Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára Megjelent a Gróf Mikó Imre Alapítvány, a História Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia

Benkő Loránd

A székely nemzetségnevek történetéhez

I.

Elöljáróban tessék megengedni néhány szubjektív megjegyzést, amely talán nem érdektelen kor-, illetőleg tudománytörténeti szempontból sem. A negyvenes évek közepén, kezdő kutató koromban jegyeztem el magam egy tudományággal, a névtannal és egy kutatási területtel, a székelység régi történetének búvárlatával. Mindehhez még Szabó T. Attilától kapott ösztönzés eredményeként megírt bölcsészdoktori értekezésem⁶⁵ témája vezérelt el. Lelkesedésem oda vezetett, hogy a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1947. október 14-i ülésén Maros- és Udvarhelyszék település  és népiségtörténetéhez címmel előadtam egy dolgozatot, amelyet számomra óriási és nem várt megtiszteltetésként közlésre elkért a Századok akkori szerkesztője, Berlász Jenő. Mekkora volt az örömöm, amikor nemsokára korrektúrában láttam közleményemet, s mekkora volt a bánatom, amikor kevés idő múltán meg az jött hírül, hogy a készülő szám egész anyagát korszerűtlensége, sőt ártalmassága miatt felsőbb utasításra szétdobták, belőle semmi meg nem jelenhet.⁶⁶ Az idők változása aztán meghozta a kötetnek és szerzői gárdájának a jóvátételt, már majdnem egy évtizede megjelent a „kegyeleti” szám s benne az én tanulmányom is.⁶⁷

Eme fél évszázadra visszatekintő történet furcsa évfordulója úgy függ közelebbről is össze itt közreadott mondanivalóm tartalmával, hogy akkor, a székelység történetére vonatkozó első átfogóbb írásom során fogant meg bennem a meggyőződés: a székely nemzetségi szervezetnek és – ami szakmámba szorosabban belevág – a hozzá kapcsolódó névanyagnak a témaköre a székelység korai történetének egyik kulcskérdése. Hogy ebbéli meggyőződésemet konkrét kutatás, még kevésbé kézzelfogható eredmények nem követték, legfeljebb itt ott odavetett, szórványos utalásokat tettem ez ügyben, annak megokolása most nem tartozik ide, bár nyilván nem hiányozhatna belőle az imént említett epizód hatása sem. Elég az hozzá, hogy a témára vonatkozó anyagot azért – szinte a magam kedvtelésére és nosztalgiából – jó ideje gyűjtögetem, s most végre olyan stádiumba tudtam keríteni, hogy belőle talán valami érdemibb mondanivaló is kikerekedhessen. Az anyag azonban oly nagyra gyűlt, és a nevek problematikája oly szerteágazóvá vált, hogy nagy kérdés, lesz-e még erőm, időm szintézisbe foglalni. Egy azonban nem kérdéses: nem múlathatom el azt a jubileumi alkalmat, hogy a régi székelység jeles kutatója, Imreh István kedves barátom életének e nevezetes évfordulóján őt éppen e téma egy kis szeletével ne köszöntsem. Voltaképpen most csak arra készültem, hogy a nevek sokaságából egyet kiválasztva, annak vizsgálatáról jelen ismereteim alapján, ha rövid foglalatban is, de számot adjak. Ez a név az Ecken ágnév, melyet nem is egészen véletlenül szemeltem ki, tudniillik e név a székely nemzetségnevek egy tetemes számú csoportjának mintegy a prototípusát képviseli. De bár minden nemzetségnévnek, így az Ecken-nek is megvan a külön, csak rá jellemző problematikája, egyetlen név sem szakítható ki úgy a téma egészéből, hogy ez utóbbiról szó se essék. Így rá kellett jönnöm, hogy az Ecken ügye sem állhat itt magában: akármilyen sűrítettséggel is, de be kell ágyazódnia néhány alapozó megjegyzésbe, mely egyúttal a problematika egészére vonatkozó nézetemből is tükrözhet valamit.

