Második fejezet
LUCY – A SZOBATÁRS, aki imádja a saját énekhangját
hallgatni – a nappaliban rohangál fel-alá, összeszedi a kulcsát, a
cipőjét, a napszemüvegét. A kanapén ülök, és az otthoni
életemből származó holmikkal megrakott cipősdobozaimat
nyitogatom. Akkor hoztam el őket, amikor a héten hazautaztam
apám temetésére.
– Dolgozol ma? – kérdez Lucy.
– Nem. Temetési szabadságot kaptam hétfőig.
Megtorpan.
– Hétfőig? – Mordul egyet. – Mázlista!
– Igen, Lucy, marha nagy mázli, hogy meghalt az apám.
Persze szarkasztikusan mondom, de összerezzenek, amikor
rádöbbenek, hogy valójában nincs is ebben annyi szarkazmus.
– Tudod, hogy gondolom – dörmögi. Felkapja a táskáját, és fél
lábon egyensúlyozik, amíg a másikra ráilleszti a cipőjét. – Ma
este nem jövök haza. Alexnél alszom.
Becsapódik mögötte az ajtó.
Első ránézésre sok közös van bennünk, de azon túl, hogy
megegyezik a ruhaméretünk, egyidősek vagyunk,
valamint
mindkettőnk négybetűs neve L-lel kezdődik és Y-ra végződik,
nem igazán találni olyasmit, amitől többek lehetnénk egyszerű
lakótársaknál. Persze igazából nem bánom, hogy így alakult. A
folyamatos énekléstől eltekintve Lucyval nincs semmi gond.
Tiszta, és sokat van távol. Márpedig ezek egy lakótárs
legfontosabb tulajdonságai.
Éppen leemelem az egyik cipősdoboz tetejét, amikor
megszólal a mobilom. Odanyúlok érte, és a kezembe veszem.
Amikor látom, hogy anyám az, eldőlök a kanapén, egy
díszpárnába nyomom az arcomat, és sírást imitálok.
A fülemhez emelem a telefont.
– Halló?
Három másodperc csend, aztán:
– Szia, Lily!
Egy sóhaj kíséretében megint felülök a kanapén.
– Szia, anyu!
Őszintén meglep, hogy szóba áll velem. Egyetlen nap telt el a
temetés óta. Azt hittem, még legalább 364 nap kell hozzá, hogy
megint halljak felőle.
– Hogy vagy? – kérdezem.
Drámai sóhajjal felel.
– Jól. A nagybátyádék ma reggel hazamentek Nebraskába. Ez
lesz az első éjszakám egyedül, mióta...
–
Nem lesz semmi gond, anyu – nyugtatom. Igyekszem
magabiztosnak tűnni.
Sokáig nem szól egy szót sem.
– Lily – mondja aztán. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy
nem kell rosszul érezned magad a tegnapi miatt.
Nem felelek. Nem érzem rosszul magam. A legkevésbé sem.
– Mindenkivel előfordul néha, hogy lefagy. Nem kellett volna
ilyen nyomás alá helyeznem téged, amikor tudtam,
hogy eleve
nagyon nehéz napod volt. Megkérhettem volna a nagybátyádat
is.
Lehunyom a szememet.
Már megint kezdi.
Elkeni azt, amit
nem akar észrevenni. Magát hibáztatja, amikor semmi köze az
egészhez. Hát persze, meggyőzte magát, hogy tegnap lefagytam,
és azért nem beszéltem. Nem fagytam le. Csak semmi jót nem
tudtam mondani arról a jelentéktelen emberről, akit ő az
apámnak választott.
Azért igazából csak érzek némi lelkiismeret-furdalást –
leginkább mert anyám jelenlétében nem kellett volna ilyesmit
tennem –, úgyhogy beletörődöm a dologba, és nem szállok
vitába vele.
– Kösz, anyu! Bocs, de egy hang sem jött ki a torkomon.
–
Semmi baj, Lily. Le kell tennem, időpontom van a
biztosítónál. Apád biztosításait fogjuk megbeszélni. Hívj fel
holnap, jó?
– Úgy lesz – ígérem meg. – Szeretlek, anyu.
Kinyomom a telefont, és ledobom a kanapéra. Kipakolom az
ölemben heverő cipősdoboz tartalmát. Legfelül egy fából készült
kis, üreges szív van. Végigfuttatom rajta az ujjaimat, és eszembe
jut az este, amikor kaptam. Amint az emlék hatni kezd rám,
inkább félreteszem a szívet. Különös dolog a nosztalgia.
Félreteszek pár régi levelet meg újságkivágást is. Legalul
megtalálom a füzeteket, amikről csak reméltem, hogy ezekben a
dobozokban lehetnek. Meg közben azt is reméltem, hogy még
sincsenek bennük.
Do'stlaringiz bilan baham: