It Ends with Us-Velünk véget ér

Hangosan! 
Talán mert idegsebész, és sosem gondoltam volna,
hogy egy ennyire tanult ember ilyen lazán dobálózik a „dugni”
szóval.
Összeszedem magam... valamelyest... aztán folytatom.
– Jól van. Ha már témánál vagyunk... életemben először egy
hajléktalannal feküdtem le.
Erre felkapja a fejét, és rám néz.
– Hoppá, erről mesélned kell még.
Kinyújtom a karomat, azon nyugtatom a fejem.
– Maine-ben nőttem fel. Viszonylag jó környéken laktunk, de
a házunk mögött lévő utca nem volt valami fényes állapotban. A
hátsó udvarunk egy lebontásra váró házra nézett, ami két üres
telekkel volt szomszédos. Összehaverkodtam egy Atlas nevű
sráccal, aki beköltözött az üres házba. Rajtam kívül senki sem
tudta, hogy ott lakik. Vittem neki kaját, ruhákat meg
mindenfélét. Amíg apám rá nem jött.
– Mit csinált?
Összeszorítom a számat. Nem tudtam, miért hoztam ezt fel,
amikor kényszerítenem kell magam, hogy ne gondoljak rá nap
mint nap.
– Összeverte. – Ennél kendőzetlenebbül nem óhajtok beszélni
a témáról. – Te jössz.
Egy pillanatig némán méreget, mint aki tudja, hogy több is
van ebben a történetben. Aztán megszakítja a szemkontaktust.
– Taszít a házasság gondolata – mondja. – Majdnem
harmincéves vagyok, és egyáltalán nem vágyom feleségre.
Gyerekek meg főleg nem kellenek. Semmi mást nem akarok az
élettől, csak sikert. Jó sokat. De ha ezt nyíltan bevallom
valakinek, arrogánsnak tűnök.
– Szakmai sikerekre gondolsz? Vagy társadalmi előrelépésre?
– Mind a kettőre – feleli. – Gyereke bárkinek lehet.
Megnősülni bárki megnősülhet. De nem mindenki lehet
idegsebész. Erre nagyon büszke vagyok. És nem elégszem meg
azzal, hogy nagyon jó idegsebész legyek. Én akarok lenni a
legjobb a szakmámban.
– Igazad van. Tényleg arrogánsnak tűnsz.

---

Elmosolyodik.
– Anyám attól fél, hogy elvesztegetem az életemet, mert
semmi mással nem foglalkozom a munkámon kívül.
– Idegsebész vagy, és anyád csalódott benned? – Felnevetek.
– Édes istenem, ezt a marhaságot! Van egyáltalán olyan, hogy
egy szülő elégedett a gyerekével? Lehetünk valaha is elég jók
nekik?
Megrázza a fejét.
– Az én gyerekeim nem lennének elég jók. Nem sok ember
hajt úgy, mint én, szóval csak a bukást készíteném elő nekik.
Ezért nem leszek soha apa.
– Igazából szerintem ez tiszteletre méltó, Ryle. Sokan nem
hajlandóak beismerni, hogy túl önzőek a gyerekneveléshez.
Megrázza a fejét.
– Jaj, hát én sokkal, de sokkal önzőbb vagyok annál, hogy
gyerekeim legyenek. Ahhoz meg aztán végképp túl önző vagyok,
hogy bevállaljak egy kapcsolatot.
– És hogy kerülöd el? Egyszerűen nem randizol?
Felém kapja a tekintetét, halvány mosoly ragad az arcára.
– Ha futja az időmből, találok lányokat, akik kielégítik a
szükségleteimet. Abban nem szenvedek hiányt, ha erre vagy
kíváncsi. De a szerelem sosem vonzott. Inkább tűnik tehernek,
mint bármi másnak.
Bár én is így tekintenék a szerelemre. Jelentősen
leegyszerűsítené az életemet.
– Irigyellek. Nekem rögeszmém, hogy valahol vár rám a
tökéletes férfi. Hajlamos vagyok rá, hogy gyorsan kiábránduljak,
mert soha senki nem felel meg az elvárásaimnak. Olyan érzésem
van, mintha folyamatosan a Szent Grált keresném.
– Meg kellene próbálkoznod az én módszeremmel – mondja.
– Azaz?
– Egyéjszakás kalandok.
Felhúzza a szemöldökét, mintha ezt felkérésnek szánta volna.
Örülök a sötétségnek, mert ég az arcom.
– Sosem feküdnék le olyan férfival, akiről előre tudom, hogy
nem jutok vele semmire.

