It Ends with Us-Velünk véget ér

Az Ellen-naplóim.
Végigsimítom őket. Három van ebben a dobozban, de
összesen úgy nyolc vagy kilenc lehet belőlük. Nem olvastam el
egy sort sem a régi bejegyezéseimből a legutolsó mondataim óta.
Fiatalabb koromban nem voltam hajlandó elismerni, hogy
naplót vezetek, mert annyira klisésnek találtam a dolgot. Inkább
meggyőztem magam, hogy ehelyett valami egészen menő dolgot
csinálok, tulajdonképpen nem is naplót írok. Minden egyes
bejegyzésemet Ellen DeGeneresnek címeztem, mert attól a
pillanattól követtem a műsorát, hogy 2003-ban, még kislány
koromban elkezdték adni a tévében. Mindennap megnéztem suli
után, és meggyőződésemmé vált, hogy Ellen imádna engem, ha
megismerkednénk. Tizenhat éves koromig rendszeresen írtam
neki leveleket, de úgy, mintha bejegyzések lennének egy
naplóban.
Persze tudtam, hogy Ellen DeGeneres nyilván még véletlenül
sem kíváncsi valami vidéki lány naplóbejegyzéseire. Szerencsére
soha nem küldtem el egyet sem. Azért így is jólesett neki
címeznem az irományaimat, úgyhogy továbbra is így tettem,
amíg végül fel nem hagytam az egésszel.
Kinyitok még egy cipősdobozt, és újabb naplókat találok.
Előkotrom közülük azt, amelyik tizenöt éves koromból
származik. Felütöm, azt a napot keresem, amikor először
találkoztam Atlasszal. Hat teljes füzetet írtam tele, mire ő
egyáltalán a képbe került.

---

Megesküdtem, hogy soha többé nem olvasom el ezeket a
bejegyzéseket, de apám halála után sokat gondolkodtam a
gyerekkoromon. Talán ha végigolvasom a naplókat, erőt
meríthetek belőlük a megbocsátáshoz. Azért közben tartok tőle,
hogy az egészből nem lesz semmi, és csak még több harag gyűlik
fel bennem.
Hanyatt dőlök a kanapén, és olvasni kezdek.
Kedves Ellen!
Mielőtt elmesélném, mi történt ma, van egy nagyon jó
ötletem a műsorodhoz. Kerülhetne bele egy új rovat,
aminek az lenne a címe, hogy „Ellen otthon”.
Szerintem sok ember kíváncsi rá, milyen lehetsz, amikor
nem dolgozol. Én nagyon is szívesen megnéznélek az
otthonodban, amikor kettesben vagytok Portiával, és nem
vesznek a kamerák. Vagyis a producerek talán
adhatnának egyet neki, és akkor ő stikában lefilmezhetne,
miközben hétköznapi dolgokat csinálsz, mondjuk tévét
nézel, főzöl vagy kertészkedsz. Pár pillanatig vehetne úgy,
hogy nem is tudsz róla, aztán rád kiálthatna, hogy: „Ellen
otthon!” Biztosan jól meg is ijednél. Így igazságos, mert te
is annyira szereted az ugratásokat.
Oké, most, hogy ezt elmondtam (már rég akartam, csak
mindig elfelejtettem), beszámolok neked a tegnapi
napomról. Valószínűleg ez eddig a legérdekesebb eset,
amiről írok, ha nem számítjuk azt, amikor Abigail Ivory
felpofozta Carson tanár urat, amiért a dekoltázsát
bámulta.
Nem tudom, emlékszel-e, de egyszer régebben meséltem
Mrs. Burlesonról, aki a mögöttünk lévő házban lakott.
Annak a nagy viharnak az éjszakáján halt meg. Apám
szerint annyi adóhátraléka volt, hogy a lánya nem
örökölhette meg tőle a házat. Gondolom, nem is bánja,
mert amúgy is düledezett már az egész. Valószínűleg
inkább teher lett volna neki, mint bármi más.

---

Szóval a ház Mrs. Burleson halála óta, olyan jó két éve
üresen állt. Tudom, hogy üres volt, mert a hálószobám
ablaka a hátsó udvarra néz, és egy lelket sem láttam ki-
vagy bemenni emberemlékezet óta.
Egészen tegnap estig.
Az ágyamban feküdtem, és egy pakli kártyát kevertem.