Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Egyed Ákos

A székely határőrség az 1848–1849-es forradalomban és szabadságharcban. A határőrezredek útja Puchner generálistól Bem tábornokig

A székely határőrség megalakításának körülményei történetírásunk egyik legjobban feltárt kérdései közé tartoznak.

Idők folyamán ehhez több jeles történetkutató járult hozzá. Ha csak a legismertebbeket említjük meg, ezek közé kell sorolnunk Teleki Domokost, Orbán Balázst, Jakab Eleket, Szádeczky Lajost. Kortársaink közül pedig Imreh Istvánt, aki több tanulmányt szentelt a székely történelem eme korszakhatárt is jelölő eseményének. Utóbb 1994-ben adta közre mintaszerű pontossággal a madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyvét Látom az életem nem igen gyönyörű címmel. Nyeresége történeti irodalmunknak a kötet kiváló bevezető tanulmánya is, amelyben a szerző megvilágítja az esemény történeti hátterét, s értelmezi az erdélyi határőrség keletkezésének egyik legfontosabb forrását, miközben a korábbi kutatás által több nyitva hagyott kérdést tisztáz.

Amilyen nyugodt lelkiismerettel elmondható, hogy a székely határőrség megszervezését – hála történetkutatásunknak – eléggé pontosan ismerjük, éppúgy kijelenthetjük azt is, hogy a székely határőrség történetének utolsó időszaka még jószerint feltáratlan, tehát ismeretlen. Pontosabban csak utalásszerűen szól róla a história. Ilyen alig érintett időszaka a határőrség történetének a forradalom és szabadságharc évei. Pedig az 1848–1849-i erdélyi események története a székely és a román határőrezredek magatartásának és állásfoglalásának, az ezeket meghatározó tényezők tisztázása nélkül csak hiányos lehet.

Rövid írásunk természetesen nem vállalkozhat a teljesebb kérdéskör kutatására. Elsősorban azt kívánja tisztázni, hogy milyen viszony alakult ki a határőrrendszer és a forradalom között, hogyan vált a határőrség kérdése az erdélyi s az egész magyar forradalom egyik nem elhanyagolható ügyévé, s végül, hogy a szabadságharc alatt milyen úton-módon, milyen nehézségek között és ellenére alakultak át a székely határőrezredek honvédzászlóaljakká. Ami természetesen a határőrkatonai rendszer megszűnését eredményezte. Röviden érintenünk kell az előzményeket is.

A székely határőrség ügye már a márciusi forradalomban felvetődött. Alighogy megérkeztek a bécsi s pesti forradalom hírei, az erdélyi magyar nemzeti mozgalom vezetői a pesti 12 pont alapján március 20-án Kolozsvárt elfogadták az erdélyi magyarság kívánságait összegező programot. Ebben az unió, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség és a jobbágy­felszabadítás mellett találjuk a székelység sérelmeinek orvoslását kérő pontot is.⁴²⁷ Ez min­denekelőtt a határőri rend sérelmeire vonatkozott. A kolozsvári programot a pesti forradalom híreivel, a 12 ponttal s a pozsonyi országgyűlési határozatokkal egy időben terjesztették el a Székelyföldön, s azokat a törvényhatóságok és a közvélemény egyszerre fogadta el. De mellettük helyi viszonyok szerint már konkrétabb követeléseket is meg­fogalmaztak. A Háromszéken 1848. április 12-én tartott közgyűlés nem általánosan szólt a székely sérelmekről, hanem a határőri rendszer megszüntetését követelte és helyette a nemzetőrség megszervezését javasolta,⁴²⁸ a forradalom által életre hívott új katonai szervezet keretében. Ezt a közös teherviselés alapján képzelték el, vagyis hogy a katonáskodás terheit minden társadalmi rend és réteg fiainak egyformán kelljen hordozniuk. Ezt az elképzelést kitartóan és végig következetesen hangsúlyozták a székely katonarend képviselői, főként a háromszéki Berde Mózes és a csíkszéki Mikó Mihály.

