It Ends with Us-Velünk véget ér

fiatalabbnak tűnt, mint mielőtt bevette magát a
fürdőszobába. Nyeltem egyet, és megint lenéztem a
hátizsákra, mert zavarba jöttem tőle, hogy ennyire
megváltozott. Féltem, hogy le tudja olvasni az arcomról a
gondolataimat.
Még egyszer kinéztem az ablakon, és a kezébe nyomtam
a hátizsákot.
– Jobb lesz, ha a hátsó ajtón mész ki, úgy nem lát meg
senki.
Elvette a hátizsákot, és sokáig szótlanul nézett.
– Hogy hívnak? – kérdezte, miután átvetette a vállán a
zsák szíját.
– Lilynek.

---

Elmosolyodott. Most először mosolygott rám, és abban
a pillanatban szörnyű, sekélyes gondolatom támadt. Az
jutott eszembe, hogy lehetnek ilyen szar szülei valakinek,
aki ennyire szépen mosolyog. Azonnal megutáltam
magam, amiért ilyesmi egyáltalán eszembe jutott, hiszen a
szülőknek szeretni kell a gyerekeiket, akármilyen helyesek
vagy csúnyák, kövérek vagy soványak, okosak vagy
buták. Néha persze mégsem tudjuk kordában tartani a
gondolatainkat, csak aztán meg kell tanulnunk, hogy
legközelebb már fel se merüljön bennünk hasonló.
Felém nyújtotta a kezét.
– Atlas vagyok.
– Tudom – bólintottam, de nem fogadtam el a felém
nyújtott kezet.
Nem tudom, miért nem fogtam vele kezet. Nem azért,
mert féltem megérinteni. Mármint féltem megérinteni, de
nem azért, mert azt gondoltam, hogy jobb vagyok nála.
Csak nagyon feszült lettem tőle.
Leeresztette a kezét, megint bólintott.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek – mondta.
Félreálltam az útjából, hogy kimehessen. A konyhán
túlra mutatott, némán érdeklődve, arra van-e a hátsó ajtó.
Bólintottam, és követtem, ahogy elindult a folyosón. Az
ajtóhoz ért, és megtorpant, amikor észrevette az én
szobámat.
Hirtelen zavarba jöttem, amiért látta a kuckómat. Soha
senki nem látja különben, szóval szükségét éreztem, hogy
kicsit érettebb szemmel tekintsek végig rajta. Még mindig
ugyanaz a rózsaszín ágytakaró és függöny van odabent,
amit tizenkét éves koromban kaptam. Most először érzem
szükségét, hogy letépjem a falról az Adam Brody-
poszteremet.
Atlast láthatólag nem igazán érdekelte a szobám
berendezése. Egyenesen az ablakra nézett – arra, amelyik
a hátsó udvarra nyílik –, aztán megint rám pillantott.
Mielőtt kilépett az ajtón, még visszaszólt a válla fölött.

---

– Köszönöm, hogy nem voltál leereszkedő, Lily.
Ezzel el is tűnt.
Persze korábban is találkoztam már azzal a szóval, hogy
„leereszkedő”, de fura volt egy tizenéves fiú szájából
hallani.
Ami még furább, hogy Atlasszal kapcsolatban minden
csupa ellentmondás. Hogy lesz egy ilyen alázatos, jó
modorú srácból, aki olyan szavakat használ, mint a
„leereszkedő”, 
hajléktalan? 
Hogyan 
lesz 
bármelyik
tizenévesből hajléktalan?
Meg kell tudnom, Ellen.
Ki fogom deríteni, mi történt vele. Várj csak, neked is
elmesélem majd!
Lily
Éppen továbblapoznék a következő bejegyzésre, amikor
megszólal a telefonom. Érte nyúlok, és a legkevésbé sem lep
meg, amikor látom, hogy megint anyám az. Most, hogy apám
meghalt, és ő egyedül maradt, valószínűleg kétszer annyit fog
hívni, mint korábban.
– Szia!
– Szerinted jó ötlet lenne Bostonba költöznöm? – böki ki.
Felkapom a mellettem lévő díszpárnát, és az arcomhoz
préselem, hogy elfojtsam a sikolyomat.
– Hm. Hűha! – mondom. – Tényleg?
Egy darabig csendben marad.
– Csak egy kósza gondolat volt – feleli aztán. – Holnap még
beszélgethetünk róla. Már majdnem odaértem a megbeszélésre.
– Oké. Szia!
És hipp-hopp, már el is akarok húzni Massachusettsből.