It Ends with Us-Velünk véget ér

véget vessek neki.
Elfintorodik, aztán felhajtja a bora maradékát.
– Milyen figyelmes tőled, Lily!
Az üres borospoharat a szoba sarkában álló kuka felé hajítja.
Eltalálja, de a pohár ezer szilánkra törik az üres kosár alján.
Körülnézek, de senki nem vette észre, mi történt. Amikor
megint Ryle-ra pillantok, már rég az egyik folyosón távolodik.
Eltűnik az egyik szobában, én pedig csak állok ott, és megint a
képet nézem.
Csak ekkor veszem észre.
Homályos, úgyhogy először nehéz volt kivenni a részleteket.
De azt a hajat bárhol felismerem. Ugyanis az én hajam. Nehéz
lenne nem kiszúrni, mint ahogy az ipari műanyagból készült
nyugágyat sem, amin fekszem. 
Ezt a képet készítette a tetőn az
első este, amikor találkoztunk. 
Nyilván felnagyíttatta, és
eltorzította, hogy senkinek se tűnjön fel, mi ez valójában. A
nyakamhoz emelem a kezemet, mert úgy érzem, rögtön felforr a
vérem. 
Nagyon meleg van idebent.
Allysa jelenik meg mellettem.
– Fura, nem? – kérdezi a képet nézve.
Megvakarom a mellkasomat.
– Piszok meleg van itt – mondom. – Szerinted nem?
Körülnéz a szobában.
– Tényleg? Nekem nem tűnt fel, de én egy kicsit becsíptem.
Szólok Marshallnak, hogy kapcsolja be a szellőzést.
Megint eltűnik, én pedig minél tovább bámulom a képet,
annál dühösebb leszek. Ez az ember kiakasztott rólam egy képet
a lakásban. Virágot vett nekem. Felhúzza az orrát, amiért
hoztam valakit magammal a húga bulijára. Úgy tesz, mintha
lenne köztünk valami, pedig még csak meg sem csókoltuk

---

egymást!
Aztán hirtelen leesik a tantusz. A harag... az ingerültség... a fél
pohár pezsgő, amit a konyhában ittam. Annyira dühbe gurulok,
hogy képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Ha ez az ember
annyira le akar feküdni velem... nem lett volna szabad elaludnia!
Ha nem akarja, hogy elaléljak tőle, nem kellett volna virágokat
vennie nekem! És nagyon nem kéne titokzatos fényképeket
kiakasztania rólam annak a lakásnak a falára, ahol él!
Friss levegőt akarok. Friss levegőt! Szerencsére tudom, hol
találom.
Pillanatokkal később kirontok az ajtón a tetőre.
A vendégek közül néhányan idefent ténferegnek. Hárman a
kerti bútorokon ülnek. Nem foglalkozom velük, a peremhez
sietek, ahonnan jó a kilátás, és áthajolok fölötte. Jó pár mély
lélegzetet veszek, próbálok megnyugodni. Legszívesebben
lemennék, közölném vele, hogy döntsön végre, de tudom, hogy
ehhez előbb ki kell tisztítanom a fejemet.
Hűvös van, és valami oknál fogva ezért is Ryle-ra haragszom.
Ma este minden az ő hibája. 
Egyszerűen minden!
A háborúk, az
éhínség, a fegyveres bűnözés – így vagy úgy, de minden Ryle-
hoz köthető.
– Kaphatnánk pár percet kettesben?
Ahogy megpördülök, Ryle a többi vendég mellett áll.
Mindhárman 
azonnal 
bólintanak, 
és 
felállnak, 
hogy
négyszemközt maradhassunk. Felemelem a kezemet.
– Várjatok! – De egyikük sem pillant rám. – Erre semmi
szükség. Nem kell elmennetek.
Ryle fapofával áll, a kezét zsebre vágja. Az egyik vendég
dörmögve válaszol.
– Semmi gond, szívesen elmegyünk.
Ahogy elindulnak lefelé a lépcsőn, a szememet forgatva
fordulok vissza a perem felé. Megint kettesben vagyunk.
– Mindenki azt csinálja, amit mondasz? – kérdezem
ingerülten.
Nem felel. Lassú, de határozott léptekkel közelít. A szívem
olyan gyorsan ver, mintha villámrandin lenne, és megint a