A határőrség megszüntetését a csíkiak többsége is követelte, de a gyergyóiak egyelőre nem támogatták. Ez egyrészt az idegen tisztek befolyásának tulajdonítható, másrészt bizonyos anyagi érdekek is fűződtek a határőrséghez.⁴²⁹ A határőri rendszernek nemzetőrséggé való átalakítását már a kérdés felvetésétől ellenezte az erdélyi katonai főparancsnok, Puchner altábornagy, aki nem késett megtiltani, hogy határőri katonák átlépjenek a nemzetőrség kötelékébe.⁴³⁰ Mi több: a császári katonai főparancsnokság a határőrkatonaságot a forradalmi mozgalmak elfojtására szerette volna felhasználni.

A csíki gyalog határőrezred parancsnoksága például a forradalom hatására keletkezett ifjúsági diákmozgalom ellen határőr alakulatot mozgósított.⁴³¹ A határőrezredeket azonban már nem lehetett olyan elszigeteltségben tartani, hogy meg ne érintse őket is a forradalom szele. Ennek jeleként foghatjuk fel azt, hogy 1848 áprilisának végén a Háromszékről kivezényelt négy határőrszázad Gál Dániel és radikális forradalmár társai hatására Uzonban megtagadta az engedelmességet, s nem volt hajlandó elhagyni a szék területét.⁴³² Az esemény nagy visszhangot váltott ki a magyar társadalomban, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a székely katonaság ügyének a megoldására módot kell találni.

Erre a május 29-én összeült erdélyi országgyűlés tett kísérletet, de nem sikerült olyan döntést hoznia, amely a székelységet képes lett volna megnyugtatni. A nemzeti fegyveres erőről hozott III. törvénycikk elvileg eltöröltnek nyilvánította a határőrkatonai rendszert s a határőröket – ugyancsak elvileg – nemzetőröknek nyilvánította, amennyiben kimondotta, hogy „A jelenleg fegyvert viselő székelyek jelen törvénycikk erejénél fogva nemzetőröknek tekintetnek” – következésképpen „a közöttük eddig fennállott törvénytelen katonáskodási viszonyok merőben eltöröltetnek, és polgári, úgy családi, mint vagyoni viszonyaikat illető jogaikban vissza és a polgári törvényhatóság alá rendeltetnek s ettől függendenek”.⁴³³

A III. törvénycikk fent idézett 3. és 4. paragrafusa tehát kimondta a székelység eddigi katonáskodási rendszerének megszüntetését, de – amint már említettük – csak elvileg. Ugyanis az említett törvény 5. és 6. paragrafusa szerint „A jelen súlyos körülmények között” a „fegyvert viselő székelység mint nemzetőr köteles katonai rendes fegyelem alatt katonáskodni”. Vagyis minden maradt a régiben; a határőrkatonákat nemzetőröknek nevezik ugyan, de azok továbbra is az eddigi alakulataikban, a General Commando parancsnoksága alatt szolgáltak. Erről a semmit meg nem oldó törvénycikkről írta Wesselényi Miklós Deák Ferencnek 1848. június 4-én kelt levelében, hogy a székelyekről „szóló törvénycikk nem olyan, amilyennek lennie kellett volna, hanem amilyen lehetett”.⁴³⁴

Nyilvánvaló, hogy a törvényhozó erdélyi nemesség nem merte vállalni a fegyverben álló székely határőrezredek átszervezésének kockázatát, mert minden percben szüksége lehetett a székely katonai erőre a már nagy méreteket öltött parasztmozgalmak megfékezésében. Egyébként Puchner altábornagy szívesen vezényelt székely alakulatokat a román parasztok ellen, amint azt a június első napjaiban kitört mihálcfalvi (Alsó-Fehér vármegye) események is mutatták.⁴³⁵ Mivel az a módszer, hogy az egymás mellett lakó különböző nemzeteket egymás ellen fordítsák, a Habsburg-monarchia szokásos kormányzati politikájának része volt, Puchner intézkedése nem volt véletlen. S mivel a tábornok uralkodói határozat alapján az erdélyi országgyűlés elnöke is volt, ez a fórum aligha hozhatott olyan törvényt, amely a határőrrendszer felszámolásához vezetett volna.

