It Ends with Us-Velünk véget ér

házban valahogy mintha még hidegebb lett volna, mint
odakint. 
A 
zseblámpámmal 
körbevilágítottam 
a
nappaliban meg a konyhában. Nem volt semmi odabent,
Ellen! Sem egy kanapé, sem egy szék, sem egy matrac.
Odaadtam Atlasnak a takarókat, és tovább nézelődtem. A
konyha fölött nagy lyuk tátongott a tetőn, és csak úgy
süvített be rajta a szél, meg zuhogott be a hó. A nappali
egyik sarkában voltak Atlas cuccai. Az ő hátizsákja, meg a

---

másik, amit tőlem kapott. Mellettük két törülköző hevert a
padlón. Gondolom, az egyikre feküdt, a másikkal meg
takarózott.
A 
szemem 
elé 
kaptam 
a 
kezemet, 
annyira
elszörnyedtem. Hetek óta így él! Atlas a hátamra tette a
kezét, és megpróbált kiterelni az ajtón.
– Nem szabadna itt lenned, Lily – mondta. – Bajba
kerülhetsz.
Ez volt az a pillanat, amikor megragadtam a kezét, és
azt mondtam:
– Neked sem szabadna itt lenned.
Ki akartam vonszolni magammal a házból, de elhúzta a
kezét.
– Alhatsz ma éjjel a szobámban a padlón – javasoltam. –
Majd kulcsra zárom az ajtót. Itt nem maradhatsz, Atlas.
Túl hideg van, így tüdőgyulladást kapsz, és meghalsz.
Olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mit tegyen.
Visszanézett a fekhelyére a nappaliban, aztán csak kurtán
bólintott.
– Jól van.
Szóval mondd, Ellen, rosszul tettem, hogy tegnap este
beengedtem a szobámba aludni? Én úgy éreztem, ez volt a
helyes döntés. Viszont egészen biztosan nagy bajba
kerültem volna, ha rajtakapnak bennünket. A padlón aludt,
szóval tényleg csak arról volt szó, hogy meleg helyet
adtam neki éjszakára.
Az este még megtudtam róla pár dolgot. Miután
becsempésztem a hátsó ajtón át a szobámba, kulcsra
zártam az ajtót, és fekhelyet készítettem a számára az
ágyam mellett. Beállítottam az órát reggel hatra, és
megmondtam Atlasnak, hogy el kell mennie, mielőtt a
szüleim felébrednek. Néha anyám viszonylag korán felkel.
Bemásztam az ágyamba, és a szélére húzódtam, hogy
lenézhessek Atlasra, amíg beszélgetünk még egy kicsit.
Megkérdeztem tőle, mit gondol, meddig maradhat még az
üres házban, erre azt felelte, hogy nem tudja. Ezek után

---

muszáj volt azt is megkérdeznem, hogyan jutott idáig. A
lámpám még fel volt kapcsolva, és suttogtunk, de erre már
nagyon csendesen válaszolt. Előtte pár pillanatig csak
némán nézett rám, a kezét összekulcsolva a tarkója alatt.
– Nem ismerem a valódi apámat – felelte aztán. – Soha
felém sem nézett. Ketten voltunk anyámmal, de úgy öt
évvel ezelőtt férjhez ment egy emberhez, aki az első
pillanattól nehezen viselt el engem. Sokat veszekedtünk.
Amikor pár hónappal ezelőtt betöltöttem a tizennyolcat,
végképp összekaptunk, és kirúgott a házból.
Mély lélegzetet vett, mint aki nem is akar többet
mondani. Aztán mégis folytatta.
– Azóta egy barátom családjánál laktam, de az apját
áthelyezték Coloradóba, és elköltöztek. Persze nem
vihettek magukkal. A srác szülei már így is nagyon
rendesek voltak, hogy náluk lakhattam, szóval azt
mondtam nekik, hogy beszéltem anyámmal, és hazavár
engem. Amikor végül elutaztak, nem volt hová mennem.