Kertész Imre (1929- ) Élete Budapesten született, zsidó polgári családban

Kertész Imre (1929- )

Élete

Budapesten született, zsidó polgári családban, a család részben még megtartotta a zsidó ünnepeket, a zsidóság számukra vallás volt, hazájuknak Magyarországot tekintették.

1944 nyarán gimnazistaként hurcolták el, előbb Auschwitzban, majd más koncentrációs táborokban is megfordult. Ez az élmény maradt számára legfontosabb írói munkásságában.

1945-ben tért haza Magyarországra.

1945 után újságírásból és fizikai munkából élt.

Első regénye, a Sorstalanság 1975-ben jelent meg, de visszhangtalan maradt.

A rendszerváltás óta már csak az írásból él, rendszeresen sok időt tölt Németországban, sok német művet fordított le magyarra.

Egyéb művei: A kudarc, Az angol lobogó, Kaddis

Sorstalanság

13 évig dolgozott rajta (a könyvet első kiadója elutasította)

2002-ben a regényt irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták (ő az első irodalmi Nobel-díjasunk.)

1. Stílusa

A regény stílusa nehézkes, mondatai sokszor széttöredeznek, döcögősek (a kiadó is ezért utasította el)

Ez a stílus tudatos választás eredménye, az író egy 15 éves középiskolás fiú nyelvhasználatát akarta

imitálni, illetve kapcsolatban van a történet értelmezhetetlenségével, elmondhatatlanságával (lásd lejjebb)

2. Elbeszélői alapszituáció

A regényben végig a főszereplő, Köves Gyuri nézőpontja érvényesül, mindent csak az ő szemén keresztül érzékelünk (én-regény). E/1. személyben beszéli el a történteket, de kérdéses az elbeszélés ideje, sokszor úgy tűnik, hogy szinte a történésekkel egy időben (csak kevéssel utána) történik („Ma nem mentem iskolába...”), de a végén úgy tűnik, hogy hazatérése után emlékszik vissza a történtekre, mielőtt elindulna anyjához („Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”)

3. Szerkezet

Egyenes vonalú (lineáris), 9 fejezetre oszlik. A szerkezeti ív lefelé tart a mélypontig (a halál kapujában van a rabkórházban), ettől kezdve felfelé ível a kezdőponthoz közelítve.

Nincsenek sem előre-, sem hátraugrások, nincsenek epizódok, nincsen semmi más, csak a megtörténtek. Nincs magyarázat sem, értelmezés sem, reflexió sem, pusztán a nehézkesen, érzelemmentesen elmondott történet. Ez történt, mondja a regény, így történt, és nincs semmi más biztos benne, csak maguk az események, azok is csak úgy, ahogy a főhős látta, átélte és felfogta.

Fontosabb helyszínek, csomópontok:

* Otthon

* Munkahely

* Elhurcolása (Vámház, laktanya, vonat)

* Auschwitz

* más koncentrációs táborok (Buchenwald, Zeitz)

* Felszabadulása

* Hazatérése – Itthoni otthontalansága

(a történetet a csomópontok alapján ismerni kell)

4. Főhőse

Köves Gyuri, egy 15 éves gyerek

Átlagos kamasz, ez nyelvhasználatában, gondolkodásában is megmutatkozik.

A mű során fejlődik, fokozatosan felnő, mégsem egyértelműen fejlődésregény a mű. A regény elején sehová nem tartozik, édesapja mellett nevelőanyja van, édesanyját hetente kétszer látja, a szülők válása miatt valaha élt internátusban is. Hiányzik mögüle a biztos közeg – és visszatérése után ugyanúgy hiányzik. Egyedül áll a világban, sohasem volt valamely emberi vagy szellemi közösség szerves tagja. Családjához, hazájához, a zsidósághoz csak lazán kötődik, barátaihoz, sorstársaihoz szorosabban. (pl. Citrom Bandi)

Kezdeti naivitása változik a regény végére, de nem valamely kialakult ideológia irányában: egy érzést tud pusztán megnevezi: a gyűlöletet. Azt is differenciátlanul; amikor az aktatáskás úr, az újságíró megkérdez tőle, ki iránt érez gyűlöletet, a válasza: mindenki iránt.

Az eseményeket tárgyilagosan szemléli, mindent próbál racionálisan értelmezni. Reflektálatlanul és az értelmezés szándéka nélkül viszonyul a történtekhez. Elbeszélésében nincs az eseményeknek ok-okozati láncolata, pusztán időrendi egymásutánisága.

