|
Hát ez nehéz kérdés.
A karomra támasztom az államat, és
megint lenézek az utcára.
– Nem tudom – felelem egy vállrándítás kíséretében. – A
lányaként szerettem. De emberként utáltam.
Egy pillanatig magamon érzem a tekintetét, aztán megszólal.
– Ez tetszik. Mármint az őszinteséged.
Tetszik neki az őszinteségem. Mindjárt elpirulok.
Egy darabig egyikünk sem szól, aztán ő töri meg a csendet.
– Nem örülnél neki néha, ha az emberek kiismerhetőbbek
lennének?
– Mire gondolsz?
Egy málló vakolatdarabot piszkál a hüvelykujjával, aztán
letöri, és átpöcköli a peremen.
– Úgy érzem, mindenki megjátssza önmagát, közben pedig a
lelkünk mélyén mind egyformán elcseszettek vagyunk. Csak
egyesek ezt ügyesebben titkolják, mint mások.
Vagy kezd beütni neki a spangli, vagy csak hajlamos a
filozofálgatásra.
Akárhogy
is,
nem
bánom.
Azokat
a
beszélgetéseket szeretem a legjobban, amikben nem lehet
egyértelmű válaszokat találni.
– Nem hiszem, hogy egy kis óvatosság olyan rossz dolog lenne
– mondom. – A kendőzetlen igazság nem mindig szép.
Egy pillanatig szótlanul figyel.
– Kendőzetlen igazság – ismétli. – Ez tetszik.
Megfordul, és a tető közepére ballag. Megigazítja az egyik
nyugágyat a hátam mögött, és lassan letelepszik rá. Lefekszik,
összekulcsolja a kezét a tarkója mögött, és felnéz az égre.
Kipécézem magamnak a mellette lévő másik nyugágyat, és addig
helyezkedem, amíg ugyanabba a pozícióba nem kerülök, mint ő.
– Hadd halljam a kendőzetlen igazságot, Lily!
– Mivel kapcsolatban?
Vállat von.
– Nem tudom. Hadd halljak valamit, amire nem vagy büszke.
Valamit, amitől kevésbé érzem magam elcseszettnek belül.
Felnéz az égre, választ vár. Tekintetem követi az álla vonalát,
az arca ívét, az ajka körvonalait. Elgondolkodva húzza össze a
szemöldökét. Nem értem, miért, de úgy tűnik, szüksége van a
beszélgetésre. A kérdésére gondolok, és igyekszem őszinte
választ találni. Amikor eszembe jut valami, elfordítom a fejem, és
megint az égre nézek.
– Apám erőszakos volt. Nem velem, anyámmal. Néha amikor
összevesztek, annyira felhúzta magát, hogy megütötte. Aztán
ahányszor csak ez előfordult, a következő egy-két hétben
mindent megtett, hogy jóvátegye. Olyankor virágot vett neki,
meg jó helyekre vitt bennünket vacsorázni. Néha engem is
megajándékozott ezzel-azzal, mert tudta, hogy gyűlöltem a
veszekedéseiket. Gyerekkoromban azon kaptam magam, hogy
alig várom, mikor kapnak össze. Ugyanis tudtam, hogy ha apám
megüti anyámat, akkor csuda jó két hét következik. –
Elhallgatok egy pillanatra. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt
korábban akár csak önmagamnak is bevallottam-e. – Persze, ha
lehet, úgy intéztem volna, hogy sose üsse meg. De a pofonok
elkerülhetetlenek voltak a házasságukban, egyszerűen ez lett a
norma. Az életem java részében gyűlöltem apámat, amiért olyan
rossz ember, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy én
sokkal jobb voltam. Talán mind a ketten rossz emberek
vagyunk.
Ryle elgondolkodva néz rám.
– Lily – szól nyomatékosan. – Rossz emberek nem léteznek.
Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk rossz
dolgokat.
Kinyitom a számat, hogy feleljek, de attól, amit mondott, eláll
a szavam.
Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk
rossz dolgokat.
Ez végül is bizonyos értelemben igaz lehet. Senki
sem kizárólag rossz, mint ahogy senki sem kizárólag jó.
Némelyeknek egyszerűen keményebben kell dolgozniuk rajta,
hogy elnyomják magukban a rosszat.
– Most te jössz – mondom.
A reakciójából ítélve nem szívesen játssza a saját játékát.
Mélyet sóhajt, és beletúr a hajába. Kinyitja a száját, mondani
készül valamit, de aztán mégsem fog bele. Egy darabig
gondolkodik, végül csak megszólal.
– Ma este láttam egy kisfiút meghalni. – Csüggedt a hangja. –
Csak ötéves volt. Az öccsével találtak egy pisztolyt a szüleik
szobájában. A kistesó tartotta a kezében, amikor véletlenül
elsült.
Görcsbe rándul a gyomrom. Azt hiszem, ez talán kicsit túl sok
volt az igazságból.
– Nem volt mit tenni, mire a műtőasztalra került. Mindenki, a
nővérek meg a többi orvos a családot kezdte sajnálni. „Azok a
szegény szülők”, folyton ezt mondogatták. Csakhogy amikor ki
kellett mennem a váróba, és meg kellett mondanom a szülőknek,
hogy a gyereküket nem tudtuk megmenteni, fikarcnyit sem
sajnáltam őket. Azt akartam, hogy szenvedjenek. Azt akartam,
hogy érezzék a saját ostobaságuk súlyát, amiért képesek voltak
töltött fegyvert hagyni két ártatlan gyerek keze ügyében. Azt
akartam, hogy tudják, nemcsak elvesztették az egyik
gyereküket, de annak a másiknak is tönkretették az egész életét,
aki meghúzta a ravaszt.
Do'stlaringiz bilan baham: |