Elöljáróban meg kell még jegyeznem, hogy a régi székely nemzetségnevek nyelvészeti elemzésével eleddig egyedül Németh Gyula foglalkozott részletesebben, jó hat évtizeddel ezelőtti tanulmányában.⁶⁸ Cikkére egy fontos részletkérdést érintően alább még visszatérek, itt csak két rövid megjegyzésre szorítkozom. Németh elévülhetetlen tudománytörténeti érdeme, hogy az ő munkásságának idejére a székely kérdésnek már keresztül-kasul lerágott, agyonromantikázott szakirodalmában először vette észre a nemzetségnevek nyelvészeti-névtani vizsgálatának a székely eredetkérdés szempontjából különleges jelentőségét. Mint a továbbiakból kitűnhet, témánk látszólagos egyezése ellenére a problematika lényegében eredményeink mégis alig-alig fedik egymást. Németh ugyanis a nemzetségneveknek jórészt csak az ő idejében ismert anyagára szorítkozhatott, továbbá – az akkori névtani szakirodalom szokásának megfelelően – szinte kizárólag a nevek etimonját tárgyalta.

II.

1. Először valamit a filológiai háttérről. A régi székely nemzetségneveket – mint köztudott – kétféle forrásanyagból ismerjük: egyfelől Marosszékre vonatkozó összefoglaló jegyzékekből, melyekben a 6 nemnek és ezek egyenként 4–4, összesen 24 ágának név szerinti felsorolását kapjuk, a főhadnagyi és a főbírói tisztségeknek 24 éven keresztüli, évenként szabályosan ismétlődő elosztásával; másfelől oklevelekben elszórt említésekből, nagyobbrészt marosszéki, de többször más székbeli előfordulásaikkal. Sajnos, különösen az előbbi csoport név­anyagával kapcsolatban a kisebb-nagyobb filológiai problémák egész sorával kell megküzdeni. Az még csak puszta adathiánynak minősül, hogy a nyilvánvalóan korábbi idők­ből származó nemzetségi névanyag viszonylag kései adatokban áll rendelkezésünkre. Így az első forrástípus jegyzékei közül egy 1557-ből való, igaz, hogy 1491-től kezdődő fel­sorolással;⁶⁹ két másik (vagy egy másik két változattal) szintén 24 évre tagolt, de „belső” évjelölés nélküli jegyzék az előbbivel azonos tartalmú felsorolással 1548-ból⁷⁰, illetőleg kelet nélkül a XVI. század első feléből.⁷¹ A másik forrástípus szórványosan a XV. század második feléből, nagyobb számban a XVI. századból való. A tényleges filológiai baj ott kezdődik, hogy a neveket hiánytalanul tartalmazó jegyzékek anyaga ma csak a Székely Oklevéltárban közöltekből és egyéb, késői, XVIII–XIX. századi másolatokból ismerhető meg (magam az oklevéltáriakkal együtt 8 változatukról tudok), mindezekben pedig, ha különböző mértékben vagy jelleggel is, de szinte hemzsegnek a gyakran egymásnak is ellentmondó másolási hibák, az egykori filológia nem valami nagy dicsőségére. Járul pedig mindehhez az, hogy a jegy­zékek eredeti példányai nem lelhetők föl. És e nehézségeket az okleveles anyag is csak bizonyos mértékben oldja, nemcsak a Székely Oklevéltár főként korábbi köteteinek közlés­módbeli pontatlanságai és hiányosságai miatt, hanem azért is, mert az itteni ad hoc, szeszélyes felbukkanások hézagai nem adnak elegendő eligazítást a jegyzékek minden nevének filológiai helyretételére; sőt esetenként azokhoz viszonyított, különben értékes többleteik újabb problémákat is fölvetnek.

