Össze kell szednem magam.
Pár perc múlva
odahajolok Ryle-hoz.
– Van egy köröm a mosdóba.
Feláll, hogy kiengedjen. Ahogy áthaladok a termen, minden
egyes pincér arcát szemügyre veszem. Belépek a mosdókhoz
vezető folyosóra nyíló ajtón. Amint magamra maradok,
nekidőlök a falnak, előrehajolok, és hosszan kifújom a levegőt.
Megszavazok
magamnak
pár
csendes
pillanatot,
hogy
összeszedhessem magam, mielőtt visszamegyek az asztalhoz. A
homlokomhoz emelem a kezem, és lehunyom a szemem.
Kilenc éve nem tudom, mi történt vele.
Kilenc éve már?
– Lily?
Felnézek, és beszívom a levegőt. A folyosó végén áll, mint egy
szellem a múltból. Vetek egy gyors pillantást a lábára, hogy
meggyőződjek róla, nem a föld fölött lebeg-e.
Nem lebeg. Valóságos, és ott áll előttem.
Továbbra is a falnak dőlve állok, nem tudom, mit mondjak
neki.
– Atlas?
Amint kimondom a nevét, megkönnyebbülten fúj egyet, majd
három nagy lépést tesz előre. Azon kapom magam, hogy én is
ugyanezt teszem. Középen találkozunk, és átkaroljuk egymást.
– Azta! – mondja, és szorosan megölel.
Bólintok.
– Igen. Azta!
A vállamra teszi a kezét, és egyet hátralép, hogy
megnézhessen magának.
– Egyáltalán nem változtál.
A szám elé kapom a kezem, továbbra is sokkban, és alaposan
végigmérem. Az arca szinte a régi, de már nem az a nyurga
tinédzser, mint amilyennek emlékszem rá.
– Hát én nem mondhatom el rólad ugyanezt.
Lenéz magára, és felnevet.
– Na ja – mondja. – Nyolc év a seregben ezt teszi az emberrel.
Aztán egy időre elhallgatunk, mert egyikünk sem jut szóhoz a
döbbenettől. Hitetlenkedve csóváljuk a fejünket. Nevet, aztán én
is nevetek. Végül elengedi a vállamat, és karba fonja a kezét.
– És mi szél hozott Bostonba? – kérdezi.
Nem úgy beszél, mint aki nagy ügyet akar csinálni a dologból,
és én hálás vagyok ezért. Talán nem emlékszik a réges-régi
beszélgetésünkre Bostonról, amivel jó pár kellemetlen pillanatot
megspórolna nekem.
– Itt élek – mondom. Kényszerítem magam, hogy a válaszom
is éppen olyan könnyed legyen, mint a kérdése volt. – Van egy
virágboltom a Park Plazán.
Tudálékosan mosolyog, mint aki egyáltalán nem lepődött
meg. Az ajtó felé pillantok, tudván, hogy vissza kellene mennem
az asztalhoz. Észreveszi, és még egyet lép hátrafelé. Egy
pillanatig farkasszemet nézünk egymással, aztán csend lesz.
Kínos csend. Annyi mondanivalónk lenne, de egyikünk sem
tudja, hol kezdjük.
A szeméből egy pillanatra eltűnik a mosoly, aztán az ajtó felé
int.
– Gondolom, vissza kell menned a többiekhez – mondja. –
Valamikor majd megkereslek. Park Plazát mondtál, igaz?
Bólintok.
Ő is bólint.
Az ajtó kitárul, és egy nő lép be egy kisgyerekkel a karján.
Közöttünk mennek el, úgyhogy tovább nő köztünk a távolság.
Teszek egy lépést az ajtó felé, ő azonban mozdulatlanul áll.
Mielőtt kilépnék, megfordulok és rámosolygok.
– Jó volt látni, Atlas.
Halványan viszonozza a mosolyt, de a szemében már nem
látom nyomát.
– Igen. Téged is, Lily.
A vacsora végéig már nem nagyon beszélek. Nem tudom,
anyámnak meg Ryle-nak feltűnik-e egyáltalán, mert ez előbbi
kérdések egész sorával bombázza az utóbbit. Ryle hősiesen állja.
Elbűvölő anyámmal, éppen olyan, amilyennek lennie kell.
A váratlan találkozás Atlasszal alaposan felkavarta az
érzelmeimet, de a vacsora végére Ryle megint mindent
elsimított.
Anyám megtörli a száját a szalvétájával, aztán rám bök.
– Új kedvenc éttermem van! – közli. – Hihetetlen!
Ryle bólint.
– Egyetértek. El kell ide hoznom Allysát. Imád új éttermeket
kipróbálni.
Nagyon jó volt a kaja, de semmi szükségem rá, hogy
bármelyikük is vissza akarjon járni ide.
– Rendben volt – mondom.
Természetesen Ryle fizeti a vacsorát, aztán ragaszkodik
hozzá, hogy elkísérjük anyámat a kocsijához. Anyu büszkeséggel
teli arcából máris látom, hogy este felhív majd, és alaposan
kifaggat Ryle-ról.
Amikor elmegy, Ryle elballag velem az autómhoz.
– Kértem egy Ubert, hogy ne kelljen kerülővel hazavinned.
Kábé... – lenéz a telefonjára – másfél percünk van smárolni.
Nevetek. Átkarol, előbb a nyakamat, aztán az arcomat
csókolja meg.
– Meghívatnám magam, de holnap korán műtétem lesz, és a
páciensem minden bizonnyal értékelné, ha az éjszaka jelentős
részét nem benned tölteném.
Visszacsókolom, egyszerre csalódom és könnyebbülök meg,
amiért nem jön fel.
– Nekem meg pár nap múlva megnyitóm lesz. Rám is rám fér
az alvás.
– Mikor lesz legközelebb szabadnapod? – kérdezi.
– Soha. És neked?
– Soha.
Megrázom a fejemet.
– Nekünk annyi. Túl munkamániásak és túl sikeresek
vagyunk.
– Ez azt jelenti, hogy a lila ködös időszakot el kell úgy
nyolcvanéves korunkra halasztani – mondja. – Pénteken eljövök
a megnyitótokra, aztán négyesben elmegyünk ünnepelni. – Egy
autó áll meg mellettünk, ő pedig a hajamba túr, és búcsúzóul
megcsókol. – Anyukád amúgy egy tünemény. Köszönöm, hogy
eljöhettem a vacsorátokra.
Elhátrál, és beül a kocsiba. Figyelem, ahogy kihajtanak a
parkolóból.
Do'stlaringiz bilan baham: |