---

Határozott kijelentésnek szánom, de a hangomból hiányzik a
meggyőződés.
Hosszú, komótos lélegzetet vesz, aztán a hátára gördül.
– Nem vagy olyan lány, mi?
Halványan csalódottságot vélek kihallani a szavaiból.
Én is csalódom. Nem tudom, vissza akarnám-e utasítani, ha
bepróbálkozna, de lehet, hogy ennek most a lehetőségétől is
megfosztottam magamat.
– Ha nem vagy hajlandó lefeküdni valakivel, akit csak nemrég
ismertél meg... – A tekintete megint találkozik az enyémmel. –
Pontosan milyen messzire lennél hajlandó elmenni?
Erre nincs válaszom. Én is a hátamra fordulok, mert úgy néz
rám, hogy kedvem támad átgondolni az egyéjszakás kalandokra
vonatkozó álláspontomat. Végül is nem ellenzem őket
egyértelműen, csak még soha nem volt rá példa, hogy olyan férfi
tegyen ajánlatot, akivel fontolóra vettem volna a dolgot.
Mostanáig. Azt hiszem. Egyáltalán vehetem úgy, hogy
ajánlatot tett? Mindig rettenetesen béna voltam a flörtöléshez.
Kinyújtja a kezét, megfogja a nyugágyamat. Egyetlen gyors
mozdulattal, minimális erőfeszítés árán, közelebb húzza a
magáéhoz, amíg a két kerti bútor összekoccan.
Mozdulatlanná merevedek. Most már nagyon közel van.
Érzem, ahogy meleg lélegzete belevág a hideg levegőbe. Ha
ránéznék, az arca talán ha tíz centire lenne az enyémtől. Nem
vagyok hajlandó feléje fordulni, mert valószínűleg megcsókolna,
én pedig semmit sem tudok erről az emberről, pár kendőzetlen
igazságtól eltekintve. Azért ez egyáltalán nem nyomja a
lelkiismeretemet, amikor Ryle a hasamra teszi nehéz kezét.
– Milyen messze mennél el, Lily?
Nyugodt a hangja. Átható. Egyenesen a lábujjaim hegyéig
hatol.
– Nem tudom – felelem.
Az ujjai a pólóm pereme felé osonnak. Lassan elkezdi felfelé
gyűrni az anyagot, amíg ki nem látszik egy keskeny csík a
csupasz bőrömből.
– Édes istenem! – suttogom, ahogy meleg tenyere elindul

---

felfelé a hasamon.
Józan eszemet a sutba dobva mégiscsak felé fordulok, és
teljesen rabul ejt a tekintete. Fogait az alsó ajkába mélyeszti,
közben a keze tovább kalandozik a pólóm alatt. Tudom, hogy
érzi, milyen hevesen kalapál a szívem. A fene essen belé,
valószínűleg még hallja is.
– Ez már sok? – kérdezi.
Nem tudom, honnan került elő ez az oldalam, de megrázom a
fejemet.
– Nagyon messze van még attól.
Elmosolyodik, ujjai végigsimítják a melltartóm alját,
gyengéden bizsergetik egyre libabőrösebb hasamat.
Amint lehunyom a szememet, éles csörgés hasít a levegőbe. A
keze megáll, amikor mind a ketten egyszerre jövünk rá, hogy
egy telefon szólalt meg. Az ő telefonja.
A vállamra ejti a fejét.
– Hogyaza!
Összehúzom a szemöldökömet, ahogy a keze kicsúszik a
pólóm alól. Kihalássza a telefonját a zsebéből, feláll, és jó pár
méternyivel arrébb sétál, mielőtt fogadja a hívást.
– Dr. Kincaid – mondja. Figyel, közben szabad kezével a
nyakszirtjét masszírozza. – És Roberts? Még csak nem is vagyok
ma beugró.
Egy darabig megint csendben van, aztán: – Jó, kérek tíz
percet. Már indulok is.
Kinyomja, aztán visszacsúsztatja a telefont a zsebébe. Amikor
felém fordul, kissé csalódottnak tűnik. A lépcsőházba vezető
ajtóra mutat.
– Nekem most...
Bólintok.
– Semmi baj.
Egy darabig engem mustrál némán, aztán feltartja egy ujját.
– Ne mozdulj! – mondja, és a telefonjáért nyúl.
Közelebb lép, és felemeli a készüléket, mint aki arra készül,
hogy lőjön rólam egy képet. Majdnem tiltakozom, de igazából
nem is tudom, hogy miért. Teljesen fel vagyok öltözve, valami

---

oknál fogva mégis pucérnak érzem magam.
Készít rólam egy képet, ahogy ott fekszem a nyugágyon, két
karomat lazán a fejem fölött tartva. Fogalmam sincs, mit akar
kezdeni a fotóval, de tetszik, hogy elkattintotta. Tetszik, hogy
nem akarja elfelejteni, milyen vagyok, pedig tudja, hogy soha
többé nem találkozunk.
Pár pillanatig a fotót nézegeti a képernyőn, aztán
elmosolyodik. Halvány kísértést érzek, hogy cserébe én is
lefényképezzem 
őt, 
de 
nem 
tudom, 
akarom-e, 
hogy
emlékeztessen valami erre az emberre, akit utoljára látok
életemben. Kicsit lehangoló a gondolat.
– Jó volt találkozni, Lily Bloom. Remélem, nem jársz úgy az
álmaiddal, mint a legtöbben, és sikerül megvalósítanod őket.
Mosolygok. Ez a férfi egyszerre szomorít el és zavar össze.
Nem is tudom, beszélgettem-e valaha hozzá hasonlóval, akinek
ennyire különbözik az élete az enyémtől, és ennyire más sávban
adózik. Valószínűleg nem is lesz rá többé alkalmam.
Mindenesetre kellemesen meglep, hogy nem is vagyunk annyira
mások.