A rendelkezésre álló forrásanyag eme hiányai, bizonytalanságai jó pár kérdésben, így például a XVI. századi jegyzékek, illetőleg másolataik egymással való összefüggéseit, a nem- és ágszervezeteknek és a hozzájuk kapcsolódó tematikára is kiható neveknek a hierarchikus viszonyait, a nemzetségnevek nyelvföldrajzi sajátosságait, egyes nevek alakját stb. illetően nem kevéssé terhelik az egészében persze szintén nagyon becses nemzetségnévi „törzsanyag” megítélhetőségét. Mindennek ellenére azonban sokszorosan bizonyíthatóan igaz az, hogy az említett forrásokból felmerülő régi székely nemzetségnévi anyag legnagyobb része mint nyelv- és névtörténeti tényanyag abszolút hitelességű, történeti valós­ságában kételkedni nem lehet, így tudományos vizsgálatra teljes mértékben alkalmas és érdemes. A vizsgálatunkba még bevonható egykori székely családnévanyaggal a sok meg­bízható, új közlés jóvoltából⁷² meg amúgy sincs különösebb gond. És a más jellegű, össze­hasonlító szerepű filológiai búvárlatokat kívánó ómagyar névanyagra is jórészt kiváló forrá­sok állanak rendelkezésre.

2. Magának a régi székely nemzetségi szervezetnek a meglétére valamivel korábbi adatot ismerünk, mint amit a XV. század végétől konkréten, filológiailag feltárható rendszere és névanyaga mutat. Ez az adat 1427-ből, Kézdiszékből való: „ad quinque genealogias seu generationes vestras inter vos diuidendo”⁷³. Persze sem a szervezet, sem nevei keletkezésének nem ez a terminus ante quem-je, hanem azt jóval előbb kell keresni. A kutatók általában egyetértenek abban, hogy a székelység nemzetségi szervezete korábbi keletkezésű, mint a körülbelül a mai Székelyföldre lokalizálható régi területi szervezete.⁷⁴ A székelyek területi szervezete kialakulásának és elnevezésének első nyomai: lokálisan még kétes adata: 1252: „terra Syculorum de Sebus”; biztos adata: 1270–1272: „uniuersitati Siculorum de Telegd”; a székszervezeté: 1366: „a Siculis nostris Sedis Sebus”.⁷⁵ Ha pedig a nemzetségi szervezet régebbi a területinél, akkor ez értelemszerűen azt jelenti, hogy régebbi a székelység mai hazájában való megtelepülésénél, melynek a kezdete nézetem szerint a XII. század végére, a XIII. század elejére tehető.⁷⁶

Annak ellenére, hogy a székely nemzetségi szervezet teljessége csak Marosszékre vonatko­zóan ismeretes, a nemzetségi hovatartozás tényeiről számos szórványadat tanúskodik más székekből is, nem is szólva a nemzetségnevekkel azonos régi székely családneveknek az egykori Székelyföldet átszövő tömegéről (erről l. alább is). Ez a körülmény jelzi, hogy a nemzetségi szervezet – ha részben a marosszékitől eltérő megnevezésekkel is – akkor már feltehetően minden székben jelen volt, amikor az egyes székely népcsoportok területeiket megszállották, megszervezték és különállásukat elnevezésileg (Telegdiszék, Sepsiszék stb.) is tudatosították. Fordított időrendben nehezen volna elképzelhető az annyira kötött rendszerű, szabályosságú nemzetségi szervezet rátelepedése a székekre. De a nemzetségnevekkel azonos korai székely névanyag területi tanúságtétele ugyancsak oda mutat, mégpedig teljes konkrétsággal, hogy a nemzetségi szervezet egységei a megtelepedést közvetlenebbül követő időkben már bőven ott vannak a Székelyföld különböző részein. Így a székely nemzet­ségneveknek mintegy felét (Ábrán, Adorján, Besenyő, Bod, Boroszló, Gyaros, Jenő, Kará­cson, Megyes, Náznán, Seprőd, Szovát, Telegd, Udvor, Vácmán, Vaja) megőrizték a külön­böző székek területén található helységnevek, mégpedig általában a kései Árpád-korra jellem­ző helynévtípusokban és viszonylag korai adatolhatóságukkal (l. pl. az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzéket). Továbbá e nemzetségnevek közül több ott van már az egyelemű magyar személynévadási típus korai székely adataiban, pl.: 1264: Meggyes, 1293: Naznano, 1307: Vduor stb.⁷⁷