Az erdélyi országgyűlés azonban nem tartotta véglegesnek saját döntését s annak meghozatalát „a közelebbi közös hongyűlés” hatáskörébe utalta át.⁴³⁶ Ennek alapján az 1848. július 5-én összeült magyar népképviseleti országgyűlés keretében tevékenykedő Unióbizottság elkészített egy törvénytervezetet, amely kimondta, hogy „A katonáskodó székelyek és oláhok között jelenleg fennálló katonáskodási rendszer és az ebből felmerült sérelmes viszonyok jelen törvény ereje által megszüntetnek”, s a székelyek ezután ugyanolyan feltételek mellett fognak katonáskodni, mint a haza többi polgárai.⁴³⁷ A javaslatból azonban ekkor nem lett törvény, mert nem kapta meg a kellő támogatást.

A magyar kormány sem állt ki határozottan a határőrezredek feloszlatása mellett, egyrészt mert számított a képzett székely fegyveres erő segítségére, másrészt nem szerette volna a bécsi hadügyminisztériummal való amúgy is feszült viszonyt tovább élezni. De ennek a kérdésnek a súlyát már tavasz óta érezte. Batthyány miniszterelnök májusban küldöttséget indított a Székelyföldre, hogy az ottani helyzetről első kézből szerezzen információt. A küldöttség – Gál Sándor, Klapka György és Hajnik Károly – magával vitte a miniszterelnöknek a székelységhez május 19-én intézett felhívását, amelyben segítségül hívta a székelyeket⁴³⁸ a Délvidéken már kiütött szerb mozgalmak ellen, mert „ügyük közös” a hon mentésében.⁴³⁹ Klapka június 16-án számolt be a tapasztalatokról, s azon a véleményen volt, hogy egy-egy zászlóalj mindhárom székely határőrezredből kihívható Magyarországra.⁴⁴⁰ Gál Sándor szerint Háromszék határőrsége már késznek is nyilatkozott kiindulni azzal a feltétellel, hogy „nemes, katona és jobbágy együtt menjen”.⁴⁴¹ A kiindulásra 1848 júliusában és augusztusában valóban sor került, anélkül, hogy „nemes, katona és jobbágy” együtt ment volna. Erdély magyar politikusainak többsége továbbra is azon a véleményen volt, hogy „az organizált székelységet, amíg a veszedelem tart, nem kell összekeverni a többivel”.⁴⁴² Ez a vélemény megegyezett a Puchnerével, de természetesen más motivációk alapján kívánták a határőri alakulatok fenntartását.

A székely határőri rend azonban sehogy sem tudta megérteni, hogy miért nem lehet megszüntetni az idegen érdekekben létrehozott rendszert, amelyhez a „madéfalvi veszedelem” emléke tapadt. Csak a legnevesebb erdélyi magyar politikusok felhívásának s meggyőző tevékenységének sikerült arra bírni a határőr székelyeket, hogy ne tagadják meg a felsőbb parancs teljesítését. Ennek következtében 1848 nyarán néhány század kivonult Erdélybe a rend fenntartására s – amint említettük – két gyalogzászlóalj és egy huszáregység Magyarországra ment, a többi pedig készenléti állapotban Háromszéken, valamint Csík-, Gyergyó- és Kászonszéken tartózkodott.

Ebben az állapotban találta a székely határőrséget az 1848 őszén kirobbant polgárháború, amelynek már a kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a General Commando ellenforradalmi célok érdekében szeretné felhasználni az egész erdélyi határőrkatonaságot. A naszódi II. és az orláti I. román gyalogezredet sikerült a magyar forradalom ellen mozgósítani: mindkét ezred felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s rövidesen megkezdte a magyar nemzetőrségek lefegyverzését. Megtagadta az engedelmességet a Magyarországra kivitt két román zászlóalj is.

A székely határőrkatonaság drámai helyzetbe került: döntenie kellett arról, hogy a magyar forradalom és szabadságharc szolgálatába áll-e, vagy a bécsi kormány magyarellenes céljait maradéktalanul teljesíteni kész General Commandónak engedelmeskedik. Az állásfoglalás kialakítására 1848 októberében az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen került sor.

A Berzenczey László kormánybiztos, marosszéki országgyűlési képviselő által összehívott székely nagygyűlésen a General Commando tiltó rendelkezése ellenére megjelent a három székely határőrezred Erdélyben tartózkodó állománya.⁴⁴³ Az Agyagfalván elfogadott határozat C pontja így hangzik: „...ezennel mondassék ki határozatilag, miként a székely nemzetre általánosan minden kivétel nélkül, ideértve a jelenleg katonáskodó székeket is, alkalmaztassék az 1848-i XXII-ik törvénycikk, ennek nyomán mind az öt székel [!] székekben a 19–25 évesekből rögtön alakíttassanak honvédek.