---

mellkasomat kezdem vakarni.
– Lily! – szólal meg mögöttem.
Megfordulok, és két kézzel ragadom meg a peremet a
derekamnál. Ryle tekintete a dekoltázsomra téved. Rögtön
feljebb rántom a ruhám tetejét, hogy ne lásson annyit, aztán
megint elkapom a peremet. Nevet, és még közelebb lép. Most
már majdnem egymáshoz érünk, az agyam pépesre puhult.
Szánalmas. Szánalmas vagyok.
– Úgy érzem, sok mondanivalód van – szól. – Csak szeretném
megadni a lehetőséget, hogy előadd a kendőzetlen igazságodat.
– Hah! – Gúnyosan felnevetek. – Biztos vagy benne?
Bólint, szóval felkészülök, hogy a szemébe mondjam. Eltolom
magamtól, és megkerülöm, úgyhogy most már ő támaszkodik a
peremnek.
– Fogalmam sincs, mit akarsz, Ryle! És ahányszor csak
eljutok oda, hogy tojjak rád, megint előkerülsz a semmiből.
Megjelensz a munkahelyemen, megjelensz az ajtóm előtt,
megjelensz a bulikon...
– Itt lakom – talál magának mentséget az utóbbira.
Ettől csak még jobban kiakadok. Ökölbe szorítom a kezemet.
– Ááá! Megőrjítesz! Most akkor akarsz engem vagy nem?
Felegyenesedik, és tesz felém egy lépést.
– Ó, nagyon is akarlak, Lily, efelől szemernyi kétséged se
legyen. Csak nem akarlak akarni.
Mintha az egész testem felsóhajtana erre a megjegyzésre.
Részben a frusztrációtól, részben mert minden szavába
beleborzongok, és haragszom magamra, amiért megengedem
neki, hogy ilyen érzéseket váltson ki belőlem.
A fejemet rázom.
– Nem érted, igaz? – folytatom nyugodtabban. Túl lehangolt
voltam hozzá, hogy tovább kiabáljak vele. – Tetszel nekem,
Ryle. És a tudat, hogy csak egy éjszakára akarsz, nagyon, de
nagyon elszomorít. Talán pár hónappal ezelőtt tényleg
lefekhettem volna veled, és akkor most tényleg minden rendben
lenne. Odébbállhattál volna, és én is lazán élném az életemet. De
már nem pár hónappal ezelőtt van. Túl sokáig vártál, és most

---

már túl sokat fektettem beléd, úgyhogy légy szíves, ne flörtölj
velem tovább! Ne akasztgass ki képeket rólam a lakásodban! És
ne küldözgess nekem virágokat! Mert amikor ezeket csinálod, az
nekem nem jó, Ryle. Ami azt illeti, igazából még fáj is.
Minden erőm elszáll, kimerültnek érzem magam, most már
szívesen 
hazamennék. 
Csendben 
méreget, 
én 
pedig
tisztelettudóan hagyok neki időt, hogy visszavágjon. De nem vág
vissza. Szó nélkül megfordul, áthajol a perem fölött, és úgy néz
le, mint aki egy szót sem hallott abból, amit mondtam.
Átsietek a tetőn, és kinyitom az ajtót, közben félig-meddig
arra számítok, hogy a nevemet kiáltja, vagy arra kér, hogy ne
menjek el. Csak amikor már odalent járok a nappaliban, akkor
adom fel a reményt, hogy ez megtörténik. Átfurakodok a
tömegen, és három szobát járok be, mire megtalálom Devint.
Amikor meglátja az arckifejezésemet, szó nélkül bólint, és ő is
elindul felém.
– Indulhatunk? – kérdezi, ahogy belém karol.
Bólintok.
– Igen. Nagyon is.
Allysát a nappaliban találjuk meg. Elköszönök tőle és
Marshall-tól, arra hivatkozom, hogy nagyon kimerített az első
hét a boltban, és szeretném kialudni magamat a reggeli munka
előtt. Allysa megölel, és kikísér bennünket.
– Hétfőn én is megint jövök – mondja, és arcon csókol.
– Boldog születésnapot! – felelem.
Devin kinyitja az ajtót, mielőtt azonban kilépnénk a folyosóra,
valaki a nevemet kiáltja a hátam mögött.
Amikor megfordulok, Ryle furakszik át a vendégek között a
szoba másik végéből.
– Lily, várj!
Egyre csak felém igyekszik. A szívem összevissza ver.
Gyorsan közeledik, megkerüli a vendégeket, egyre frusztráltabb
lesz, ahogy újabb és újabb emberek kerülnek az útjába. Végre
talpalatnyi szabad területre ér, és megint felveszi velem a
szemkontaktust. Egy pillanatra sem engedi el a tekintetemet,
ahogy továbbsiet hozzám. Nem lassít, még Allysának is félre kell