Amennyire nem lehet vitás a székely nemzetségneveknek a székelység mai hazájában való megtelepedése előttről származó volta, annyira eltérők a kutatók nézetei a székely nemzetségi szervezet megalakulásának idejéről, ami egyúttal nagy vonalakban magának a székelységnek a kialakulási idejét, még tágabban a „származását” jelenti. Egyesek szerették ezt az időt visszavinni igen koránra, a honfoglalás előttre, az intenzív török–magyar kapcsolatok idejére.⁷⁸ Mások, bár közülük többen legalábbis konkréten a székely eredetkérdés vonatko­zásában is vonzódtak a gyökerek honfoglalás-előttiségéhez és a török nyelvűség (avar, kabar stb.) problematikájához, már árnyaltabban szemlélték e kérdést, s hajlandók voltak a szervezet kialakításába az Árpádok, sőt a királyság szerepét is belekombinálni, és kifejezetten a nemzetségi tagolódás „szabályos” jellegét is inkább mesterséges képződménynek, mintsem organikus fejlődésnek fölfogni.⁷⁹

A székely eredetkérdésnek, amelyről annak idején egy beszélgetés keretében vázoltam nézetemet,⁸⁰ most csak egy vonatkozásához: a nemzetségi szervezet és nevei kronológiájához fűznék egy megjegyzést. Hogy ezt a szervezetét a székelység nem hozhatta nagyon koránról, teszem azt a honfoglalás előtti időkből, különösen pedig nem idegen (török) nyelvi etnikum irányából, annak megint maga a nemzetségi névanyag az ékes bizonyítéka. Németh Gyula, aki – mint említettem – a székelység nemzetségnevei történeti tanúságtételének rendkívüli becsét felismerve, e névanyagot a nevek származásának oldaláról tüzetes vizsgálat alá vette,⁸¹ e nagyszámú név között egyetlen, török eredetűnek még csak gyaníthatót sem talált. Pedig ha valaki, akkor ő értett a török névtanhoz, sőt egyébként Árpád-kori névanyagunkban még ott is tömegesen igyekezett ilyeneket kimutatni,⁸² ahol a névtan mai szintjén ezt már jóval kevésbé tennénk. A további kutatások szempontjából nagy kár, hogy sokat mondó – és a kalandokba bocsátkozást elkerülő tudós erényeit is szépen tanúsító – tanulmányának ebbéli eredményeit, melyeket egyébként Mályusz Elemér is nyomatékkal és egyetértően hangsúlyozott,⁸³ azóta a kutatók egy része egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Németh ebbéli érdemeiből mit sem von le, hogy magára a székely népnévre vonatkozó, ma már elfogadhatatlan török etimonjára támaszkodva végkövetkeztetéseiben önmagával is ellentétbe került.

A székelység nemzetségneveinek keletkezési korát illetően mindebből az a fontos témánk szempontjából, hogy ezeknek ha nem is az egésze, hiszen későbbi keletkezésűek is akadnak közöttük, de a zöme nagy valószínűséggel a korai Árpád korra tehető.