(Kissé?) érzelemmentesen fogadja az eseményeket
Kertész Imre magyarázata arról, miért választott gyermekhőst:

„Gyereket választottam »hősül«, mert a gyerek nagyon jó paradigmája a náci totalitarizmus dinamikájába belevetett embernek: ott a felnőttek tudata is infantilis tudattá fokozódik le, részben az érett ésszel követhetetlen események súlyánál fogva, részben pedig az ember anyagszerű kezelése által, amelyben szükségképpen felőrlődik mindaz a védekezési erő és lehetőség, amelyhez egy polgári neveltetésben részesült ember hozzászokott. Ebben az infantilis tudatban nincsenek primér morális elvek: csak a tapasztalat van jelen, és az üres fogalmak, amelyeket egy gyerek az iskolában, a szülői házban megkap.

5. A történelmi háttér bemutatása

Kertész Imre regénye egyáltalán nem mutatja be a főhőssel történtek hátterét. (Természetesen feltételezi, hogy az olvasó ismeri.)

Éppen ezért nem is halad semerre az elbeszélés, egy állapotot, a sortalanság állapotát ismerjük meg.
6. A hit és az eszmék szerepe

A regényben vannak vallásos zsidók, az író rokonszenvvel ábrázolja őket, de az elbeszélő őket ugyanúgy csak bemutatja, mint bárki mást. Kertész nem mutat fel a valláson kívül más értelmezési keretet sem: sem politika, sem történelem, sem filozófia nem ad kulcsot mindahhoz, amit bemutat. Kertész Imre szemében minden véletlenül történik, ezért a történtek nem kínálják föl a megértés lehetőségét. Nincs tragédia, tehát nincs katarzis sem.

A Sorstalanság írója abból indul ki, hogy a történelem emberek feletti erő, az egyén túlságosan kicsi és magára hagyott ahhoz, hogy alakítója lehessen. Nem alkotója, pusztán elszenvedője a történelemnek. Az ember csinál valamit, mert csinálnia kell valamit – de nem választ. Ahogyan emlékezetes példájában leírja: mindig jön a következő lépés, mindig lép egy kicsit előrébb egy sorban, araszol előre, és egész valóját, figyelmének teljességét kitölti az a figyelem, amivel a soron következő lépésre koncentrálnia kell.

Ezért a regény szereplőinek tetteit sem ítéli meg morálisan, nem minősíti őket gazembereknek vagy tisztességeseknek, látjuk ugyan, ki mit tesz, de a morális ítélkezéstől is tartózkodik az író.

A kommunikáció lehetősége

A regény egyik alapkérdése a történtek elmondhatósága. A regény végén jelenik meg ez a problematika, azokban az elharapott, félig-negyedig egymást értő vagy teljesen értetlen beszélgetésekben, amelyeket a főhős visszatérte után folytat. A regény utolsó mondatai erről szólnak, az elmondhatatlanságról, a lényeg elmondhatatlanságáról. Furcsa, zavarba ejtő utolsó mondatok ezek: „Mindenki csak a viszontagságokról, a ’borzalmakról’ kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

Ezek a mondatok hangsúlyozzák, hogy az átélő egészen másra és máshogy emlékszik vissza, mint a kívülállók, a szemlélők, az akár rokonszenvező otthon maradottak. Egészen mást kérdeznek a kérdezők, mint amit az elbeszélő mondani akarna, és egészen másról beszélne az, mint amit a hallgatóság várna. Így pedig megszűnhet a kommunikáció: “Ha ugyan kérdik.” A felejtés pedig az utolsó mondatban nem is fenyegető szellemként, hanem reális lehetőségként jelenik meg. Az olvasóban föltolul a kérdés: el lehet mindezt felejteni?

((erről a szempontról elég egy-két mondat))
((Kertész Imrét a camus-i egzisztencializmushoz köthetjük inkább, amennyiben az önmagában álló ember és egy üres világ áll a középpontjában. Auschwitz nála az elidegenedett lét egészének metaforája.))
E jegyzet elkészítéséhez sok mindent felhasználtam – többek között – a következő helyről:

Fenyő D. György: Wiesel – Semprun – Kertész

http://www.freeweb.hu/magyartanarok/Fenyo_Wiesel_Semprun_Kertesz.rtf