---

állnia az útjából. Először azt hiszem, meg fog csókolni, vagy
legalábbis letol azért, amit a tetőn mondtam neki. Ehelyett
olyasmit tesz, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve. A
karjába kap.
– Ryle! – kiáltom, és elkapom a nyakát, nehogy elejtsen. –
Tegyél le!
Az egyik kezével a lábamat fogja át, a másik a hátam alatt
van.
– Kölcsönkérném Lilyt ma éjszakára – szól oda Devinnek. –
Nem gond?
Devinre pillantok, és tágra nyílt szemmel, riadtan rázom meg
a fejem. Devin csak elégedetten vigyorog.
– Szolgáld ki magad!
Áruló!
Ryle megfordul, és elindul vissza a nappali felé. Allysára
pillantok, ahogy elmegyünk mellette. Értetlenül figyeli, mi
történik.
– Meg fogom ölni a bátyádat! – kiáltom oda neki.
Most már az egész szobában mindenki bennünket bámul.
Annyira zavarba jövök, hogy Ryle mellkasába temetem az
arcomat, miközben a folyosón át a szobájába visz. Miután
bezáródik mögöttünk az ajtó, lassan leteszi a lábamat a padlóra.
Azonnal ordítani kezdek vele, és megpróbálom eltolni az
utamból, de megfordít, nekilök az ajtónak, és megragadja
mindkét csuklómat. A deszkának préseli őket a fejem fölött.
– Lily?
Olyan szenvedéllyel néz rám, hogy nem küzdők tovább, és
visszatartom a lélegzetemet. A mellkasa az enyémnek feszül, az
ajtó a hátamat támasztja. Aztán a szája az enyémre tapad. Meleg
nyomást érzek az ajkamon.
A benne rejlő határozott erő ellenére selymes az érintése.
Megdöbbent a halk nyögés, ami előbukik belőlem, az pedig még
jobban, hogy szétnyitom a számat, és többet akarok. A nyelve az
enyémet keresi, ahogy elengedi a csuklómat, és az arcomat
ragadja meg helyette. A csókja mélyebb lesz, én pedig a hajába
markolok, közelebb húzom magamhoz, az egész testemet

---

beleadom a pillanatba.
Nyögések és sóhajok kórusát produkáljuk közösen, ahogy a
csók végképp elveszi az eszünket, és a testünk már többet akar,
mint amit a szánk adni tud neki. A keze lefelé indul az oldalamon,
elkapja a combjaimat, és a dereka köré kulcsolja őket, ahogy
felemel a földről.
Édes istenem, ez az ember aztán tud csókolni! Az a
benyomásom, hogy a csókot legalább olyan komolyan veszi, mint
a hivatását. Lassan ellép velem az ajtótól, amikor utolér a
felismerés, miszerint igen, nagyon is sokra képes a szája, egy
dolgot azonban mégsem tett meg vele: nem felelt arra, amit a
tetőn mondtam neki.
Nagyon úgy fest, egyszerűen megadtam magam neki, és
megkapja tőlem, amit akart: az egyéjszakás kalandot. Márpedig
jelen állás szerint ezt még véletlenül sem érdemelte ki.
Elhúzom a számat az övétől, és meglököm a vállát.
– Tegyél le!
Ő csak megy velem tovább az ágy felé, úgyhogy
megismétlem.
– Ryle, most azonnal tegyél le!
Megáll, és talpra állít a padlón. El kell húzódnom tőle, aztán
hátat fordítanom, hogy összeszedhessem magam. Ha néznem is
kell, amíg még az ajka érintésének emléke bizserget, akkor
biztosan nem támad egyetlen értelmes gondolatom sem.
Hátulról átkarolja a derekamat, és a vállamra hajtja a fejét.
– Ne haragudj! – suttogja. Megfordít, felemeli a kezét, és a
hüvelykujjával végigsimítja az arcomat. – Most én jövök, jó?
Nem reagálok az érintésére. A kezemet karba fonva tartom,
és megvárom, mivel áll elő. Csak utána fogom megengedni
magamnak, hogy bármit is tegyek.
– A találkozásunk másnapján nagyíttattam ki azt a képet –
mondja. – Most már hónapok óta a lakásban van, mert
életemben nem találkoztam senkivel, aki nálad szebb lenne, és
minden áldott nap látni akartalak.
Ó!
– És hogy mi történt aznap, amikor megjelentem az ajtód