3. A székelyek történetének tanulmányozói lényegében azonos véleményen vannak abban, hogy a székelység kezdetektől hadi szervezetű népség volt vagy ilyenként állt össze, s nemzetségi szervezete is ehhez a hadi szervezethez illeszkedve vérségi-családi kötelékek alapján jött létre. Hadi szervezeti jellegét ide utaló adatok és helynévi tanúságok szerint a századokba és tizedekbe osztódás jellemezte, s e felépítettségét hosszú időn keresztül tartotta. A hadi szervezet nemzetségi kötöttségeinek maradványai még a XVI. századi emlékekben is ott tükröződnek a főhadnagyi tisztség örökléses rendszerű betöltésében, illetőleg nemzetségi, ágazati és családi lebontásában.⁸⁴

Valószínű, hogy a székely nemzetségi szervezetben korai időktől kezdve hagyományozottan a nem/genus, generatio volt az alapegység, az ág/linea, arbor pedig az alegység, s a családok közvetlenül az utóbbi alá tartoztak. Fontos megjegyezni, hogy a genusnak a nemzetség fő egységeire vonatkozó értelme nem tévesztendő össze a székelység más, társadalmi vonat­kozású genus fogalmával (l. még alább is). Az már sajnos jórészt homályos, hogy mind szervezeti, mind névadási szempontból hogyan függött össze a genus és a linea terminusok tartalma (belső rangsor, függőség, kialakulási menet stb.) a részletekben. Többek között a szervezeti és névi viszonyok és értékek eme bizonytalanságai miatt használom magam is a nem-nevek és az ág-nevek együttes jelölésére a nemzetségnév terminust (természetesen különbségeik szükség szerinti jelzésével), következésképpen ezért veszem névtani szem­pontból egyaránt fontosnak és egyforma súllyal vizsgálandónak a két nemzetségi szint elnevezéseit.

A hadi-nemzetségi szervezetet szőtte át fokozatosan a székelység társadalmi, vagyoni, birtokjogi, öröklési rendszere és annak tagolódása. A forrásbeli hiányosságok nagyobbak annál, hogysem a fejlődés részletei mindenben világossá tehetők volnának. Nem állapítható meg például, hogy az a később állandósult hármas társadalmi tagolódás, amely a főemberek/primores, nobiles – lófők/primipili – közszékelyek, szabadok, gyalogok stb./pedites, libertini, pixidarii stb. terminusokban rögzült, mikor keletkezett és gyökereiben hogyan illeszkedett a nemzetségi szervezethez. Az bizonyos, hogy az 1339: „Comes trium generum Siculorum” adat⁸⁵ genusa erre a társadalmi-rendi tagolódásra utal, nem pedig a nemzetségire. Mint ahogy természetesen az 1326: „de genere Siculorum”⁸⁶ genusa sem vonatkozik sem a nemzetségre, sem közvetlenül a rendiségre, hanem a székely „nemzet” egységét jelöli.

Annyi mindenesetre feltehető, hogy az összefoglaló nemmel jelzett vezető réteg mellett – egyes egységei szilárd kialakultságának és huzamos életének bizonysága szerint – az ágnak nevezett szervezeti szintnek is nagy lehetett a szervezeti súlya. Az ág szintjéhez a székelység fokozatosan kialakuló társadalmi-vagyoni tagolódásában elsősorban a lófői/primipilusi réteg kapcsolódott. Az ág ebbéli szerepét jelezheti a még a XVI. században is élő, kimondottan nemzetségi keretekre, hovatartozásra mutató ág népe kifejezés.⁸⁷ A nemzetségi keretekbe tartozó vagy oda bekerült családok tagjai között egyre több lehetett a katonai szolgálatra kötelezett közszékely státusúak száma is. A nemzetségi és a társadalmi-vagyoni keretek összefonódását jól mutatja az a fontos tény is, hogy legalábbis a XVI. századra, de feltehetően már bizonyos korábbi időre visszamenően is az ágak főhadnagyi és főbírói tisztségviselő joga már inkább vagyoni alapú volt, a lófőség/primipilatus birtoklási joga az ághoz tartozás kellékévé lett. Ilyenformán egyes családok, illetőleg személyek birtokjogi alapon ági része­sedéssel kerülhettek nemzetségi tisztségviselők sorába.⁸⁸