Mind a nemzetőrök, mind a honvédek saját tisztjeikkel lesznek ellátandók, mindenik magyar vezényleti szavakat, lobogót és ruhát használand, s függésök leend egyenesen a magyar ministériumtól.

A ministérium kéressék meg, hogy az ekép alakítandó székel [!] hadaknak egy magyar főparancsnokot haladéktalanul rendeljen, ki által a katonai ügyekben kormányoztassanak.”⁴⁴⁴

Az agyagfalvi nagygyűlés tehát elhatározta a székely határőrrendszer megszüntetését s a had­köteles férfiaknak honvédekké, illetve az idősebb korúak nemzetőrökké való átszervezését. Ezeknek természetesen magyar vezényleti nyelve lesz és saját tisztikara. Háromszéken ezt a határozatot így hirdették ki: „elhatároztatott az is, hogy az eddig fennállott katonáskodási rendszer s ebből felmerült sérelmes viszonyok eltöröltettek”.⁴⁴⁵

Végül az agyagfalvi határozatok szerint a nagyszebeni „főhadi kormánynak a székely nemzetre nézve minden intézkedései” megszűnnek.⁴⁴⁶ Ez a határozat összhangban volt a magyar országgyűlés 1848. szeptember 19-én hozott döntésével, amely elrendelte a székely határőrrendszer megszüntetését. Ennek végrehajtása azonban a polgárháborús állapot miatt nem sikerült. Ezért kellett a Székely Nemzeti Gyűlésnek is kimondania az 1764-ben létesített katonai rendszer eltörlését.

Bár az ismertetett határozat semmi kibúvót nem hagyott a határőrség további fenntartására, paradox módon az elhatározást mégsem lehetett azonnal megvalósítani. A közismert körülmények következtében ugyanis a székely hadkötelesekből Agyagfalván egy nagy székely katonai tábor alakult, s ebben a székely határőrezredek jelen levő egységei régi formájukban vonultak korábbi tisztjeik vezetésével az erdélyi magyarságot támadó ellenség ellen.⁴⁴⁷

Kérdés, hogy mi történt a határőralakulatokkal a székely katonai tábor rövidesen bekövetkezett felbomlása után.

Röviden szólva: a csíki gyalogezredet Dorschner ezredes megpróbálta újjászervezni s a General Commando hatáskörét újra visszaállítani. Dorsch­ner terve részben sikerült.⁴⁴⁸ Néhány századot újjászervezett s ezekre támaszkodva megakadályozta azt, hogy Csíkszék Háromszékkel összefogva védje meg a forradalom vívmányait s az agyagfalvi határozatokat, a szülőföldet. A történelem paradoxona, hogy Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben, ahol 1764-ben a Siculicidium történt, 1848-ban (csak 1848-ban!) a székelységnek a határőrrendszer elleni kiállása nem volt annyira határozott, mint Háromszéken. Háromszéken viszont az önvédelmi harcban a határőralakulatok lelkesen harcoltak a General Commando ellen. Az önvédelmi harc hadisikereinek kivívásában nagy szerepe volt annak, hogy a volt határőrtisztek, Dobay Ká­roly, Sombori Sándor és sokan mások, köztük nyugalmazott tisztek, vállalták a General Commando elleni harc megszervezését. Ez biztosította a haderő szakszerű szervezését és felhasználását. Ismeretes, hogy korábban Gábor Áron is a II. határőr-gyalogezredben szolgált, s annak keretében szerezte tüzérségi ismereteit is.⁴⁴⁹ A háromszéki haderő magyar nemzeti szellemére erős hatást gyakoroltak a radikális forradalmárok.

Új helyzetet teremtett a határőrezredek átszervezésében Bem tábornok erdélyi hadjárata.

