It Ends with Us-Velünk véget ér

Hová fog kilyukadni?
Ryle odalép hozzám, és letérdel előttem.
– Lily! – mondja. – Tudtam, hogy tönkre fogja tenni.
Pontosan tudtam, mit érez az a kisfiú... mert éppen ez történt
velem is meg a bátyánkkal...
Nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Elbőgöm
magam, ő pedig átkarolja a derekamat, és az ölembe hajtja a
fejét.
– Lelőttem, Lily! A legjobb barátomat! A bátyámat! Hatéves
voltam csak, azt sem tudtam, hogy valódi fegyver van a
kezemben.
Egész testében remegni kezd, és még szorosabban ölel.
Nyomok egy csókot a hajába, mert úgy érzem, lassan az
idegösszeomlás határára kerül. Pont, mint aznap este a tetőn. És
bár iszonyúan haragszom rá, azért közben szeretem, és majd
belepusztulok, hogy ilyesmi történt vele. És Allysával. Sokáig
némán ülünk – a feje az ölemben, a karja a derekam körül, a
szám a hajában.
– Allysa ötéves volt, Emerson hét. A garázsban történt, és
sokáig senki nem hallotta a sikoltozásunkat. Én meg csak ültem
ott, és...
Elhúzódik az ölemből, feláll, és hátat fordít nekem. Hosszú
csend után leül a kanapéra, és előredől.
– Megpróbáltam... – Ryle arca eltorzul a fájdalomtól, lehajtja a
lejét, megtámasztja a tenyerén, előre-hátra billeg. –

---

Megpróbáltam mindent visszatenni a fejébe. Azt hittem, meg
tudom gyógyítani, Lily.
A számhoz kapom a kezem. Olyan hangosan szisszenek fel,
hogy lehetetlen leplezni.
Fel kell állnom, hogy lélegzethez jussak.
Nem segít.
Továbbra sem kapok levegőt.
Ryle odajön hozzám, megfogja a kezemet, magához húz.
Legalább egy teljes percig öleljük egymást, mielőtt megszólal.
– Eszembe sem jutna ezzel mentegetni a viselkedésemet. –
Elhúzódik, határozottan a szemembe néz. – Ezt el kell hinned
nekem. Allysa azért szerette volna, ha beszélek róla, mert
amióta megtörtént, bizonyos dolgokat nem tudok irányítani.
Ingerült leszek. Kikapcsolok. Hatéves korom óta járok terápiára.
De ez nem kifogás, ez csak a valóság.
Letörli a könnyeimet, a fejemet a vállára húzza.
– Amikor tegnap este utánam futottál, esküszöm, nem állt
szándékomban bántani. Zaklatott voltam és dühös. Néha,
amikor ennyi érzelem kavarog bennem, elpattan valami. Nem
emlékszem a pillanatra, amikor ellöktelek. De tudom, hogy
megtettem. 
Ellöktelek
! Amikor utánam futottál, másra sem
gondoltam, csak hogy minél messzebb kell kerülnöm tőled. Azt
akartam, hogy ne állj az utamba. Fel sem fogtam, hogy lépcsők
vannak körülöttem. Fel sem fogtam, hogy mennyivel erősebb
vagyok nálad. Elbasztam, Lily! Elbasztam. – A fülemhez hajol,
úgy folytatja elcsukló hangon. – A feleségem vagy. Az lenne a
dolgom, hogy megvédjelek a szörnyetegektől, erre én vagyok a
szörnyeteg.
Olyan kétségbeesetten szorít magához, hogy remegni kezd.
Soha életemben nem éreztem ennyi fájdalmat sugározni egy
emberből.
Összetör. Úgy érzem, szétszakadok. A szívem nem vágyik
másra, csak hogy körülölelje az övét. Csakhogy még ezek után
sem tudok egyszerűen megbocsátani neki. Megfogadtam, hogy
nem engedem még egyszer megtörténni. Megesküdtem neki és
magamnak, hogy ha még egyszer bánt, elhagyom.

---

Hátralépek, de nem tudok a szemébe nézni. Bevonulok a
hálószobámba, hogy nyerjek egy kis időt, és levegőhöz jussak.
Magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, megmarkolom a mosdó
szélét, de még csak fel sem tudok egyenesedni. Az lesz a vége,
hogy könnyek közepette csúszom le a padlóra.
Nem így kellene ennek lennie. Egész életemben pontosan
tudtam, mit fogok tenni, ha egy férfi úgy bánik velem, ahogy
apám bánt anyámmal. Egyszerű volt. Elhagyom, és esélyt sem
hagyok, hogy még egyszer megtörténjen.
De nem hagytam el Ryle-t. Most pedig itt ülök a sebeimmel
meg a horzsolásaimmal, amiket az az ember okozott, akinek
elvileg szeretnie kellene engem – a saját férjem.
És mégis azon kapom magam, hogy igazolást keresek neki a
történtekre.