4. Bár a régi Székelyföld belső népmozgalmaiban is magától értetődően számolnunk kell személyek és családok faluk közti, sőt székek közti költözködésével (főként dél ® észak irányban), semmi okunk nincs feltenni, hogy az egyes székek lakosságcseréje akár nagyobb időtávlatokban is alapjaiban megzavarhatta volna a székelység általános települési folyto­nosságát, a nemzedékek egymást helyben váltó és neveket helyben hagyományozó területi kö­tődését. A székely személynévanyagnak ez a lokális jellege és egyúttal nyelvföldrajzi szem­pontú értéke a nemzetségnevekkel azonos személynevek esetében alkalmasint még erősebben érvényesült, tekintve a nemzetségekhez tartozó vagyonosabb rétegek ab ovo erősebb helyi kapcsolódását.

Mint már szó volt róla, a székelységnek már mai hazájában megtelepedése idején bőven voltak olyan személynevei, amelyek egy az egyben azonosak voltak a székely nemzet­ségnevekkel, és amelyeknek a területi helyzete a nemzetségneveknek Marosszéken jóval túlmutató voltával székek közti megoszlást, szóródást jelez. A későbbről, a XVI. század óta egyre nagyobb bőségben ismeretes székely családnévanyag ugyanezt a képet tárja elénk: a székely nemzetségnevek családnévi minőségükben ott vannak az egyes székek személy­névanyagában. Az egyelemű személynevekből kifejlődött családnevek ismert viszonya és mindkét névtípus ugyanolyan nyelvföldrajzi helyzete a nemzetségnevekkel azonos nevek esetében nagyon világosan, teljes névtani harmóniában mutatja a székelység régi nemzet­ségneveinek vagy legalábbis ezek jelentős részének az egyes székekhez nemzedékeken át tartós kapcsolatát, illetőleg a különböző székekben már korai jelenlétét.

Az más kérdés, hogy egyfelől a nemzetségneveknek, másfelől a családnevek előzményeként élő egyelemű személyneveknek a viszonyát az elsődlegesség szempontjából nem lehet mindig megállapítani. Személynévből nemzetségnevek és fordítva: nemzetségnévből személynevek ugyanúgy lettek, lehettek a székelységnél is, mint a magyarság többi részlegénél. Az efféle kronológiai viszonyt csak tüzetes családtörténeti vizsgálat dönthetné el a neveknél egyenként, amit viszont a székelység korai történetének nagy adathiánya jórészt nem tesz lehetővé. Ugyanígy többnyire felderíthetetlen a névöröklésnek és vele párhuzamosan a vagyoni-jogi öröklődésnek, általában a névadási indítékoknak a keresztül-kasul házasodás, a leszármazási szálak sokfélesége, a birtokcserék, birtokvásárlások, a családok és személyek rendiségének változása, a társadalmi lecsúszás, a szolgáló viszony stb. révén az idők folyamán össze­kuszálódott menete. Sokféle ok magyarázhatja tehát, hogy a XVI–XVII. századi székely összeírásokban, lustrákban nemzetségnevekkel egyező családneveken nemcsak a három rend­be tartozó személyek szerepelnek, hanem felbukkannak jobbágyok, zsellérek, szolgák is. A nemzetségek és a kereteikbe tartozó családok bonyolult névviszonyait jellemzi, hogy például a marosszéki jegyzékekben a nemek és az ágak jogán tisztségviselő személyek egyike sem visel nemzetségnevével azonos családnevet.