Kezdődött azzal, hogy az erdélyi hadsereg megerősítése érdekében hazarendelték a Magyarországon tartózkodó két határőrzászlóaljat s a két huszárszázadot. A háromszéki 2. zászlóalj 1848 decemberében Pestről Nagyváradra érkezett,⁴⁵⁰ majd Csucsára s onnan Zsibóra, ahol Czetz János őrnagy hadosztályába osztották be. Parancsnoka Szilágyi őrnagy volt, létszáma pedig 800 fő.⁴⁵¹ Ugyancsak a Czetz dandárjába került a két székely lovasszázad Kiss Sándor őrnagy parancsnoksága alatt. Számuk 300 főt tett ki.⁴⁵² A két határőralakulat, pontosabban a gyalogzászlóalj s az egyik huszárszázad Kolozsvárról Bemmel tartott s részt vett a besztercei, gálfalvi csatákban s Szeben első ostromában. Bem tábornok Szeben első ostroma után, 1849. január 23-án hazaküldte rövid pihenőre a megfáradt zászlóaljat s a lovasszázadokat, főként azonban azért, hogy segítsék a Székelyföldön a haderő szervezését, siettessék a székelység nagyobb haderejének csatlakozását az erdélyi haderőhöz.

Bem tábornok személyesen győződhetett meg a székely határőrzászlóaljak kiváló harci erejéről s valószínűleg ezért ő sem szorgalmazta azt, hogy a határőralakulatokat összekeverjék az újoncokkal. Ellenkezőleg: először is a határőrezredek talpraállítását kérte Gál Sándortól. A csíki zászlóalj helytállása a piski csatában tovább erősíthette Bem bizalmát a határőr-alakulatokban.

A csíki zászlóalj a piski csata előtti napon érkezett Aradról Dévára. Itt jegyezzük meg, hogy a zászlóalj különösen kitűnt a délvidéki harcokban⁴⁵³, s alig pihent néhány órát, máris a február 9-i piski csatába kellett vonulnia, ahol Móricz József parancsnoksága alatt harcolt a nevezetes hídért folyó ádáz küzdelemben. Itt a csíki zászlóalj ismét bebizonyította bátorságát s kitűnő küzdőszellemről tett tanúbizonyságot.⁴⁵⁴ Ezután Bem a csíkiakat is hazabocsátotta, hogy segítsék Gál Sándor ezredest, akit a tábornok a Székelyföld főparancsnokává nevezett ki. S hogy helyzetét megkönnyítse, Dorschner ezredest, a csíki ezred főparancsnokát Marosvásárhelyt 1849. január 14-én keltezett rendeletében hazaárulónak nyilvánította, hivatalából elbocsátotta, s törvény elébe rendelte.⁴⁵⁵ Dorschner azonban Moldvába menekült, s helyét Beczman ezredes vette át.

Gál Sándor rövid idő alatt jelentős eredményt ért el a székelység mozgósításában. Miután január 16-án leváltotta Beczman ezredparancsnokot, a határőrezred otthon talált részéből újjászervezett 3 zászlóaljat, s kinevezte a zászlóaljak főparancsnokait is: az első századhoz Sándor László, a másodikhoz Endes József, a harmadikhoz Kabos Károly őrnagyot.⁴⁵⁶ A csíki hadat Gál ezredes Sepsiszentgyörgyre vezette. Itt Kiss Sándor szervezett két zászlóaljat a II. gyalogezredből. A korábbi főtiszteket: Sombori Sándor és Dobay Károly ezredeseket, a háromszéki önvédelmi harc parancsnokait az árapataki béke miatt egyelőre mellőzték. A csíki és háromszéki különítmény Sepsiszentgyörgyön egyesült s Gál Sándor főparancsnoksága alatt elindult Bemhez, de – meglepő módon – Brassó irányába. Azonban Szentpéter környékén váratlanul ismeretlen ellenséges csapatot pillantottak meg, amelyről kiderült, hogy orosz különítmény.

Gál Sándor megtámadta a cáriakat, s heves csata fejlődött ki, amelyben mindkét fél halottakat és sebesülteket vesztett. Ez volt a magyar szabadságharc első csatája a cári intervenciós haderő ellen. A csata döntetlenül végződött: az oroszok Engelhardt tábornok parancsnoksága alatt Brassó felé vonultak, Gál Sándor pedig visszatért Sepsiszentgyörgyre, hogy sorait rendezze s gondoskodjék Háromszék védelméről. Aztán újra elindult, ezúttal Székelyudvarhely irányába Bemhez, aki Medgyesre várta a székelyeket.

