukom a szemem. Már azt is
tudom, hogy egyáltalán nem azért érzem a pirítós illatát, mert az
én édes, törődő férjem ágyba készül hozni a reggelimet.
Azonnal megint sírhatnékom támad, úgyhogy inkább erőnek
erejével ráveszem magam, hogy felkeljek az ágyból. A
gyomromban érzett üresség minden figyelmemet leköti, ahogy
kimegyek a mosdóba, és arra jutok, hogy ráérek sírni, miután
ettem valamit. Reggeliznem kell, ha utána megint okádni akarok.
Amikor a fürdőszobából visszatérek a hálóba, észreveszem,
hogy a széket megfordították, és most nem az ajtó, hanem az ágy
felé néz.
Egy takaró is ott hever rajta összegyűrve, amiből végképp
nyilvánvaló, hogy Atlas itt töltötte az éjszakát, amíg én aludtam.
Gondolom, aggódott, hogy agyrázkódásom lehetett.
Amikor belépek a konyhába, Atlas éppen ide-oda járkál a
hűtőszekrény, a tűzhely meg a pult között. Tizenkét órája
először érzem a halvány nyomát valaminek, ami nem gyötrelem,
mert eszembe jut, hogy Atlas szakács. Méghozzá jó szakács. És
éppen reggelit készít nekem.
Ahogy közeledem hozzá, felnéz.
– Reggelt! – mondja, ügyelve rá, hogy minél hétköznapibb
legyen a hangja. – Remélem, éhes vagy.
Felém lök a pulton egy poharat meg egy kancsó narancslevet,
aztán visszafordul a tűzhely felé.

---

– Az vagyok.
Hátranéz a válla fölött, és halványan rám mosolyog. Töltök
magamnak egy pohár narancslevet, és átballagok a konyha
másik végébe, ahol van egy kis reggelizősarok. Felveszem az
asztalon heverő újságot. Amikor meglátom benne a legjobb
bostoni vállalkozásokról szóló cikket, azonnal remegni kezd a
kezem, és visszadobom a lapot az asztalra. Becsukom a szemem,
és lassan kortyolok a narancsléből.
Pár perccel később Atlas letesz elém egy tányért, aztán leül
velem szemben az asztalhoz. Maga elé húzza a saját tányérját, és
a villájával belevág egy palacsintába.
Lenézek a magam reggelijére. Három juharsziruppal
meglocsolt és kevés tejszínhabbal díszített palacsinta. A tányér
peremén narancsgerezdek és eperdarabok sorakoznak.
Olyan szép, hogy szinte sajnálom megenni, de már tényleg túl
éhes vagyok hozzá, hogy ilyesmivel törődjek. Bekapok egy
falatot, lehunyom a szememet, és igyekszem leplezni, hogy ez
életem legfinomabb reggelije.
Végre hajlandó vagyok elismerni, hogy az étterme
megérdemelte azt a díjat. Még ha meg is próbáltam lebeszélni
róla Ryle-t meg Allysát, hogy visszamenjünk, igazság szerint
soha nem ettem még ennél jobb helyen.
– Hol tanultál meg főzni? – kérdezem.
Iszik egy kortyot a kávéscsészéjéből.
– A tengerészgyalogságnál – mondja, ahogy visszateszi a
csészét az asztalra. – Első körben tanultam egy darabig, aztán
amikor másodszor is beálltam, már eleve szakácsnak mentem. –
Megkocogtatja a villájával a tányérja peremét. – ízlik?
Bólintok.
– Isteni. De ez nem igaz. Tudtál főzni azelőtt is, hogy
bevonultál volna.
Elmosolyodik.
– Emlékszel a kekszre?
Megint bólintok.
– Életem legjobb keksze volt.
Hátradől a székén.

---

– Az alapokat magamtól tanultam meg. Kisebb koromban
anyám dupla műszakban dolgozott, úgyhogy ha vacsorázni
akartam, magamnak kellett főznöm. A másik választásom az lett
volna, hogy éhezem, úgyhogy egy garázsvásáron vettem
magamnak egy szakácskönyvet, aztán a következő évben sorra
megfőztem belőle az összes receptet. És még csak tizenhárom
éves voltam.
Elmosolyodom, és megdöbbenek rajta, hogy egyáltalán képes
vagyok rá.
– Ha legközelebb valaki megkérdezi, hogyan tanultál meg
főzni, ezt a történetet meséld el, ne a másikat.
A fejét rázza.
– Te vagy az egyetlen, aki bármit is tud arról, mi történt
velem tizenkilenc éves korom előtt, és szeretném, ha ez így is
maradna.
Arról kezd mesélni, milyen volt szakácsnak lenni a seregben.
Félretett annyi pénzt, amennyit csak tudott, hogy leszerelés
után saját éttermet nyithasson. Egy kis kávézóval kezdett, ami
elég jó hasznot hozott, aztán másfél évvel ezelőtt megnyitotta a
Bakot.
– Tűrhetően megy – mondja szerényen.
Körbenézek a konyhájában, aztán visszafordulok felé.
– A jelek szerint azért több mint tűrhetően.
Vállat von, és bekap még egy darab palacsintát. Aztán már
nem beszélek, amíg be nem fejezzük a reggelit, mert az éttermén
jár az eszem. A nevén. Azon, amit az interjúban mondott. Aztán
persze ezek a gondolatok megint visszavezetnek Ryle-hoz, a
dühhöz, ami a hangjából áradt, ahogy ordítva olvasta fel az
interjú utolsó sorát.
Atlas valószínűleg látja rajtam a változást, mert egyetlen szó
nélkül szedi le az asztalt.
Amikor újra leül, a mellettem lévő széket választja.
Megnyugtatóan teszi a kezét a kezemre.
– Pár órára be kell mennem dolgozni – mondja. – Nem
szeretném, ha elmennél innen. Maradj, ameddig csak kell, Lily!
Csak... légy szíves, ne menj ma haza!

---

Megrázom a fejemet, amikor érzékelem az aggodalmat a
szavaiban.
– Nem fogok. Itt maradok – felelem. – Ígérem.
– Szükséged van valamire, mielőtt elmegyek?
Nemet intek.
– Megleszek.
Feláll, fogja a kabátját.
– Sietek, ahogy csak tudok. Ebéd után visszajövök, és hozok
valamit enni, jó?
Mosolyt erőltetek az arcomra. Atlas kihúz egy fiókot, papírt
meg tollat vesz elő belőle. Gyorsan firkál rá valamit, aztán elsiet.
Felállok, a pulthoz lépek, és elolvasom, amit írt. Felsorolta a
riasztó beállításának lépéseit. Lejegyezte a telefonszámát, bár itt
van a fejemben. Hozzáírta még a munkahelyi számát, az itthoni
címét meg a munkahelyi címét is.
A papír alján apró betűkkel még ennyi állt: „Csak ússz tovább,
Lily!”