---

előtt? Azért kerestelek meg, mert soha, de soha nem fordult
még velem elő, hogy valaki így befészkelje magát a bőröm alá, és
egyszerűen ne legyen hajlandó kimászni onnan. Nem tudtam,
hogy kezeljem. És azért küldtem neked a héten virágokat, mert
átkozottul büszke vagyok rád, amiért megvalósítottad az
álmodat. De ha mindig virágot küldtem volna, amikor késztetést
éreztem, hogy virágot küldjek, akkor most nem férnél be a
lakásodba. Ugyanis annyit gondolok rád. És igen, Lily, igazad
van. Fájdalmat okozok neked, de ez az egész nekem is fáj. És
egészen ma estig... nem is tudtam, miért.
Halvány fogalmam sincs, honnan vettem az erőt, hogy ezek
után megszólaljak.
– És miért fáj neked ez az egész?
A homlokomhoz billenti a homlokát.
– Mert fogalmam sincs, mit művelek. Meg akarok változni
miattad, de mi van, ha nem tudom, hogyan legyek az az ember,
akire szükséged van? Ez nagyon új nekem, és be akarom
bizonyítani, hogy sokkal több kell nekem tőled egyetlen
éjszakánál.
Annyira sebezhetőnek tűnik most.
Hinni akarok az őszintének tűnő tekintetének, de az első
találkozásunk óta váltig állította, hogy éppen az ellenkezőjét
akarja annak, amit én. Szóval rettegek, hogy ha megkapja, amit
akar, egyszerűen odébbáll.
– Hogyan bizonyítsak neked, Lily? Csak mondd, és
megteszem.
Nem tudom. Alig ismerem ezt az embert. Ahhoz azért eléggé,
hogy tudjam, nem elégszem meg egy gyors szexszel.
De honnan tudhatnám, hogy nem csak szexet akar?
A tekintetem azonnal az övébe fúródik.
– Ne feküdj le velem!
Egy pillanatra rám mered, képtelen vagyok olvasni a
szeméből. Aztán lassan biccent, mint akinek végre leesett a
tantusz.
– Jól van – mondja továbbra is bólogatva. – Legyen. Nem
fekszem le veled, Lily Bloom.

---

Megkerül, a szobaajtóhoz lép, és ráfordítja a kulcsot.
Lekapcsolja a villanyt, csak egy kislámpa marad égve. Aztán
leveszi az ingét, és elindul felém.
– Mit csinálsz?
Egy székre dobja az inget, aztán kilép a cipőjéből.
– Aludni fogunk.
Az ágyára pillantok. Aztán rá.
– Most?
Bólint, és odalép hozzám. Egyetlen gyors mozdulattal felemeli
a ruhámat, és áthúzza a fejem fölött. Egy szál bugyiban és
melltartóban állok a szoba közepén. Próbálom takargatni
magam, de Ryle igazából meg sem néz magának. Az ágy felé húz,
és felemeli a takarót, hogy bemászhassak alá.
– Végtére is aludtunk már együtt anélkül, hogy szexeltünk
volna – mondja, ahogy megkerüli az ágyat. – Sima ügy.
Elnevetem magam. Az éjjeliszekrénye felé nyúl, és töltőre
teszi a telefonját. Rászánok egy pillanatot, hogy körülnézzek a
szobában. Nos, ez nagyon nem olyan szoba, mint amihez én
vagyok szokva. Az enyémből három is beférne ide. A másik fal
mellett kanapé áll, és van még ott egy fotel is meg egy tévé, ami
mellett dolgozószoba nyílik, amennyire az ágyból látom, egy
egész falat betöltő könyvespolccal. Még mindig a helyiséget
próbálom felmérni, amikor kialszik a lámpa.
– A húgod tényleg nagyon gazdag – mondom, miközben Ryle
magunkra húzza a takarót. – Mit kezd a tízdolláros órabérrel,
amit tőlem kap? Kitörli vele a fenekét?
Ryle nevetve fogja meg a kezemet, ujjait az enyémek közé
csúsztatja.
– Szerintem be sem váltja a csekkeket – feleli.
– Utánajártál?
Én nem. Most már kíváncsi vagyok.
– Jó éjt, Lily! – mondja.
Nem bírom abbahagyni a mosolygást, mert ez tulajdonképpen
annyira nevetséges.
És annyira jó.
– Jó éjt, Ryle!

---

Azt hiszem, eltévedtem.
Minden olyan tiszta és vakítóan fehér. Átcsoszogok az egyik
nappalin, a konyhát keresem. Fogalmam sincs, hol kötött ki
tegnap este a ruhám, úgyhogy Ryle egyik ingébe bújtam bele. A
térdem alá ér, és azon gondolkozom, hogy talán egy számmal
nagyobb ingeket kell vennie, mert csak abba fér bele a karja.
Túl sok az ablak, és túl erős a napfény, úgyhogy kénytelen
vagyok árnyékolni a szememet, miközben kávé után kutatok.
Belépek a konyhaajtón, és már meg is találom a kávéfőzőt.