Gál Sándor végül a volt csíki és háromszéki gyaloghatárőrezred öt zászlóaljával s a volt székely huszárezred három századával⁴⁵⁷ február 19-én megérkezett Medgyesre, ahol a dandárt átadta Bem tábornoknak. Innen a tábornok az első csíki zászlóaljat, valamint az első és második háromszéki zászlóaljat s két század székely huszárt nyomban Beszterce védelmére küldött, ahol a Bukovinából beütött Urbant kellett ismét kiűzni.

Medgyesen két gyalogzászlóalj és egy huszárszázad maradt s ezek részt vettek a medgyesi csatákban, majd Szeben bevételénél szuronyrohamban tűntek ki bátorságukkal.⁴⁵⁸

Erdély felszabadítása után Bem újjászervezte s megerősítette az erdélyi hadsereget. A magyarországi modell⁴⁵⁹ szerint sorszámmal látták el az eddig még ezredek szerint nyilvántartott zászlóaljakat. Az első székely gyalogezredből (Csík-, Gyergyó- és Kászonszék) hét honvédzászlóaljat alakítottak, amelyből három tartalék zászlóalj volt. A második (háromszéki) gyalogezredből négy honvédzászlóalj jött létre. Természetesen a határőrkatonák és tisztek rangját, a fekete-sárga színeket, császári jelvényeket eltávolították, s a honvédség rózsáját, kardbojtját, szolgálati övét és más jelvényeit akkortól viselték, amikor a magyar szabadságharchoz csatlakoztak.

Az új besorolást Mészáros Lázár hadügyminiszter április 17-én rendelte el.

A következő táblázat az új besorolást mutatja:⁴⁶⁰

I. határőr-gyalogezred

Régi zászlóalj száma Honvédzászlóalj száma

1. 76.

2. 77.

3. 78.

4. 79.

5. 80.

6. 81.

7. 82.

II. határőr-gyalogezred

1. 83.

2. 84.

3. 85.

4. 86.

A székely huszár határőrezred 11. számmal honvéd huszárezreddé alakult. Főparancsnoka Kiss Sándor ezredes volt.⁴⁶¹

Több mint egy évnek kellett tehát eltelnie ahhoz, hogy a székely határőrezredek nevükben is honvédséggé alakuljanak át. De akkor sem előzetes feloszlatás által történt meg az átalakulás, hanem az átszámozás révén. Igaz, hogy szellemük 1848 márciusától magyarrá vált, s részben 1848 őszétől (az agyagfalvi gyűlés után), majd 1849-ben egészében a magyar szabadságharcban a General Commando erői s szövetségesei ellen küzdöttek.

A volt határőrezredekből alakult honvédzászlóaljakra a következőkben is nehéz feladat várt. Természetesen a más alakulatok mellett, de mi ezekre most nem térünk ki, mert feladatunk az előbbiek sorsának követése.

Először Bem altábornagy a bánsági hadjáratára vitte magával a legalkalmasabbaknak tartott zászlóaljakat. A csíki 78. zászlóaljat például, amely Vojszlovánál olyan bátran harcolt, hogy Petőfi csodálatát is kivívta.⁴⁶² Aztán az egyesült cári-császári haderő ellen védték a kárpáti szorosokat: a 79. zászlóalj és a 82. a törcsvárit, a 85. és 86. a Tömösi-szorost, majd együtt Háromszéket és Csíkot, a 76., 83. és 84. pedig a Besztercei-havasok átjáróit. A 80. és 82. zászlóalj Segesvárra követte Bem altábornagyot, a huszárezred pedig megosztva mindenhol jelen volt.

Az előbbiekben kifejtettük, hogy milyen nehéz és hosszú küzdelem után sikerült 1848-ban a székely határőrrendszert megszüntetni. Láttuk azt is, hogy a székely határőrezredeknek is csak elszánt és következetes akarattal sikerült elszakadniuk a General Commandótól, hogy aztán a magyar forradalom és szabadságharc szolgálatába állhassanak. A szabadságharc során – különösen Bem alatt – az erdélyi hadsereg győzelmeiben jelentős szerepük volt, s hősiesen kivették részüket Erdély védelméből is. Aligha tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a székely határőrség 84 éves történetének a három határőrezred 1848–1849. évi harcai jelentik a legkiemelkedőbb, legszebb korszakát.