It Ends with Us-Velünk véget ér

Nagyon jó érzéseim vannak ezzel az emberrel kapcsolatban.
Mosolyogva fordulok a kocsim felé, de azonnal a szívemhez
kapok, és eláll a lélegzetem, amikor megpillantom.
Atlas az autó mögött áll.
– Bocs. Nem akartalak megijeszteni.
Kifújom a levegőt.
– Hát pedig sikerült.

---

A kocsimnak dőlök, Atlas pedig ott marad, ahol van, nagyjából
egy méterre tőlem.
– És kicsoda a szerencsés férfiú?
– Hát... – Elakad a hangom. Ez az egész olyan fura. A
mellkasom még mindig egészen szűk, a gyomrom görcsbe
rándul, és képtelen vagyok megállapítani, hogy ez még Ryle
csókjától van-e, vagy inkább Atlas jelenléte okozza. – Ryle-nak
hívják. Úgy egy éve találkoztunk.
Azonnal megbánom, hogy ilyen régi időpontot mondtam. Ettől
úgy tűnik, mintha Ryle-lal már egy éve járnánk, pedig
hivatalosan egyelőre még csak el sem kezdtük.
– És te? Megnősültél? Van barátnőd?
Nem tudom, csak rutinból kérdezem-e, hogy folytassam a
beszélgetést, amit ő kezdett el, vagy őszintén érdekel.
– Ami azt illeti, van. Cassie-nek hívják. Most már majdnem
egy éve járunk.
Jaj, a szívem. Biztosan a fáradtságtól ver ennyire összevissza.
Egy éve? A
mellemre teszem a kezem, és bólintok.
– Az jó. Boldognak tűnsz.
Boldognak tűnik? Mit tudom én.
– Igen. Hát... Tényleg örülök, hogy láttalak, Lily. – Sarkon
fordul, de ahelyett, hogy elmenne, megint megpördül, és a
farzsebébe 
süllyeszti 
a 
kezét. 
– 
Csak 
kimondom...
Tulajdonképpen nem bánnám, ha ez úgy egy évvel ezelőtt
történt volna.
Összerezzenek, igyekszem nem megengedni magamnak, hogy
hassanak rám a szavai. Végül csak elsiet az étterem felé.
A kulcsaimmal ügyetlenkedem, aztán megnyomom az
ajtónyitó gombot. Beülök a kocsiba, becsapom magam mellett az
ajtót, a kormányt markolom. Valami oknál fogva kövér
könnycsepp gördül végig az arcomon. Kövér, szánalmas,
érthetetlenül nedves könnycsepp. Letörlöm, aztán elindítom a
motort.
Nem számítottam rá, hogy ilyen fájdalmas lesz viszontlátnom.
De ez jó. Okkal történt. Szükségem volt a lezárásra, hogy
odaadhassam a szívemet Ryle-nak, és talán nem is álltam volna

---

rá készen, hogy megtegyem, ha nincs ez a mai este.
Jó ez így.
Igen, sírok.
De jobban fogom érezni magam. Ilyen az emberi természet.
Be kell gyógyulni a régi sebnek, hogy felkészülhessünk az újabb
fejezetre.
Ennyi az egész.

---

Tizenegyedik fejezet
ÖSSZEGÖMBÖLYÖDÖM AZ ÁGYBAN, ÉS RÁMEREDEK.
Már majdnem végeztem. Nincs túl sok bejegyzés hátra.
A kezembe veszem a naplót, és magam mellé fektetem a
párnára.
– Nem foglak elolvasni – suttogom.
Bár ha mégis elolvasom a maradékot, végzek vele. Miután ma
este láttam Atlast, és tudom, hogy munkája van meg barátnője,
sőt mi több, minden valószínűség szerint otthona is, úgy érzem,
végre lezárhatom ezt a fejezetet. És ha végzek azzal az átkozott
naplóval, visszatehetem a cipősdobozba, hogy soha többé ne
kelljen kinyitnom.
Végül csak a kezembe veszem hát, és a hátamra fordulok.
– Ellen DeGeneres, te büdös gazember!
Kedves Ellen!
„ Ússz és evezz!”
Felismered ezt az idézetet, Ellen? Szenilla mondja
Pizsinek.
Imádom a
Némó nyomában
t
.
„ Ússz és ússz és úszkálj, nem tehetsz mást!”
Nem rajongok különösebben a rajzfilmekért, de ezért
minden elismerésem. Azokat a rajzfilmeket szeretem, amik
megnevettetnek, de közben valamilyen érzéseket is