Mindazonáltal aligha lehet kétséges: azoknak a székely személyneveknek, amelyek akár egyelemű névként, akár már rendszeresen öröklött családnévként székely nemzetségnevekkel azonosak, a régi székely nem- és ágnevekhez és ezáltal a székely nemzetségi szervezethez kapcsolódása teljesen bizonyos, még ha az összekötő szálakat sem időbeli viszonylatukban, sem jellegükben nem is tudjuk részleteikben mindig jól megragadni. Következésképpen a régi székely nemzetségnevek vizsgálatában ez a személynévanyag nemcsak hogy nem mellőzhető, hanem sokféle rendű tanulságával egyenesen nélkülöz­hetetlen.

5. A székely nemzetségek, illetőleg nemzetségnevek kialakulásának ideje és körülményei, e nevek nagy hányadának magyar etimonja, valamint a székely nemzetségneveknek az Árpád-kori magyar névanyagban: nemzetség-, személy- és helynevekben túlnyomórészt bőségesen meglevő párhuzamai eleve is sejtetik, hogy a szóban levő neveket a Kárpátok délkeleti karéjába betelepülő székelység a Kárpát-medence honfoglalás utáni más magyar nyelvterületeiről hozta. Hogy közelebbről meghatározhatóan honnan hozhatta, arra elvi lehetőségként nyilvánvalóan a kora középkori székelységnek a mai Székelyföldön kívüli telephelyei szolgálhatnak vizsgálati kiindulásul, illetőleg munkamódszerbeli eligazításul. Ma már jól ismeretes, hogy mind konkrét utalások, mind közvetett kritériumok alapján bizonyít­hatóan a korai Árpád-kori magyar nyelvterületnek főként a peremvidékein kisebb-nagyobb székely csoportok éltek, melyeknek léte részben már a keleti székely betelepülés előtti időre kronologizálható. A legfontosabb gócok: a Kis-Kárpátok (a régi Pozsony megye) vidéke; a régi Moson és Sopron megye; a Kerka völgye és az Őrség–Őrvidék; a valkói–baranyai–tolnai székelység; a Bega–Temes környéke; a későbbi Szászföld/Királyföld; Bihar várának és Telegdnek a körzete; a szabolcsi-beregi székelység; a Hernád–Sajó középső folyásának vidéke.

A korábbi szakirodalomban sok elszórt utalást találhatunk a székely nemzetségneveknek a Kárpát-medence más tájai felé mutató összefüggéseire. Ezek azonban, noha érzékeltetik az ügy lényegét, jórészt csak puszta alaki egyezések említésére szorítkoznak, jobbára megfelelő filológiai és névélettani háttér megrajzolása nélkül. E tekintetben Németh Gyula említett tanulmánya sem ad semmi lényeges eligazítást, még a keleti székelységre nézve is viszonylag szűk ismeretanyaga, valamint pusztán etimológiai magyarázatokra szorítkozó tárgyalásmódja miatt. Ma már az etimológia legfeljebb egyik, nem is a legfontosabb eleme a vizsgálatnak, a kérdéskör jóval komplexebb közelítést igényel, a történeti nyelvföldrajznak és benne főként a történeti névtannak a szemléletét és módszerbeli eljárásait követelve meg. Bár a székely nemzetségi rendszer az elnevezések tekintetében is szervesen összefüggő egységet alkot, és ezért a névtan oldaláról a maga teljességében, belső kapcsolataiban is föltétlenül vizsgálandó, az egyes elnevezések problematikája annyi külön-külön is sajátos, csak rá jellemző kérdést vet föl, hogy minden egyes nemzetségnév külön tüzetes tárgyalásra is igényt tart. Sőt az egyes nevek vizsgálata akár mikrofilológiai mélységű elemzéseket is szükségessé tehet, mind a Székelyföld régi családnévanyagának a bevonásával, mind a Kárpát-medence más, régi székelység jelenlétére gyanús területeinek nemzetségnév-, sze­mélynév- és helynévanyagának a számbavételével. Az a feladatunk, hogy ezt a vizsgálatot minden egyes nemzetségnévre külön-külön is elvégezzük.