It Ends with Us-Velünk véget ér

depresszió és elfogadás. A tizenhatodik születésnapom
estéjén éppen a mély depressziónál tartottam. Anyám
megpróbált szép napot varázsolni nekem. Kaptam kerti

---

szerszámokat, megsütötte a kedvenc tortámat, és
kettesben elmentünk vacsorázni. Mire azonban aznap este
ágyba bújtam, nem tudtam lerázni magamról a
szomorúságot.
Éppen sírtam, amikor meghallottam a kopogást az
ablakomon. Először azt hittem, hogy eleredt az eső, aztán
viszont meghallottam a hangját. Ott állt a sötétben, és
mosolygott rám. Kinyitottam az ablakot, segítettem neki
bemászni, ő pedig megölelt, és sokáig a karjaiban tartott,
miközben én csak sírtam.
Olyan jó volt az illata! Amint átöleltem, éreztem, hogy az
elmúlt hat hétben, amióta nem találkoztunk, felszedett pár
kilót, ami nagyon ráfért. Elhúzódott, és letörölte a
könnyeket az arcomról.
– Miért sírsz, Lily?
Annyira zavarba jöttem, amiért sírtam. Abban a
hónapban sokat zokogtam – valószínűleg többet, mint
életem bármelyik másik hónapjában. Valószínűleg csak a
tinihormonjaim szórakoztak velem, amihez még hozzájött
az, ahogyan apám bánt anyámmal, meg a kényszerű búcsú
is Atlastól.
Felkaptam egy pólót a padlóról, megtöröltem a
szememet, aztán leültünk az ágyra. Magához húzott, és az
ágytámlának dőlt.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
– Születésnapod van – mondta. – És még mindig te
vagy a kedvenc emberem. Meg hiányoztál is.
Tíz óra után járhatott az idő, amikor megjelent, de
annyit beszéltünk, hogy éjfél is elmúlt, mire megint az
órára néztem. Igazából nem is emlékszem, miről
beszélgettünk, de arra igen, hogy mit éreztem. Atlas
annyira boldog volt, és úgy csillogott a szeme, mint még
soha, amióta megismertem. Mintha végre otthonra talált
volna.
Azt mondta, szeretne velem beszélgetni valamiről, és
nagyon komoly lett a hangja. Terpeszbe ültetett az ölében

---

mert azt akarta, hogy a szemébe nézzek, miközben beszél
hozzám. Azt hittem, kiderül majd, hogy barátnője van,
vagy hogy még korábban bevonul a seregbe, mint
tervezte. Amit aztán valójában mondott, az teljesen
megdöbbentett.
Elárulta, hogy az első este nem azért ment abba az öreg
házba, mert egy olyan helyet keresett, ahol meghúzhatja
magát.
Azért ment oda, hogy öngyilkos legyen.
A szám elé kaptam a kezem, mert fogalmam sem volt
róla, hogy ennyire borzasztóan érezte magát a bőrében.
Annyira borzasztóan, hogy élni sem akart többé.
– Remélem, sosem fogod megtudni, milyen érzés ennyire
magányosnak lenni, Lily – mondta.
Aztán elmesélte, hogy az első estén, amit a házban
töltött, a nappali padlóján ült, és egy pengét szorított a
csuklójához. Amikor éppen elvágta volna az ereit,
felgyulladt a lámpa a hálószobámban.
– Úgy álltál ott, mint egy angyal a mennyei fényben.
Nem tudtam levenni rólad a szemem.
Egy darabig csak nézte, ahogy fel-alá járkáltam a
szobámban, lefeküdtem az ágyamra, és a naplómba írtam.
Aztán letette a borotvát, pedig egy hónapja már semmit
sem kapott az élettől. Annyira eltompult, hogy aznap véget
akart vetni az egésznek.
Aztán egy-két nappal később hagytam neki az ételt a
verandán. A többit pedig már úgyis tudod.